Ez a fejezet a Can you hold me? című szám hallgatása közben született. Szóval ide rakom zenei aláfesztésnek hátha mégjobban átmegy a hangulat. 

https://youtu.be/y8tx6WKf_sc

--------------------------------------------------------------

Minden este sírok, amióta nem vagy velem. Bőgök, némán szenvedek, hogy ne halja meg senki. Te se, és ne hallják a többiek se. Nem akarom, hogy tovább aggódjanak értem. Már eltelt három hónap. Ennyi idő alatt, olyan sokszor hallottam már mindenkitől.

- „Részvétem..."

- „Sajnálom!"

- „Megértelek, ha nem akarsz róla beszélni."

- „Semmi baj, itt vagyunk neked."

- „Átérezzük a fájdalmadat."

- Nem tudják! Egyikük sem. Nem történt meg velük! - ütök megint bele a falba, míg halkan préselem ki a szavaimat ajkaim közt.

Már nem először tettem meg, az öklöm is zúzódásokkal van tele. Most vérzik is, de a fal is megrepedezett már, hiszen mindig ugyanoda ütök. Nem egy csempe tört már össze, a fürdőszobában is. De ahányszor eszembe jutnak a szavak, amikkel vigasztalni próbálnak, elönti fejemet a vörös köd. Törni, zúzni kezdek, hogy valami elnyomjon. A fájdalom nem múlik a szívemből. Hiába leszek dühös tőle. De igen is mérges vagyok! Magamra. A világra. Rájuk. Nem érthetnek meg. Hazudnak, ha az ellenkezőjét állítják. Nem tudhatják milyen érzés! Megtalálni a párod az életben, aki szeret téged és te is szereted őt. Boldogok vagytok. Együtt terveztek. Közös új lakást nézegetek, vásároltok. Már van jövőtök. Egymásban találtátok meg, holott korábban egyikkőtöknek sem volt. Ezek voltunk mi. Én és Te Dazai. Találkoztunk és megtaláltuk egymásban az életünk értelmét. Mert te nekem az voltál, még hogyha ki sem mondtam. Ellenben te megtetted, számtalanszor kimondtad és megmutattad, hogy engem kerestél. Szerettük egymást. De eltűntél és nem tehettem semmit. Még hónapok után is érzem azt a pillanatot Dazai. Nem múlik a fájdalom. Az a kora szeptemberi nap sosem múlik el. Amikor elmentünk egy apró feladatot elintézni az irodának. Mindketten figyelmetlen voltunk és téged lelőttek. Hiába hívtam a többieket, Yoshano senseit, mentősöket, segítséget, nem értek oda időben. Még mindig remegek, pedig meleg van a lakásban. Hiába. Én csak azt a hideget érzem, amit akkor. Esett az eső. A sikátorban egy tócsában ültem a karjaim között tartva téged és végig néztem, ahogy elfehéredtél. Hiába szorítottam a sebedet nem áll el a vérzés. Hiába ordítottam, hogy valaki segítsen, mentsen meg. Ne vegyen el tőlem az ég.

Lassan teltek a percek. Nem érkezett segítség. Beszéltetek hogy tudjam még magadnál vagy. De egyre nehezebben, lassabban feleltél. Aztán egyszer csak:

- [Név]... Szeretlek!

- Dazai?

- Ígérj meg nekem valamit...

- Miről beszélsz?

- Ne gyere utánam!

- Dazai ne! Kérlek, ne búcsúzkodj! Mindjárt itt a segítség. Ne hagyj itt!

- Cssss~ semmi baj... - tetted arcomra a kezedet - Én mindig veled leszek! Örökre! Még, ha most el is válnak útjaink. Mindig melletted maradok! Ezt ne felejtsd!

- Dazai?

- De neked élned kell! Értem! Kettőnkért! A jövőnkért! Nem követhetsz!

- Nem akarok nélküled itt maradni Dazai!

- Veled leszek. Egy tapodtat, sem mozdulok mellőled! És a tudtodra is fogom hozni, hogy itt vagyok! Csak figyelj rám! Miattad találtam meg a boldogságot. Nem hagyom, hogy eltűnj. Szeretlek Kedvesem. Amióta megláttalak. És azóta minden nap egyre erősebben érzem, hogy igaz. Szeretlek és élek. [Név]... Kivennéd a zsebemből a csomagot.

- Mi miért?

- Csak csináld, és csak akkor nyisd ki, ha már elmentem.

