[Egy évvel ezelőtt]
- Akkor biztos nem tudsz átjönni holnap? - kérdezte Bence a telefonban, mire szomorúan elmosolyodva eldőltem az ágyamon.
Bence és a családja meghívtak minket huszonötödikére egy közös ebédre, anyukámat, apukámat és engem, és bár a szívem megszakadt, egyszerűen muszáj voltam megkérni Bencét, hogy mondja azt a családjának, hogy nem leszünk itthon, mert nem mertem bevállalni.
- Tudod, hogy ezer örömmel mennék, csak... - dörzsöltem meg az arcom az egyik kezemmel gondterhelten - Nem akarok bajt.
- Ja - látta be sóhajtva - Pedig ha itt lennél, nem utálnám a karácsonyt.
- Sehogy se utáld - húztam egy mosolyra a számat, csak hogy oldjam a hangulatot.
Bence erre nem mondott semmit, úgyhogy témát váltottam.
- Mit csináltok most egyébként? - érdeklődtem.
- Anyám fel van pörögve és valamit süt a konyhában.
- Karácsonyi vacsora? - kérdeztem rá.
- Az. Annyira túl van tolva ez az ünnep. Alapból, miért ünnepeljük egyáltalán?
- Mert karácsony - válaszoltam meg egyszerűen.
- Aha. És, veletek amúgy mi van? - kérdezett vissza - Nyugi van otthon legalább?
- Egyelőre, mert Apa délben kelt fel, azóta kicsit félkómás állapotban van még, plusz Anya főz, úgyhogy nincsenek egy helyiségben.
- Baszki - sóhajtotta el magát, úgy az egész szituáción.
- Legalább most viszonylag nyugi van. Az átlagoshoz képest.
Ahogy ezt kimondtam, a csukott szobaajtómon keresztül már meg is hallottam, ahogy Apa veszekedik valamit Anyával a lenti szinten.
- Nyugi volt - mondtam ki akaratlanul, módosítva.
- Kajak még karácsonykor is? - rökönyödött meg.
- Legalább veled beszélhetek most - láttam be egy pici mosolyra húzva a számat.
- Jó lenne, ha ennél többet is tudnék csinálni.
- Ez nekem pont elég.
A lenti hangokat figyelve a szememet lehunyva vettem tudomásul, hogy tapasztalat alapján kezdenek a hanglejtések olyanok lenni, amikor nemsokára le kell szaladnom, hogy hárítópajzsként megelőzzem, amit meg tudok.
- Itt vagy? - kérdezte Bence, mire visszazökkentem a fülelésből.
- Igen - túrtam a hajamba, majd nagy nehezen megszólaltam - Utálom, hogy ezt mondom, de azt hiszem, le kell tennem. Igyekezlek hamar visszahívni.
- Szólj, ha van valami gáz.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj - ígértem meg, miközben felálltam az ágyról, de csak azért mondtam, hogy megnyugtassam, én egyáltalán nem voltam ilyen nyugodt - Szeretlek.
- Én is, Baba. Majd beszélünk akkor.
- Igen. Puszi - köszöntem el tőle, majd ahogy leraktuk a telefont, ledobtam azt az ágyamra, és szaporábban verő szívvel leszaladtam a konyhába, összerezzenve egy onnan is elhallatszó, élesebb hang miatt.

[Egy évvel később/most]
- Mindenünk megvan, Kicsim? - kérdezte Anya, mielőtt bezártuk volna a lakásunk ajtaját, hogy elinduljunk a garázs felé.
- Ha a süti és az ajándékok igen, akkor igazából minden megvan, ami feltétlenül kell - pillantottam a kezeinkben lévő cuccokra, amiket aztán leraktam a lépcsőház barna-fehér padlólapjaira helyezett lábtörlőnkre, hogy be tudjam zárni az ajtót.
Ahogy ez megvolt, Anyával végigmentünk a visszhangzó, üres lépcsőházon, ahol most kivételesen nem tudtam végighúzni a kezem a korláton, mert a társasház lakói közül valaki felszerelt rá valami gyér fényű, színes fénysort, mindenesetre néhány kanyar után bejutottunk a garázsba, ahol beszálltunk a kocsiba és elindultunk Lilienékhez karácsonyozni.

A megbeszéltek alapján öt és hat között megérkeztünk Liliék utcájába, ahol Anya leparkolt, majd kiszálltunk az autóból és megnyomtuk a kapucsengőt.
