Ez a fejezet nem happy end –re végződik! Csak saját felelősségre!

----------------------

Történt valami ami miatt most ilyen depis fejezet született. De muszáj volt kiírnom magamból ezt. Így sem lett annyira fájó mint eredetileg gondoltam. De valakinek ez is üt.... Nagy valószívűséggel a következő is ilyen lesz.  Előre is bocsánatot kérek érte.... 

(Talán annak boldog lesz a vége...)

-----------------------------

Nem gondoltam, hogy idáig fog fajulni a kapcsolatunk. Tavasz végén találkoztam vele először. A hídon sétálgatva futottam bele, ahogy a víz fodrozódását figyelte. Valahogy egyből megnyerte a figyelmemet. Magas, jóképű férfi. Már akkor is megdobbantott bennem valamit. Ahogy figyeltem hirtelen felugrott a korlátra és a lendületből láttam, hogy le akarja vetni magát a mélybe. Odarohantam és még időben kaptam el a világos ballonkabátjának a végét. Tettemre még időben megkapaszkodott az egyik tartópillében. Visszahúzva magát stabil állapotba. Onnan nagyokat pislogva nézett le rám, aki bár elengedtem a kabátját áttértem és a lábat fogtam két kezemmel. Nem voltam biztos benne, hogy ha esetleg megint megpróbálja, akkor nem fog magával rántani. Mert szerintem nem lettem volna képes megtartani egy nálam jóval magasabb férfi egész súlyát.

- Segíthetek valamiben kisasszony?

Ez volt az első mondat, ami elhagyta a száját. Meglepett, de annyira nem hogy engedjek a szorításon. Féltem, hogy amint megérzi, félbe szakítja a beszélgetésünket. És megint elrugaszkodik a pirosra festett fémtől.

- Nem ugorhat le!

Emeltem fele a fejemet igyekezve nem törődni azzal a gondolattal mi lett volna, ha nem kapom el. Nem akartam ezen gondolkodni. Most lehet megmentettem ennek az ismeretlennek az életét. Beszéltetnem kell.

- Nem teheti! Nem vethet véget mindennek! Nem érdemel meg az élet még egy utolsó esélyt? Csak gondoljon valami pozitívra! Kérem, nem teheti ezt!

Sírva fakadta. Indokolatlanul törtek elő belőlem ezek és még ezernyi hasonló mondat érv tanács. Minden, amivel változtathattam a helyzeten.

Leugrott mellém a járdára onnan nézte tovább, ahogy gyötrődöm. Úgy tűnt már nem is őt hanem magamat akarom meggyőzni az életben maradásról. Talán igaz is volt. Egy nehéz tanácsadás sorozaton voltam túl és elvileg kigyógyultam a depresszióból. Akkor mégis minden feltört, amit elástam. És egyszerre zúdítottam rá az előttem álló férfira. Mikor elapadt a hangom lassan kitárta karjait. Nem értettem mit akar ezzel ezért kérdőn néztem rá.

- Ha segít, akkor nyugodtam megölelhet kisasszony. Látom, hogy önnél sincs minden rendben.

Nem tudom mi ütött akkor belém, de a karjai között kötöttem ki. Sírva, zokogva a saját hülyeségeimen. Amiket meggondolatlanul tettem. Az az ember akkor ahelyett, hogy megölte volna magát a hídról aláhullva inkább engem egy vadidegen nőt kezdett el csitítani. És mégis... Akkor éreztem először azt, hogy nem vagyok egyedül ebben a fekete lyukban.

Dazai Osamu-nak hívták és bár elég érdekesen kezdődött a kapcsolatunk. Ami nagyon hamar átcsapott abba, hogy összegabalyodjunk. Mind érzelmileg, lelkileg, mind pedig testileg. Mégis annak ellenére, hogy ilyen hirtelen indult el a viszonyunk mégis az addigi legjobb volt. Mondhatnánk a kezdeti tűznek. Vagy annak hogy már évek óta nm volt senkim. Hogy Osamu tényleg egy olyan ember, aki leveszi a nőket a lábukról. De ez valahogy mégis más volt. Több volt egy hirtelen fellángolásnál.

Szerettem nézni őt hosszasan, hogy ha elaludtam az éjjel is beleégjen a retinámba az aznapi arca, a mosolya, kedves szavai szóljanak a fülemben, ha lehunyom a szememet. Barna göndör fürtjei mindig rendezetlenül lógtak, tekeredtek össze-vissza. Kabátja mindig hordozott magával valami érdekes aromát, ami a folyóra emlékeztetett. De mellette volt benne egy olyan, ami a kedvenc illatomat idézte. Varázslatnak tetszett. Olyannak érezni egy férfi illatát, mint amihez amúgy is vonzódsz. Badarság mondtam magamban, de valóban így volt. A mosolya mesés volt. Mindig el tudott feledtetni velem minden rosszat és szerettem volna, ha én is hasonlóképpen tudnék hatni rá. De ez nem mindig volt így. Az, ahogyan egy-egy szeretkezés előtt, közben után nézett rám olyan volt mintha ezt az arcát senkinek sem mutatná meg. Ezt nem adta oda egyetlen pincérnőnek vagy ápolókisasszonynak, ha éppen velük társalgott. Ez az arca, ahogyan a szomorúsága is csak előttem jött a felszínre.