- Akkor sosem fogom kibontani. Nem halhatsz meg! Maradj velem! Dazai szeretlek!

- Én is szeretlek édesem!

Volt még annyi erőt hogy lehúzz magadhoz és megcsókolj. Viszonoztam, de hirtelen engedtél el és zuhant a le élettelen kezed is az arcomról. Hiába kaptam el, szorítottam magamhoz. Hiába ordítottam a fájdalomtól. Hiába szólítottalak, csókollak, nem keltél fel. Amikor a rendőrök, a mentősök, és a többiek az irodából odaértek, a látvány ledöbbenttette őket. A testedet nem engedtem el, úgy szorítottam, hogy majdnem eltörtem a kezedet. Yoshano nem tehetett érted már semmit. Hiába kérleltem, könyörögtem. Bármit próbált nem nyitottad fel a szemedet. De én nem engedtek el. Hiába próbáltak elhúzni tőled, túl erős voltam. A képességem már működött, mert az érintésed már nem szüntette meg. Fájdalmam forgószelet generált, közénk és a többiek közé, távol tartva mindenkit, aki el akart választani tőled. Nem tudtam irányítani. A fájdalmam egy olyan elviselhetetlen volt, akkor kitörölte belőlem a többi érzelmet. Elszabadult tornádóként téptem a házak falát a közelben. Kénytelenek voltak egy nyugtató lövedéket ellőni felém. Talált, összeroskadtam, a szél megszűnt. A nevedet suttogtam, miközben bezuhantam az álmok sötét mélységében. A mentősök még izomlazítót is adtak nekem, hogy le tudjanak hámozni a testedről. El választottak minket. Akkor azon a délutánon, veled együtt meghalt a lelkem. Már nem élek. Csak lélegzek, eszek, mert muszáj, elvégzem a munkát, hazajövök, bőgök, amíg el nem alszok, nem álmodok, nem remélek, felébredek. Kezdődik elölről az egész. Ez nem élet, nem akarom így. De megígértetted velem, hogy nem megyek utánad. Ezt kérted és az utolsó csókunk megpecsételte. Nem vehetem semmibe. De ennek a létnek nincs értelme. És a fájdalmat, amit a hiányod generál sem tudom megszokni. Elmulasztani sem tudom, nem is akarom. Ez a fájdalom jelenti, hogy élek, és az akaratod teljesül.

...

Eltelt még három hónap. Már fél éve vagy távol tőlem. Semmi változás. De már látom azokat a tetteket, amiket ígértél. Eddig még észre sem vettem. De tényleg itt vagy velem igaz. És te, vagy aki betakart tegnap, pedig bezártam az ajtót. Jól emlékszem. Elvetted a laptopomat és az asztalra tetted, kikapcsolva. Tudom, hogy nem tehették meg a többiek. Eddig sem tették. Akkor most miért? Látom a jeleidet. Az apró üzeneteidet a hűtőn minden reggel. Semmi több mint egyetlen szó „Szeretlek" és egy kis szívecske. 

Egyszerű, de mindig más. Más a formája, más a színe a lapnak. De ugyanaz. A te írásod, felismerem. Ma reggel van egy rózsa az ágyam szélén. Pont olyan, mint amiket te szereztél nekem egy titkos helyről, amiről csak te tudsz. Különleges rózsa. Nem lehet máshol kapni. Olyan vörös, mint a vér, de ezernyi apró fehér pont díszíti, mintha csillagokkal volna megszórva. Ilyet csak te tudtál szerezni nekem. Felveszem, magamhoz ölelem. Átjár az illata. Az édességében keveredik még más is. Annak a kölninek az illata, amit mindig használtál. Ezek az illatok sosem felejtődnek el.

- Itt vagy velem igaz, Dazai? – suttogom.

- Itt vagyok kedvesem, ahogy ígértem. - hallom a hangod.

Már nem tudom, hogy megőrültem-e, vagy csak képzelem, esetleg tényleg az igazság, ami történik velem. De ezt akarom hinni, nem mentél el mellőlem. Velem maradtál és átsegítettél a fájdalmon. És bár nem látlak, hallak. Érzem, ha megérintesz. Érzem, ha csókot lehelsz az arcomra, homlokomra, szemhéjamra. Itt vagy velem. Tényleg nem őrültem bele abba, hogy már nem létezel.

...