Lilienék háza gyönyörűen fel volt díszítve karácsony alkalmából, a nagy házra kívülre szép fénysorokat szereltek, a bejárat közelében volt két egyforma, fényekkel kivilágított műfenyő, amire talán műhót is fújtak, de csak ízlésesen, az ablakokon belátva pedig látszott, hogy bent is él az idilli, ünnepi hangulat.
A kaputelefonban Lili anyukája köszönt nekünk, majd egy percen belül már kint is volt.
- Sziasztok! - mosolygott ránk, ahogy meglátta kettőnket, majd köszönés után beengedett minket.
Leni a karácsonyozás miatt cuki, kötött karácsonyi pulcsiban volt, a szőke, hosszú, enyhén hullámos haját pedig kiengedve hordta, csak a tetején fonta be egy picit.
Lilien anyukája tipikusan az a nő, akire mindig jó érzés ránézni, mert árad belőle a szeretet és a kedvesség, csak úgy ragyog, amitől még annál is gyönyörűbbnek és fiatalabbnak látszik, mint amilyen alapból is.
- Vééégre! - ugrott a nyakamba Lili, ahogy beléptünk Anyával a házba és meglátott, mire nevetve visszaöleltem.
- Nyugodtan rakjátok le a cuccaitokat akárhova - mondta Leni kedvesen, miközben ösztönösen felrakta a kabátomat a fogasra.
- Ezt esetleg berakhatnánk a hűtőbe? - vette elő Anya a sütis tálcát.
- De jól néz ki! - dicsérte meg Leni - Persze, berakom, add csak.
- Annyira vártalak már titeket, Úristen - lelkesedett Lili - Feljössz? - kérdezte rámnézve - Megmutatom a karácsonyi dekorációmat. Soha nem nézett még ki ennyire jól a szobám, de komolyan.
- Mehetünk, persze - vettem le gyorsan a cipőmet, majd a telefonomat a zsebembe rakva, Lili után mentem.
- Lili, tudnál segíteni egy pillanatra? - szólt utánunk Leni a konyhából, mire megtorpantunk.
- Egy másodperc, addig nézd meg nyugodtan - lépett hátra Lili, majd a konyhába sietett, én pedig felmentem a lépcsőn.
Ebben a házban annyira nagy a nyugodtság, hogy szinte, mint ha mindig karácsony lenne.

Ahogy felmentem a lépcsőn, és bekanyarodtam a lépcsőfordulón, szinte szembekerültem Szaszával, aki épp akkor indult lefele.
- Szia - mosolyodtam el akaratlanul, ahogy megláttam - Boldog karácsonyt - tettem hozzá ösztönösen, ha már karácsony van és most először látjuk egymást az ünnepek alatt.
- Kösz, neked is - pillantott rám egy apró mosollyal az arcán - Mikor jöttetek? - kérdezte egy pillantás erejére a lépcső irányába nézve, majd vissza rám.
- Két perce nagyjából, csak Lili mondta, hogy mindenképpen nézzem meg a karácsonyi dekorját a szobájában - magyaráztam a hajamat megigazítva.
- Nem akarom lelőni a poént, de összesen két fénysort rakott fel és egy kábé ekkora műfenyőt - tippelte be a kicsi magasságot mutatva egy szórakozott mosollyal az arcán.
- Saját karácsonyfája van? - nevettem el magam, majd Lili szobájához sétáltam, hogy benézzek - De jól néz ki!
- Azért karácsonyfának hívni túlzás - jegyezte meg Szasza, ahogy utánam fordulva szintén a húga szobájához lépett, nekidőlve az egyik vállával az ajtófélfának, miközben én körülnéztem.
- Egyébként a ti karácsonyfátok a nappaliban van? - érdeklődtem, ahogy ez alatt Lili szobájában néztem szét.
- Aha.
- Igazi- vagy műfenyő?
- Nyilván igazi.
Erre halkan elnevettem magam, mert nekünk pont nem ennyire nyilvánvaló, hogy az van.
- Hopp, egy műfenyős család - nézett rám a gödröcskéivel az arcán, Anyára és rám utalva.
- Jobban szeretem az igazi fenyő illatát, az előző években mindig olyan volt a karácsonyfánk, de most, hogy Anyával ketten vagyunk egy első emeleti lakásban, inkább maradtunk a műfenyőnél - válaszoltam őszintén.