Testét sok helyen vastag durva tapintású géz fedte. Bár sosem mondta el később, sem hogy honnan szerezte a sebeket alatta, amiket el akart takarni. Magamtól jöttem rá. Bár általában bohókás poénos kedves természete és hangulata volt. De minden alkalommal, amikor csak ketten voltunk és mélyen a szemébe néztem azt a fájdalmat fedeztem fel benne, ami elől anno én is a sötétségbe menekültem. Az a sötétég hajtotta fel akkor őt is a hídra és ugrasztotta volna át a korláton is. És bár mindketten kívülről nem olyannak tűntünk mégis belül felemésztett minket ez a sötétség.

A munkatársai és a terapeutám is azt mondta, hogy nem lenne jó, ha mi ketten összejönnénk. Nem tudni mire vennénk rá a másikat. De annak nem volt köze a végső döntésünkhöz. Hiába mondták, hogy ebből baj lesz. Hogy nem fog kisülni belőle semmi pozitív mi egymásba szerettünk. Mert csak ketten értettük meg azt, amit a körülöttünk lévők nem. Az hogy hová jutottunk nem a kettőnk negativitása miatt következett be.

Egy csodálatos nyarat töltöttünk együtt. Olyan szerelemmel, amit korábban nem tapasztaltunk. Boldogok voltunk. Már kezdtük volna elfelejteni, hogy mi is az alapja a kapcsolatunknak. Mert a kölcsönös megértését, a másik sötétségének, felváltotta az a tűz, ami ezekből a negatív érzésekből, szerelmet bontott ki. Magunk mögé dobtuk volna a múltat és az öngyilkosságot. Ha az említett múlt ránk nem akadt volna.

A szüleim megtaláltak miután elszöktem otthonról. Még a felügyeletük alá tartozok a „betegségem" miatt. Hiába vagyok felnőtt nő. Nem dönthetek magamról, ha ők is ott vannak. Ezért szöktem el otthonról már 4 éve. Viszont most utol értek. Amikor a tudomásukra jutott, hogy mi történt kettőnkkel, a lehető legrosszabb döntést hozták meg helyettünk. El akartak választani minket egymástól.

Hiába próbáltuk őket ész érvekkel meggyőzni. Mint a falra hányt borsó leperegtek róluk a szavaink. Apám még meg is akarta verni Osamu-t amiért megrontott és elvett tőlük. Meg is tette volna, ha nem állok közéjük. Mindennek lehordtam a szüleimet azon az estén, amit már bánok. Ezért is küldtem nekik később azt az SMS-t.

Sajnálom, amit mondtam, és tettem.

De nem választhattok el tőle.

Mert szeretem!

Ég veletek! Szeretlek titeket!

Ennyi volt csupán az üzenet mielőtt a mobilom a folyó fenekén végezte.

...

Lehetett volna annyi más megoldásunk is. De a trauma nagyobb volt, hogy logikusan gondolkodjunk. Ott álltunk kézen fogva azon a helyen ahol egy nyárral korábban találkoztunk. A szél már hideg volt miután lement a nap. Közeledett az ősz. Elkergette a mi drága kedves nyarunkat. És a tüzet is elfújta, ami életben tartott minket addig. Egyetlen dologban voltunk biztosak. Hogy szeretjük egymást. Ez volt minden, ami megmaradt nekünk. Valamint a tudat, hogy többé nem választhatnak el minket egymástól. Nem lesznek rá képesek.

- Miért jutottunk ide Osamu?

- Nem tudom kedves. Valamikor annyira örültem volna, ha ezt megtehetem egy ilyen gyönyörű kisasszonnyal, mint te. De most már bánom, hogy ilyenre vágytam. ÉS hogy mégis meg kell tennünk.

- Nem kötelező megtennünk.

- Igen... tudom... De akkor miért tűnik ez olyan egyszerűnek most?

Nem feleltem csak jobban megszorítottam a kezét. Ő az egyetlen, aki maradt nekem. És a világ elvenné tőlem. Az egyetlen esélyt a boldogságra. Nem engedem el! Nem veszíthetem el!

- Szeretlek Osamu!

- Én is szeretlek téged életem.

Még egyszer utoljára csókoltuk meg egymást. De akkor már nem volt alattuk a híd. Együtt csapódtunk a hullámok közé. És együtt találtunk odalent békére. Magunk köré csavarva a szerelmünket. Ami volt olyan nagy, mint a folyó, ami elnyelt bennünket.

...vége...