Eltett még egy hónap, azóta, hogy tudom, hogy velem vagy. Mosolyogtam néha, nagyon ritkán. Ha az irodában a hajamat piszkáltad. Ezen a többiek is meglepődtek, de nem szóltak. Tudták mennyire magamba tudok roskadni. Nem akartak megint úgy látni. Éreztem rajtuk a megkönnyebbülést. Fél év után az első alkalom, hogy nem csak egy porcelánbabának tűnök előttük. Már olyan vagyok, mint aki él... De még mindig nem vagy itt igazán. Ezért nem múlt el minden fájdalom. Még sírok elalvás előtt és a simogatásod miatt csak még jobban fáj. Nem múlik ez az érzés. Álomban sírom magam az ölelésedben szorongva. Felébredek, érzem, hogy hátulról átkarolsz, pont úgy, mint ahogy régen. Hallom a hangod, ahogy köszönsz.

- Jó reggelt Szerelmem! – ajkaidat nyakamhoz érinted. Csókokat lehelsz a vállamra végig egész a trikóm pántjáig.

- Neked is jó reggelt Dazai... - suttogom.

Még mindig nem merem hangosan mondani. Még mindig ott a félelem bennem, hogy csak megőrültem. Bár gyönyörű egy őrület. De nem akarom így élni tovább az életet. Felöltözök, leveszem az új kis cetlit a hűtőről és a számukra fenntartott kis dobozkába teszem. Már nagyon sok gyűlt össze. Minden nap fél év alatt. Mellettük van, ezért előveszem a lepréselt rózsádat. Még mindig olyan édes az illata, mint mikor beletettem a dobozba. Visszateszem és elindulok a munkába. Újabb értelmetlen nap. Semmi feladat. Haza indulok. Veszek valamit enni, mert érzem nem lesz kedvem ma sem főzőcskézni odahaza. Pedig neked mindig szerettem főzni, tényleg. Miattad fejlesztettem magam. De amióta elmentél meg sem fogtam egyetlen fakanalat sem. Kilépek az utcára az áruház elé. Kevesen járnak az utcákon. Bár már április eleje van, mégis hideg. Még itt maradt a hideg. Fagy van, mégsem fázom. Ezt a jeget érzem amióta eltűntél. A hideget már megszoktam, a fájdalmat nem. De a jelenléted enyhítette kicsit. Bár néha csak felerősíti. Nekem jön valaki, lett volna hely kikerülnie, mégis meglökött. Utána vezetem tekintetemet. Fehér haj, fehér kabát, vékony test, valamivel alacsonyabb, mint én. Ennyit láttam, míg hátra nem nézett. Vörös íriszek tekintenek rám egy mosolygós fiatal lány arcáról. Integetett nekem vagy továbbáll.

- Áldott. - suttogod a fülembe - Éreztem rajta.

- Te tudsz most is érezni? - bár nem volt a közelemben már senki, mégis szinte hangot sem adok ki, majdhogynem csak gondolom.

- Téged [Név] mindenképpen édesem. Viszont tőle bizsergek kis. - gondolkodik el a hangod.

- Megsértődök! - puffogok magamban.

- Ne legyél féltékeny Drágám. Csak a tiéd vagyok életem. - lehelsz egy puszit az arcomra, szinte éget a nyoma - Mert szeretlek!

Apró mosoly fut végig arcomon, mielőtt eltűnik. Sokkal többet beszéltél most, mint eddig. Jól esik hallani a hangodat, megnyugtat. Nem is tudom, miért nem beszélsz gyakrabban. Hazamegyünk, azaz hogy csak félig. Egy sarokkal hamarabb megtorpantam.

- Mi a baj kedvesem?

- Mi... Mi lenne... ha... hozzánk mennénk haza? – nézem magam előtt a járdát.

Hirtelen jött az érzés, hogy a közös lakásunkba menjünk. Távozásod óta egyetlen egyszer sem voltam ott. A holmimat is a többiek hozták el. Mert nem tudtam belépni abba a házba. De most, valahogy, úgy érzem, oda kell mennem. Haza. Hozzád. Veled.