- Oké, ez amúgy érthető.
- Anyával megbeszéltük, hogy következő karácsonyra kerítünk egy férfiembert, aki intézi nekünk az igazi fenyőt - meséltem, mire halványan elmosolyodott.
- Addig is mentettetek egy fát idén.
- Igen, én is ezt mondtam neki.
- De jövőre azért nem jön rosszul egy férfiember - nézett rám jókedvűen mosolyogva, a szóhasználatomat átvéve.
- Valóban - nevettem el magam a fénysorokra nézve - Na jó, megnéztem a szobát, most már lemehetünk - indultam el az ajtó felé, csak mert ő alapból lefele tartott a lépcsőn, amikor összefutottunk, tehát le szándékozott menni.
Szasza lazán ellökte magát az ajtótól, majd elindultunk lefele a lépcsőn, amikor időközben meghallottuk a Last Christmas-t megszólalni a nappaliban hangszórón.
- Akkor én most asszem inkább nem megyek le - közölte Szasza elröhögve magát, ebben a másodpercben megtorpanva a zene miatt, mire nevetve ránéztem.
- Akkor maradunk itt? - kérdeztem nevetve, tekintve, hogy a lépcsőfordulóban voltunk, de csak viccből mondtam, nem feltételeztem, hogy tényleg itt maradunk.
- Ja, mondjuk - ült le az egyik lépcsőfokra egy bujkáló mosollyal az arcán, ha már feldobtam.
Egy pillanatnyi habozás után leültem mellé a lépcsőfokra. A lépcsőforduló miatt egy kicsit szűkebb volt a hely, mint a többi lépcsőfokon, így néhol össze-összeértünk, ahogy egymás mellett helyet foglaltunk.
Mindketten az eggyel lentebbi lépcsőfokra raktuk a lábunkat, Szasza lazán rátámasztva a karjait, én pedit kicsit jókislányosan átölelve a térdeimet.
Akaratlanul Bence jutott eszembe a jelenet miatt.
- Te sem bírod a karácsonyt? - kérdeztem ránézve.
- Nem a karácsonnyal van baj, hanem hogy csak az elmúlt két hétben vagy harmincötször hallgathattam végig ezt a szart - közölte röhögve megdörzsölve az arcát - Miért, te nem bírod a karácsonyt? - nézett rám, a megfogalmazásomból értelmezve.
- De, én szeretem. Főleg az ideit - vallotam be mosolyogva - Idén különösen szépnek tűnik.
Szasza erre ösztönösen átértékelte a fejében a kérdésemet újra, hogy akkor hogy értettem, én pedig szintén ösztönösen megmagyaráztam.
- A volt barátom nem nagyon szerette a karácsonyt - mondtam zavartan a hajamba túrva - Sőt, szerintem ő volt maga a Grincs - láttam be, mire szórakozottan mosolyogva rámnézett.
- Az a csávó száz sebből vérzik, szóval nem leptél meg.
Erre halkan elnevettem magam, ezzel pedig Bence témája lezárult.
- Te hogy érzed idén a karácsonyt? - érdeklődtem, miközben kíváncsian az egyik kezemre támasztottam a fejem, ránézve.
- A karácsony három napja tart, de amúgy ha az időszakot nézzük... - túrt a hajába. Boldog, mert összejött egy lánnyal, akivel egy csomó ideje közelednek? Emlékezetes? Álomszerű? Élete legszebb karácsonya? - ...illegálissá tenném kapásból az első húsz számot, amit bedob a Spotify, ha beírod, hogy karácsony.
- "I-I-I..." - énekeltem viccből az All I Want For Christmas Is You félreismerhetetlen kezdését, mire Szasza röhögve rámnézett.
- Ja, ezzel kezdeném.
- Borzasztó vagy - csóváltam meg a fejem mosolyogva.
- Neked meg nincs húgod - nézett rám szórakozottan.
- Viszont Lili a barátnőm december elseje óta.
- Komolyan össze tudtál barátkozni vele a karácsonyi időszakban? - túrt a hajába elröhögve magát.
- A bécsi karácsonyi vásárban - egészítettem ki mosolyogva.
- Elismerésem.
Nevetve elfordítottam a fejem, Szasza pedig halvány mosolyogva nézett utánam.
- Szóval az idei karácsony különösen szépnek tűnik - idézett vissza engem egy apró mosollyal az arcán, visszatérve a témámra - Mesélj, mi győzött meg ennyire? - kérdezte derűsen.
