- Figyeljen kisasszony! Ha nem mond semmit, akkor nem tudok kegyeden sem segíteni. - mondta a velem szemben ülő rendőrtiszt.

Kicsit fiatalabb volt a középkorú kategóriánál úgy 30 és 40 között valahol. Bár idősebbnek tűnt, mert a szeme alatti táskák öregítették az arcát. Látszott rajta hogy mindene tele van ezzel az üggyel. Nem haladtak előrébb és bár ő vezette a nyomozást, nem tudott mit tenni, mert az egyetlen személy, aki előrébb mozdíthatta volna a dolgokat, nem akart megszólalni. Ez voltam én. Már majdnem eltelt egy egész nap, amióta elváltam a fiúktól a sikátorban, és a rendőrségi gyilkosság alapos gyanúja miatt letartóztatott. Nem ez a rendőr volt az első, aki velem szemben ült azóta. Az első pár próbálta kiszedni belőlem, hogy miért tettem. Aztán rájöttek, hogy nem én voltam. Nem én lőttem le azokat az embereket, hiszen nem találtak lőpornyomot rajtam, és a gyilkos fegyveren sem ujjlenyomatot tőlem. Nem vagyok áldott sem. Nem segíthetett a képességem sem abban, hogy kioltsam azoknak az életét, így lekerültem a gyanúsítottak listájáról. Azóta azt akarják megtudni miért voltam ott. Kaptam váltás ruhát, hogy ne kelljen a Dazai vérével áztatott darabokban lennem. Így megtudták, hogy volt ott még valaki. Hiszen a ruháimon lévő vér nem egyezett a halottakéval.

- Tudjuk, hogy volt ott még egy, vagy kettő ismeretlen személy is a tetthelyen. A vér és a lábnyomok elárulták. Segített valakinek. Igaz.

Mint aki megnémult, nem lát, nem hall, úgy ültem már hosszú órák óta. Nem egy rendőrt felidegesítettem már korábban. De nem csak őket. Ügyvédet, pszichológust, tanácsadót, orvost is sikerült kihoznom a sodrából... Felét a hallgatásommal, a másik felét azzal, hogy nem bírtak még csak olvasni sem a tekintetemből. Ebben hihetetlenül jó voltam. Ezt a fiúk is elismerték. Egyszer némi iszogatás után, erre terelődött a téma és kiderült, hogy lehet, hogy engem még Dazai sem tudna kifaggatni. Már akkor láttam a szemükben, hogy büszkék rám és még jobban meg bíznak bennem ezek után, mint azelőtt. Pedig már akkor is bizonyítottam, nem is egyszer azt, hogy hű hozzájuk és a Maffiához, még akkor is, ha nem tartozok közéjük. Nem fogok az útjukba kerülni, hogy pont a szerelmemnek kelljen infókat kiszednie belőlem. De szerencsémre a rendőrség nem kínozhat meg úgy, mint ahogy Dazai tehetné, ha a keze alá kerülnék. Ezt nem tehették meg, az általuk védelmezett törvények ebbe a dobozba zárták őket be, ami hatalmas előnyt jelentett nekem.

- Az Isten szerelmére! Miért nem mond vagy reagál már valamit? - csapott az asztalra, amitől egy kicsit összerezzentem, mert elkalandoztam, így kiestem a „koncentrációból".

- Hagyjuk egy kicsit. - felelte a másik, amelyik az ajtót támasztotta, ő fiatalabb volt, talán még csak őrmester, de ezzel a pár szóval már kedvesebbnek tűnt, mint a felettese

- Még mit nem! Örökké nem csinálhatja ezt!

- Nem is miatta mondtam. – sóhajtotta - Neked fog elpattanni mindjárt egy ér fejedben. Nincs kedvem agyvérzéssel kórházba vinni téged.

Ezen kicsit kuncogtam, amin mind a ketten meglepődtek. Hiszen eddig még csak az alap életjeleket mutattam magamon. Mintha csak egy nagyon élethűre sikeredett próbababával társalogtak volna. Nem is csoda, ha elgurult mindenkinek a gyógyszere, ha huzamosabb ideig volt velem egy légtérben.