Nem feleltél. Elmentünk. Benyitok a lépcsőházba, változott, átfestették, felmegyek a harmadik emeletre. 10-es lakás. Dazai Osamu, [Teljes Név] nevek állnak a táblán. Itt laktunk, végigsimítom a neveinket. Reméltem, hogy egyszer felvehetem a vezetéknevedet a feleségedként. A csomagod jutott eszembe. Egy fekete dobozka volt. Benne a legszebb eljegyzési gyűrűvel, amit valaha láttam. Aznap este, mikor kibontottam sokkal hangosabban bőgtem, mint azelőtt bármikor. Megkérted volna a kezem és én igent mondtam volna neked. Még ma sem tudom, hogyan éltem túl azt az éjszakát. De talán, akkor éreztem először az ölelésedet magamon. Benyitok a lakásba. Minden ugyanolyan, mint mikor legutóbb itt jártam. furcsa érzés megint teli polcokat látni. Abban a lakásban, ahol most vagyok, a többiekkel egy épületben egyetlen polcom sincs. Voltak, de rohamai miatt, hamar lekerültek, mert a forgószeleim mindent leborítottak. Nem volt értelme megtartani őket. Minden olyat visszahozattam ide a többiekkel. És ahogy látom, talán néha takarítottak is. Nem áll a por a lakásunkban. Bentebb megyek, nézem egy darabig a kipakolt képeinket. Összeszorul a mellkasom.

- Ha sírni akarsz itt a vállam... Búj ide! - suttogod mögülem.

- Ha nem látlak, akkor nem tudlak megtalálni Dazai...

- Ugyan... [Név]... Néz ide, meg fogsz lepődni!

Megteszem, a hangod irányába fordítom a fejem. Ott állsz előttem. Látlak! Itt vagy! Kihagy a szívem a dobbanásaiból, de félelem költözik a helyére, tolatni kezdek.

- [Név]! – kiáltod, mikor megbotlok a saját lábamban és hátraesek. Nem állok meg, egész nap falig megyek.

- Dazai? Nem... Az nem lehet! Nem lehetsz itt! Te meghaltál! Nem vagy itt!

- Kedvesem... - közeledsz felém.

- Maradj ott! – kiáltom, mire megtorpansz – Nem! Ez... Ez ilyen nincs! Teljesen megőrültem? Szellemeket látok?! Elég volt! Ez már túl sok!

- Drágám... - lépsz oda hozzám és törökülésben leülsz elém - Itt vagyok. Én vagyok. Dazai.

- Nem te meghaltál! Szellem vagy!

- Igen az vagyok... Még én sem értem. De most, az imént kezdődött. Olyan mintha megint élnék.

- Ez lehetetlen! - fogom a fejem, már a hajamat tépem.

- Ne bántsd magad, egyetlenem! Kérlek! Rossz nézni. Kérlek, hagyd abba!

Leteszem a kezeim. Ahogy kérlelsz, nem tudok nem hallgatni rád.

- Kicsim. [Név]... Érints meg! Érezni akarom az érintésedet.

Lassan vezettem mellkasodhoz a tenyerem, ráteszem a kezemet. Éreznek! Itt vagy! Tényleg meg tudlak fogni!

- Dazai! - ugrok a nyakadban és ölellek szorosan magamhoz, ahogyan te is.

- Itt vagyok! [Név]! Nem mentem sehova, hogy ígértem. Szeretlek!

- Dazai... - engedlek el kicsit - Csókolj meg megint!

Megteszed. Forrón tapadsz ajkaimra. Olyan szenvedéllyel, érzelmekkel telíted a csókunkat, amelyek már oly' rég óta várattak magukra. Mintha érezném, hogy a lelkem újra éledezni kezd. Talán még nem halt meg teljesen. Erre a csókra várok már mióta! Hosszú perceken keresztül csókolózunk. Nyelveink táncot járnak. Nem fáradunk el benne. Még levegőre sincs közben szükségünk. Közben az öledbe másztam, hogy még közelebb legyek hozzád. Simogatlak, ölellek, ahogyan te is engem. Kicsit még bizonytalanul kezdted, de már belejöttél. Már magabiztosan érinted bőrömet. Minden érintés, simítás megborzongatja testemet. minden érzékszervem, újra éled. Itt vagy! Csókolsz! Szeretsz! Csókollak! Szeretlek! A hangulat forrósodik közöttünk. Már nem csak szenvedélyes vagy vadabb is.

Nem tudom hogyan kerültünk be a hálószobánkba, de nem is érdekel. Nem fogod vissza magad, mikor ismét magadévá teszel!

...