- Először is összebarátkoztam Lilivel, Márkkal, a családotokkal... A semmiből szalagavatóztam, nagyjából túlléptem a volt barátomon, kezdek beilleszkedni az új helyre, ahol élek, sokkal jobb emberek vesznek körül... ilyesmik.
- Örülök, hogy feldobtuk a karácsonyodat - mosolygott szórakozottan maga elé, és bár poénból mondta, én tudtam magamban, hogy ez a kijelentés bármiféle vicc nélkül helyt állt volna - Az exeden túllépni meg már épp ideje volt - jegyezte meg egy jókedvű mosollyal az arcán, felhozva az egyik mondatrészemet a felsorolásomból.
- A szalagavatótokon elég... kiábrándító volt - láttam be őszintén, egy zavart nevetés kíséretében - Valamilyen szemszögből örülök, hogy ott volt, mert legalább jó pár lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy hálás legyek, hogy kikerült az életemből.
- Azért leütni sem volt rossz, mondd ki nyugodtan - pillantott rám a gödröcskéivel az arcán.
- Soha semmiért nem dicsértek még meg ennyire és ennyiszer, mint azért - nevettem el magam - De megértem. Főleg az utóbbi fél év után. Megérdemel egy elengedést.
Szasza egy apró mosollyal az arcán hallgatott, majd pár másodperc múlva rámnézett és őszintén megszólalt.
- Nem akarlak felülbírálni, de nem győztél meg, hogy elengedted - közölte egyszerűen, csak hogy tudjam, mire meglepetten ránéztem.
Az volt meglepő, hogy kimondta, egyáltalán nem az, amit kimondott.
- Mire gondolsz? - kérdeztem vissza őszintén ránézve.
- Első szakításod?
- Mivel tizennégy éves koromban már benne volt az életemben... - túrtam a hajamba zavartan elnevetve magam - Igen, az.
- Asszem te még abban a fázisban vagy, amiben ha valamelyik nap random beállít hozzád, hogy bocsáss meg neki, szeret téged és adj neki egy esélyt, átgondolnád.
- Átgondolnám, hogy hogyan mondok nemet - válaszoltam.
- Ja, vágom, az elvek megvannak, hogy rohadjon meg, jobb vagy nála és egy kurva nagy hiba volt az életedben, nem ezt cáfoltam meg. De még átgondolnád, hidd el - közölte őszintén a véleményét - Valahol mindegy, hogy mit mondasz végül, ha egyáltalán át kell gondolnod.
- Mindig követem az elveimet - jelentettem ki, de ahogy kimondtam, éppen a kivételre néztem.
Szasza erre maga elé nézve halványan elmosolyodott rajtam.
Mindketten tudtuk, hogy igaza van velem kapcsolatban.
- A legönámítósabb fázisban vagy, csak mondom - közölte tényként.
- Fél év elég hosszú idő ahhoz, hogy tisztán lássak.
- Két évhez képest annyira nem hosszú az.
A csuklómon lévő vékony, arany színű karkötőmet birizgálva gondoltam át a szavait.
Nem tudtam azt mondani, hogy nincs igaza, és ezzel ő is tisztában volt.
- De ha nincs igazam, jó vagy - tette hozzá egyszerűen.
Egy pici, megilletődött mosoly jelent meg az arcomon, majd pár másodperc múlva rátereltem a témát, csak hogy róla is szó legyen.
- Emma mesélte szombaton, hogy Egerbe utaztak - hoztam fel, bár nem a legkellemesebb témát, de akkor éppen az jutott eszembe.
- Ja, családdal.
- Meddig lesznek ott? - érdeklődtem.
- Pénteken vagy szombaton jönnek haza elvileg, de amúgy jót kérdezel, soha nem értettem a családját és a terveiket.
Ezen halkan elnevettem magam, ekkor pedig meghallottuk, hogy valaki feljön a lépcsőn, úgyhogy arrafele néztünk.
- Biztosan ez a legkényelmesebb pontja a házunknak? - kérdezte Leni nevetve, ahogy meglátott minket.
Az emeletre tartott, úgyhogy kicsit Szasza felé húzódtam, hogy elengedjem az anyukáját a lépcsőn, így szó szerint zavarbaejtően összesimultunk.
Hihetetlen milyen érzéseket tud kiváltani belőlem egy darab érintés.