- Hajlandó végre együtt működni? – kíváncsiskodott, de hangjában még mindig éreztem azt az élt, amivel eddig is beszélt hozzám.

Nemleges a ráztam meg a fejemet. Az a rendőr, aki már így is a pokolba kívánt, felpattant és kiviharzott a teremből, maga után bevágva az ajtót.

- Ne haragudjon a kollégám miatt... Kicsit ideges...

- Nincs harag. A helyében én is felhúztam volna magamat.

- He? – esett le az álla - Kegyed tud beszélni?

- Tudok. Elvégre megadtam magam ott a sikátorban. Nem olvasta a jelentést?

- Igaz. Elfelejtettem. – vakarta kicsit a tarkóját, amíg leült az egyik székre velem szembe az asztal túloldalán - De akkor, eddig miért nem szólalt meg?

- Mert nem akartam. – feleltem röviden - Mikor engednek ki? Szeretnék hazamenni. Ja és köszönöm a váltás ruhát.

Láttam, hogy a felügyelő nem igazán fogja fel, hogy mi történik jelenleg előtte. Több szó hagyta el a számat az elmúlt egy percben, mint az előtte lezajlott 24 órában. Tudtam, hogy nekem se kellett volna megszólalni. De talán így hamarabb hajlandóak elengedni. A csendet, ami kettőnk közé beállt, a folyosóról beszűrődő zaj törte meg, ami még a csukott ajtón keresztül is hallatszott.

- De biztosan tud valamit! – a hang tulajdonosa az ügy megoldását felügyelő fickóhoz tartozott - Nem engedhetjük csak úgy ki!

- Ezt a döntést nem maga hozza meg! És egyébként is fair ajánlatot kaptunk. - felelt a kiabálásra egy eddig ismeretlen, nyugodtabb, de megemeltebb hang.

Erre pár pillanat múlva nyílt az ajtó, ketten jöttek be rajta az a rendőr, aki az előbb ment ki, és így jóval idősebb fazon. Feltehetőleg a másik kettő felettese. De ahogy kinézett valószínű, hogy az egész rendőrőrs főnöke. A kedvesebbik egyből felpattant az érkezésükre, átadva a széket, amazok ketten meg leültek velem szembe. Nyeltem egy nagyot és visszaértem a jól megszokott magabiztos hallgatásomba.

- Még mindig nem akar beszélni? – kérdezett az új arc.

Megráztam a fejemet jelezve hogy nem. Nagyot sóhajtott erre az idősebb, majd elém tolt egy aktát és kinyitotta. Fényképek voltak benne az áldozatokról, amiket még a tetthelyen készítették róluk. Mellettük a beazonosított képek, jelezve, hogy megvan a személyazonosságuk. De furcsák voltak és egyből rájöttem miért. Az új, eddig nem látott fotók egyértelműen letartóztatás után ábrázolták őket. Mindegyiken a megszokott jól felismerhető rabruha feszült. Próbáltam rezzenéstelen arccal nézni a képeket, de szerintem egy kis kíváncsiság azért kihűlt a szemeimre. Ami nem is csoda az adott helyzetben. Nem igazán értettem mi folyik itt, de annyi biztos, hogy Dazai nem ártatlanokat ölt meg. És ez nekem sokat jelentett. Egy kis megkönnyebbülést is éreztem, amit láttam, hogy észrevettek rajtam. Biztosan furcsállták, de mivel én voltam az aki a legtöbbet tudott a szobában nem faggattak. Talán azt várták majd magamtól elmondom. De persze, nekem eszem ágában sem volt. Így a legidősebb férfi törte meg a hosszú hallgatást.

- Az áldozatok egytől egyik szökött fegyencek, akiket már egy ideje üldöznek. De nem gondolták, hogy pont ide Yokohamába jutottak el. És hogy itt fogunk végül beléjük botlani.

Felpillantottam a képekből, és vártam, hogy folytassa. Éreztem a hangján, hogy még van, amit el akar mondani.

- Ez az információ egy ismeretlen fülestől jött, cserébe azért kegyedet elengedjük. Valamint még másik négy szökött elítélt tartózkodási helyét is megkaptuk, akikről eddig azt se tudtuk, hogy eltűntek a cellákból.