Két óra múlva egymás mellett fekszünk a franciaágyon, fedetlen testel, a vékony takaró alatt. Egy olyan szeretkezés után, ami felért egy nászéjszakával. Karodon pihentetem a fejem és csak fáradtan pihegek. Még hatással van rám az élmény. Megsimítom kötéses mellkasodat. Még mindig meg tudlak érinteni. A géz durvasága pont, mint emlékeimben. Valóban te vagy itt. És te voltál az imént bennem.

- Hogy történt ez Dazai? – zihálom még mindig, de már kezdem összeszedni magamat- Szellem vagy akkor, hogy tudtál így elmerülni bennem?

- Nem mindegy ez most? – csókolsz meg gyengéden - Végre megint úgy szerethettelek, mint azelőtt. Megadtam neked a gyönyört édesem?

- Igen, nem is egyszer.

Én csókollak, ez alkalommal, de nem ellenkezel. Elmélyíted, és nyelvedet hamar átvezeted hozzám. Szívem még mindig a torkomban dobog. De valamiért szorítani kezd. Ez kihat a csókunkra is. Elvállnak egymástól ajkaink. Aggódva kémleled a tekintetemet, választ keresve.

- De félek... Dazai... Nagyon félek!

Magadhoz ölelsz meg akarsz nyugtatni, úgy simogatod a hátamat, fejemet, arcomat. Csitítgatsz, mint mindig mikor rosszat álmodok.

- [Név] itt vagyok veled. Ne félj, kedvesem! Melletted vagyok.

- De meddig? – szorul össze akaratlanul is a kezem ezzel megszorítva rajtad a kötéseket. – Most, hogy már megérinthetetlen... nem akarom, hogy véget érjen Dazai! Mi van, ha megint eltűnsz? Most már nem élném túl. Nem tűnhetsz el megint az életemből!

- Nem megyek sehova, [Név]. Eddig sem tettem. És ez után sem fogom! Ígérem!

Megcsókolsz. Feledtetni akarod a gondolataimat, és én is szeretném őket elfelejteni. Mégsem tudom. Ott ugrálnak a kérdések és az ijesztő válaszok az elmémben. Hirtelen megcsillan valami a tudatalattimban, majd gyorsan a felszínre tör, még mielőtt a tudatom a szőnyeg alá seperné. Megszakítom csókokat.

- Drágám? – simítod a vállamat óvatosan.

- Az a lány... - mondom ki az új felvillanás szavait - Az az áldott lány! Ő volt az! Más nem tehette, csak ő lehetett! Magadtól nem lettél volna képes erre.

- Köszönöm a bizalmat drágám... mondod nem kevés szarkazmussal megpakolva.

- Gomenne! – adok egy bocsánatkérő apró csókot, ami láthatóan kiengesztel – De... Meg kell találunk! Ha ő vissza tud hozni, bármit megadok neki!

Látod az elhatározást a szememben így bele mégy. Megkeressük!

Kilépve az utcára, az emberek még mindig nem látlak. Ezt szomorúan tapasztalom, de tudom, hogy van még remény! Bízni akarok a megérzésemben! Bejárjuk a várost. Még Ranpo sant is megkértem... azaz, hogy lefizettem egy hónapra elegendő csokival, hogy találja meg azt a lányt. Megtalálta, ahogy mi is. Egy parkban ült a szökőkút peremén.

- Végre megtaláltalak. – kiáltom, mikor meglátom.

Odarohanunk hozzá, te szorosan mellettem haladsz. Ránk néz, és elmosolyodik, ez meglep mindkettőnket.

- Szóval sikerült rájönnöm több hogy én voltam.

- Hogy csináltad? Meddig tart? Lehetne, hogy örökre? – támadom le a kérdéseimmel.

De meg fogod a vállamat, kicsit hátrébb húzol, ezzel vissza fogsz. Meghajolsz előtte.

- Köszönjük szépen, hogy adtál még egy esélyt a szerelmünknek! – mondod neki, mert látod, hogy hall, is lát is téged.

Kicsit elszégyellem magam, hogy illetlen voltam és nem ezzel kezdtem, de bepótolom. Jóval mélyebben meghajolok előtte és én is hálálkodni kezdek.

- Köszönöm szépen, hogy vissza adtad nekem! Ha van bármi, amiben segíthetek? Szeretném meghálálni!