Ahogy Leni eltűnt a lépcsőfordulóban, először mindketten utánapillantottunk, majd ösztönösen elhúzódtam egy kicsit, vissza, ahova eddig ültem.
- Fixen azt a terítőt keresi, amit minden egyes karácsonykor ki kell raknia legalább egyszer - közölte Szasza derűsen az emelet irányába pillantva, mire egy picit elnevettem magam - Mikor beszéltél Emmával amúgy? - tért vissza a témára érdeklődve.
- Még anyukád kiállításán. Valamennyivel az után, hogy kaptam volna tőled egy rajzot - mosolyodtam el - Utólag is köszönöm.
- Ha már van egy olyan tulajdonságod, hogy azokat a rajzokat is értékeled, amiket beállva is megcsinál bárki... - röhögte el magát Szasza őszintén - Amúgy meg neked megéri, olyan jellemzéseket tolsz le az összes ilyenről, amikre az se gondolt, aki kitalálta és megcsinálta őket.
- Még szerencse, hogy az a jó a művészetben, hogy mindenki azt lát bele, amit szeretne.
- Ja, csak ezt te kicsit magasabb szinten nyomod.
- Anyukád egyet értett a meglátásommal - jeleztem.
- Mert ő is ilyen.
- Milyen vagyok? - kérdezte Leni jókedvűen, aki pont erre a mondatra ért vissza a lépcsőhöz egy terítővel a kezében.
- Mindenbe belelátsz valami művészit, ami alapból benne se volt - közölte Szasza egyszerűen.
- Azért szeretem a művészeteket, mert ott nincs olyan, hogy valami nincs, minden van onnantól kezdve, hogy valaki belelátta - válaszolta Leni mosolyogva, mire egyetértően bólogattam Szaszára nézve.
- Húúú - mosolygott rá vissza Szasza egy bujkáló, szórakozott mosollyal az arcán, a szokásos szarkazmusával.
- Egyébként pár perc múlva vacsorázunk, úgyhogy gyertek majd le - nézett rám Leni kedvesen.
- Segítsek valamiben? - ajánlottam fel.
- Nem, dehogyis, maradjatok csak - mosolyodott el Leni, majd továbbment a lépcsőn.
Ahogy ismét eltűnt a lépcsőfordulóban, Szasza a gödröcskéivel az arcán rámnézett.
- Bevágódás ötös - jegyezte meg szórakozottan, mire nevetve ránéztem, majd bosszúból meglöktem a karját.

A közös vacsorát végigbeszélgettük, mindenki mindenkivel mindenről, ami annyira természetes volt, mint ha egész életemben ilyen felhőtlen, családias vacsorákon vettem volna részt.
- Lili, utólag is gratulálok a versenyeredményedért - mosolygott Anya a mellettem ülő szőke lányra, témába hozva az országos versenyt, amin én is ott voltam.
- Köszönöm szépen - mosolyodott el Lili.
- Már készül az Európa-bajnokságra - jegyezte meg Leni Anyának, elmesélve.
- Finnországban lesz, de még sokára - tette hozzá Lili a történethez, majd rámpillantott - Viszont a tánccsapattal fellépünk január elején, amit meg kell nézned, és rá kell jönnöd, hogy csatlakoznod kéne hozzánk - nézett rám Lilien, felvázolva a terveit - Egyébként megtudtam, hogy ebben a tanévben lesz egy szentendrei fellépésünk, szóval ismerős lesz neked a terep - mesélt tovább, mire Anyával akaratlanul összenéztünk.
- Lehet tudni, hol lesz Szentendrén belül? - érdeklődött Anya, én pedig ezalatt, mivel nem éreztem azt, hogy engem figyel mindenki, egy kicsit megkönnyebbültem.
Nem tudom, hogyan, vagy miért, de ez alatt egy másodpercre összenéztem Szaszával, majd végül mindketten Anyára pillantottunk.
- Ezt még nem mondták, de gondolom, ha van ott valami csarnok, vagy jelentősebb színpad, színház, akkor ott lesz.
Lilien nem tud róla, de szegény most csak távolabb vitt attól a gondolattól, hogy csatlakozzak abba a tánccsapatba.
Bármit hamarabb megteszek, mint hogy egy új tánccsapattal ott lépjek fel, nagy eséllyel azok előtt, akik miatt gondolni se tudok már a régi otthonomra.