- Akkor mehetek. - kérdeztem hirtelen nem is figyelve arra, amit a csere után mond.

- Igen magácska mostantól szabad ember.

- A nevét azért elárulná nekünk.

Na, igen, a táskámat Chuuya-nak adtam, hogy még véletlenül se legyenek nálam az irataim, vagy bármi, ami hozzájuk kötne. Így még azt sem tudták, hogy ki vagyok, és ezt szerettem volna, ha így is marad. Éppen ezért intettem nemet.

- Jól nekem így anonimként. - mondtam nyugodtan.

- Furcsa lány maga. Véresen találtunk magára egy gyilkosság helyszínén. Nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Valaki kimenti egy ilyen kaliberű fülessel. És még a nevét sem tudjuk.

- Nem lehet mindenki egyforma. akkor engedelmükkel én távozok. Mosolyogtam egyet-egyet mindhárom felügyelőre.

- Nem hiszem el, hogy ki engedjük. - morogta még mindig.

- Ki kísérem. - ajánlotta fel a kedvesebb - Tudtommal elég sokan vannak odakint. Sajnos a sajtó szimatolt fogott.

- Na, kíváncsi vagyok előttük is képes lesz-e ilyen szótlanságot produkálni.

- Ó, majdnem elfelejtettem. – szólt megint az idősebb - A füles megadója azt mondta adjam át önnek, hogy 181.

Megálltam az ajtó felé menet. Ez egy kód volt. Dazai üzent nekem. Még a kapcsolatunk elején megtanította nekem is azt a jelnyelvet, amit Chuuya-val találtak ki. Vészhelyzet esetén ezzel beszéltek, és nekem is gyakran hagyott így SMS-t. Jól esett ezt a számot hallani, hiszen azt jelenti:

- „Megyek érted! Várj meg!"

Talán túl nagy mosoly ült ki az arcomra, mikor felfogtam ennek a számnak a jelentését. De nem vettem észre. A morgós rendőr viszont sajnos igen, így gyorsan felpattanva odajött hozzám.

- Mit jelent ez? - fogta meg a csuklómat.

Nagyon ideges volt. De tudtam, hogy már nyertünk. Nem engedhetem le a védelmemet. Továbbra is erősnek kell lennem. Egészen addig amíg Dazai meg nem jelenik! Utána már sírhatok a karjaiban! De addig nem!

- Azt hiszi, ennyi hallgatás után, majd pont ezt fogom elmondani magának? – vágtam vissza az erőszakosabb fellépésével szembe - Engedjen el, már nem tarthatnak itt!

Egy mérgesebb fogcsikorgatás hal elengedett elengedte a karomat, de nem kopott le. Utánunk jött a folyosóra. És egészen a bejáratig kísért, engem és a fiatalabbikat. Odakint tényleg nagy volt a tömeg. Behallatszott a kamerák csattogása és a riporterek pletykálkodása. Éppen ezért őrök is álltak odakint, hogy távolabb tartsák a tömeget, az ajtótól. Nem akartam kimenni a kamerák kereszttüzében, ezért megálltam. Nem volt az előcsarnokban senki sem hármunkon kívül. De éreztem magamon még egy tekintetet. Picit hátra pillantva láttam, hogy a főnök is figyel még a folyosóról.

- Van valami probléma? - lépett mellém a kedvesebb.

Nem feleltem, mert megláttam, hogy érkezik egy lesötétített üvegű, fekete autó. Olyan hirtelen állt meg, hogy az őröknek esélye sem volt tenni ellene semmit. Majd füst kezdett gomolyogni odakint elfedve mindent az üvegajtón kívül. Egy pillanat múlva nyílt az ajtó és belépett rajta a jövevény. A füst valószínűleg azért kérlek, hogy a kamerák egyáltalán ne láthassák meg. És ott állt előttem, Dazai Osamu személyesen, a rendőr-főkapitányság előterében és megnyugtatóan mosolygott. Be nem kötözött szemével úgy nézett, hogy egyből magától mozdult a testem. Azonnal oda rohantam hozzá és a karjai közé vetettem magam. Ő elkapott és mivel kezei az én karjaim alatt siklottak a törzsem köré így én át tudtam karolni a nyakát. Arcomat a nyakába temettem és nagyot szippantottam az illatából. Ami a szokásos mellett a friss kötszerek szagával is vegyült. De már megszoktam, hiszen gyakran én cseréltem már neki. Hozzá tartoztak, velük is nélkülük is szerettem a férfit, akit most ölelhettem át végre.