- Semmiség. – feleli csillogó szemekkel és fülig érő mosollyal - Ez az én áldottságom. Láttam mennyire szeretitek egymást. Láttam, hogy mennyire kötődik ez a lélek hozzád. Egyikőtök sem talált volna sosem megnyugvást. Ezt láttam a lelketekben. Ezért segítettem nektek. Én szeretek segíteni az embereknek, főleg a szerelmeseknek. És igen vissza tudom hozni, véglegesen!

- Megtennéd? – fogom meg a kezét – Kérlek! Bármit megadok érte!

- Gyönyörű a szerelmetek. Éppen ezért egy jó ajánlatom van a számotokra.

- Mi lenne az? – kérdezzük te meg én, szinte teljesen egyszerre.

- Vissza tudom hozni a párodat az élők sorában. De ehhez hozzá kell kötnöm a lelkét a tiédhez. Onnantól együtt kell élned vele, ahogy neki is veled. Abban az esetben, ha szakítotok, vagy ha egyikőtök meghal, a másik is vele megy. Mindketten meghaltok. Vállalnátok ezt?

- Igen. – feleljük teljesen egyszerre határozottan, miközben érzem, hogy megfogod a kezemet.

- Valahogy éreztem. – nevet kicsit a lány - Meg se kellett volna kérdeznem. De van még valami, amire viszont nekem van szükségem.

- Mit kérsz, cserébe azért, hogy visszahozod az egyetlen férfit, akit képes vagyok szeretni?- kérdésem végére megszorítod összekulcsolt ujjainkat, biztosan jól esett ezt hallani tőlem.

- Két évet kérek a te életedből. – néz a szemembe - Mert én csak így tudom fenntartani a sajátomat. Remélem megérted!

- Megadom.

- [Név]? - kapod felém a tekintetedet hirtelen.

Látom, hogy aggódsz a válaszom miatt. Hiszen mégis csak az én életerőmről van szó. Természetes hogy féltesz. De megnyugtatásképpen mélyen belenézek szemedbe. Úgy válaszolok a kérdésre, amit gesztenyebarna íriszeidből olvastam ki.

- Dazai, ne félts... Két év kicsiny ár azért, hogy halálom napjáig melletted lehessek. Szeretlek! Veled akarom leélni az életemet! Még így is sok évet tölthetünk együtt. Nem akarok többet nélküled.

- Kedvesem... Hát ennyire szeretsz? – simítod szabad kezedet arcomra, amibe szinte belebújok, úgy élvezem az érintésedet.

- Igen Dazai. Ennyire szeretlek! – felelem lassan - És van valami, amit elfelejtettél rendesen megtenni mielőtt itt hagytál.

- Mire gondolsz édesem?

- A csomagod azóta is az íróasztalodon pihen. De a válaszom előre is: Igen. – válaszomat hallva, először kikerekedik a szemed, majd ellágyul.

- Szeretlek. - ölelsz magadhoz.

- Én is téged Dazai! - átkarollak, de kicsit oldalra fordítom a fejem, hogy a lányra nézhessek. - Kérlek szépen! Hozd vissza őt nekem – nézek, vörös egészében, mire a lány elmosolyodik.

- Ezer örömmel! És legyetek boldogok továbbra is!

- Köszönjük. – válaszolunk őszintén.

A lány leugrik a szökőkút pereméről, mellénk lép, megérint minket, majd egy utolsó mosolyt követően hirtelen eltűnik. Csak egy kupac csillám marad belőle a levegőben, azon a helyen ahol az előbb még ott állt. Fényleni kezdünk, kapaszkodok beléd, míg te magabiztosan tartasz. Érzem, ahogy bőröd melegedni kezd. Arcomat mellkasodba fúrom, úgy várok. Figyelek, hallgatózok. Érzem, hogy újra dobban a szíved, életre kelsz a karjaim között és veled együtt újra életre kelnek én is, ahogy visszatérsz hozzám. Már nem vagy szellem, az élők közé tartozol. Visszatértél. És szeretsz. Annyira amennyire én, szeretlek téged. Kezeddel állam alá nyúlsz, megcsókolsz, úgy pecsételed meg a pillanatot. Már egymáshoz tartozunk. De ez így volt eddig is így lesz mindörökké!

Happy End-del Lett Vége!

------------------------------------------

Hey minna! Tudom már megint kicsit depisen kezdődöt.... De happy end lett a vége!

Nem lesz mindig ilyen melankólikus az eleje... Csak egy beszélgetés és utánna a fent említett 79x meghallgatott szám miatt született ilyenre....

Azért remélem tetszett!