- Dazai! – suttogtam a fülébe, mert nem tudtam mi a terve.

Csak abban voltam biztos, hogy itt van velem! Él! Eljött értem, hogy magával vigyen! Csak ez érdekelt! Semmi más! Főleg nem az, hogy abban a pillanatban, amint kiejtettem a nevét a számon mögöttem a távolban összetört egy kávésbögre.

- Dazai... - nyöszögtem a karjai között elengedtem a könnyeimet miközben csak még jobban hozzá bújtam.

- Shhh~ semmi baj kedvesem... - csitított, hogy meg tudjon nyugtatni – Már minden rendben van! Itt vagyok veled!

- Igen, itt vagy nekem! Annyira aggódtam! Nem tudtam mikor engednek el! Köszönöm, hogy kimentettél!

- Ez a minimum, azért amiért megmentetted az életemet! Meg egyébként is. Nem hagyhatom, hogy a legfontosabb személy az életemben raboskodjon!

- Dazai?

Kicsit elengedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. A mély barna írisz egyvalamit leplezetlenül elárult nekem. Most hogy már a karjai védelmét élvezem ő is fellélegzett, és ahogy észrevettem nem tervez egyhamar elengedni. de ha akarna, sem engedném! Most legalább 48 órán keresztül fogok rajta csüngeni, mint valami gyerek. Ezzel a tervvel figyeltem a kötéses arcot, amely oly' fontos volt számomra. Aztán megcsillant még valami a szemében.

- Dazai?

- Szeretlek!

- Én is téged!

Nem kellett neki több ahhoz, hogy letámadja ajkaimat. De nem bántam. Amilyen fájdalmas volt a legutóbbi csókunk az elváláskor ez most, annál jobban esett. Sokkal forróbb, érzékibb, szenvedélyesebb volt. Mintha legalább egy hónapja nem találkoztunk volna. És nem csak én éreztem így. A gyors elmélyítés után éreztem, hogy engedélyért esedezik, végignyalt alsó ajkamon bebocsájtásért. Meglepett ugyan hogy pont ilyen körülmények között szeretné, de nem érdekelt túl sokáig. Megadtam neki, amire vágyott. Olyan hevesen csókolt mintha attól félt volna, hogy kifutunk az időből. Alig bírtam tartani a tempót vele. De a nyelvmunkája miatt a lábaim sem nagyon akartak kitartani alattam. Egyszerűen nem tudom megunni a csókjait! Minden alkalommal ez van, ha nyelve nálam jár... De nem is akarom megszokni! Legyen minden alkalom ilyen! Mindig hozza ki belőlem ezt a reakciót!

Csókunknak sajnos véget kellett vetnünk ugyanis az előcsarnok egy másik pontján valaki megköszörülte e torkát. Dazai elvált ajkaimról, de még egy kis puszit adott. Jelezve hogy ez még csak a kezdet volt. És hogy készüljek fel előre az éjszakára! Olyan vörös lett a fejem mit Chuuya haja ez biztos. Éppen ezért csak nekidöntöttem a homlokomat a mellkasának, amíg ő beszélgetést kezdeményezett a mögöttem álló, gondolom addigra már több tucat, elképedt rendőrrel.

- Uraim... Köszönöm, hogy vigyáztak rá...

- Dazai Osamu? Személyesen? Az én őrsömön? Ezt nem hiszem el!

- Nem magához jöttem. Csak érte.

- És miből gondolod te féreg, hogy el is tudod hagyni ezt a helyet? – ez az a morgós volt, megjegyeztem a hangját.

- Azt hiszem már kifizettem a kimeneteli díjat mindkettőnknek. – ahogy felpillantottam láttam, hogy ezt az öregnek célozta.

- Ne hidd hogy-

- Elég lesz ennyi!

Egy új hang szólt méghozzá most Dazai mögül. Valahogy mégis ismerősen csengett. Kipillantottam mellette hogy lássam ki az új jövevény, aki még csatlakozik a társasághoz. Ahogy megláttam leesett az állam. Mori san volt az! A megjelenése alapján nem lehetett más. Pont olyan volt, mint amilyennek a fiúk leírták nekem korábban. Rám nézett nem tudtam elkapni sem a szememet róla.

- Szóval kegyed lenne az a leányzó, aki ennyire belopta magát ennek a fiúnak a szívébe?

Kicsit eltoltam magamat Dazai-tól aki ennek érezhetően nem örült. De ez most muszáj volt!

- Mori san! – hajoltam meg olyan mélyen amennyire tudtam – Köszönöm szépen hogy megmentette Dazai-t! Nagyon hálás vagyok érte!

Hallottam, hogy többeknek is elakadt a lélegzete a hirtelen feleletemtől. De ezt el kellett mondanom neki!

- Nem gyermekem... Te mentetted meg! Illetve hozzásegítettél ehhez a látogatáshoz is. És csak annyit kérek még, hogy helyesen válaszolj, majd egy kérdésre, nemsokára!

- R-rendben? – dadogtam, nem tudtam mire vélni

Mori san elsétált mellettünk míg Dazai visszarántott az ölelésébe. Amiből most már tényleg nem akartam többet kibontakozni. De ettől függetlenül még fél füllel a mögöttem zajló tárgyalást hallgattam.

- Minek köszönhetjük mindkettejük megjelenését?

Most már valahogy gyengébbnek tűnt a főnök hangja. Ami meglepett nem is kicsit.

- Ha jól emlékszem volt egy egyességünk... Amit mostanában egyre több embered megszeg.

- Miről beszélsz?

- Úgy szólt a megállapodásunk, hogy addig a maffia nem kerül nyílt összetűzésbe a rendőrökkel, amíg ti békén hagyjátok a családjainkat. Ezt főleg a maffiafeleségekre értendően. De egyre többször kapok olyan visszajelzést, hogy zaklatjátok őket. Ahogyan most is!

- Utána fogok nézni a dolognak Mori... Nem akarunk bajt, ezt te is nagyon jól tudod! De mi köze ennek, a mostani esethez?

- Dazai kun... neked van ötleted erre nézve?

- Ami azt illeti, van.

Dazai hangja most más volt. Gondolom mindi ilyen, amikor dolgozik, de élőben hallani meglepetés volt számomra. Éppen ezért néztem fel rá.

- Dazai?

- Kedvesem... Gomenne! Nem akartalak megrémiszteni... Főleg nem most!

- Miről beszélsz Dazai?

- Arról, ami válasz a korábbi kérdésre is. – pillantott vissza a rendőrökre – Mostantól a Port Maffia védelme alatt állsz Egyetlenem. Persze csak ha te is szeretnéd... És-

Elkapta a tekintetét, ahogy elharapta a mondatot. De ott még úgy éreztem, hogy egy nagyon fontos mondat jött volna.

- Dazai? Mit akartál még mondani?

Vett egy mély levegőt mielőtt visszavezette rám barna íriszét.

- [Teljes Név], megtisztelnél azzal, hogy a Port Maffia királynője leszel? És egyben a feleségem?

Egyszerűen megfagytam. Pislantottam kettőt és gondolkodás nélkül feleltem azt, ami a szívemen pihent abban a pillanatban.

- Igen! ... Igen! Igen! – ugrottam megint a nyakába úgy szajkóztam tovább életem legboldogabb válaszát - Igen! Igen! Igen! Igen! Igen! Igen! Igen! Igen! Igen! Igen!

Dazai átölelt hosszan majd csak annyi időre engedett el hogy a szemembe nézhessen. Majd meg tudjon csókolni. Amit csak annyi időre szakítottam meg, hogy ki tudjam mondani:

- Igen! Hozzád megyek!

- Szeretlek kedvesem!

- Én is Szeretlek! Mindennél jobban!