- Egy gála-szerű rendezvény lesz, egy csomó tánccsapat fellép, biztos köztük lesznek a szentendreiek is - folytatta Lili.
Pláne.
Gyakorlatilag Lili most elmondta a legrosszabb programot, amit kitalálhatott volna nekem bárki.
- Jó mozgalmas életünk van, egyfolytában fellépésekre és versenyekre járunk - nézett Leni anyukámra halkan nevetve.
- Imádom, ha megnéztek - vont vállat Lili mosolyogva - Szasza meg randikat csinál a meccseiből - nézett a bátyjára vigyorogva, mire Szasza egy apró, szórakozott mosollyal az arcán visszanézett a húgára.
- Barátnőm csinál belőle randit, nem én.
- Ha lenne egy sportoló barátom, én is mindig kijárnék a meccseire - gondolt bele Lili - Ez annyira cuki szerintem. De fordítva is elvárnám.
- Nincs barátod, nincsenek meccseid - közölte vele a bátyja lazán a tényeket.
Leni közben szemforgatva elnevette magát, derűsen összenézve a férjével, afféle "már megint kezdik"-stílusban, majd felállt az asztaltól, hogy kivigyen pár tálat.
- Vigyem? - nézett hátra rá Casso, akinek feltűnt, hogy Leni kicsit nehezen boldogul a cuccokkal.
- Nem kell, megoldom - próbálkozott Leni.
- Na jó, add inkább - mosolyodott el Casso szórakozottan, majd felállt hozzá.
Szóval ők kimentek a konyhába, nemsokára Anya is, hogy segítsen, így hárman maradtunk.
- Tényleg beugrott hozzád Vince random huszonnegyedikén? - csodálkozott Lili meglepetten, amikor valahogy idekerültünk a témákban.
- Elvileg arra járt - vontam vállat.
- Ki jár bármerre huszonnegyedikén? - értetlenkedett Lilien - Ettől függetlenül cuki. És kaptál ajándékot?
- Igen, de egyáltalán nem számítottam rá, szóval ő egyelőre nem kapott tőlem semmit, ez a része kicsit kellemetlen volt - nevettem el magam őszintén.
- Oké, bővítem, ki jár bármerre huszonnegyedikén egy bekészített ajándékkal? - nézett Lili Szaszára megakadva a részleteken, aki közben visszaírt valakinek, szóval nem igazán volt benne a beszélgetésben.
- Téged mondjuk pont el tudnálak képzelni - közölte Szasza a telefon képernyőjén tartva a tekintetét.
- Jó, de Vince... - gondolt bele Lili rámnézve - Ez tényleg tök kedves, nem gondoltam volna. Mármint, nyilván nem azt nem gondoltam volna, hogy kedves, csak... érted. Na jó, mindegy, csak most belegondoltam, és elbizonytalanodtam, hogy félreértettem-e a sztorit, amikor mesélted, de akkor nem - mondta, majd ezzel le is zárult a téma.
Szasza közben elrakta a telefonját a zsebébe, majd ketten hagyva minket Lilivel, kiment ő is, talán a konyhába.
- Most mindenki kimegy? - nézett utána Lili értetlenül.
- Nem, én visszajöttem - jött vissza Leni mosolyogva, egy tállal a kezében, amit lerakott az asztalra, majd leült, amíg a többiek még csináltak kint valamit - Mikor szeretnétek ajándékozni majd? - kérdezte Leni elsősorban rámnézve.
- Részemről akármikor lehet - válaszoltam őszintén.
- Vacsi után? - kérdezte Lili az anyukájától.
- Azért egy fél órát várjunk, hogy tudjunk sütizni ajándékozás közben, nem? - vette számításba Leni - Illetve még sül a pite a sütőben, akkor meg már legyen friss, amikor sütizünk.
- Igaz - értett egyet Lili.
Nemsokára visszajött Anya egy másik tányérral, majd Casso is.
- Szasza? - kérdezte Lili az apukájától, aki akkor ért be a helyiségbe.
- Nem tudom, nem nagyon láttam - vont vállat Casso, aki közben elhaladt az asztalnál ülő Leni mellett, úgyhogy ha már úgy is bevártuk Szaszát, ráérősen megállt a felesége mögött, és két oldalról megsimogatta a két karját, mire Leni elmosolyodva felnézett rá - Fázol? - nézett le rá, csak mert feltűnhetett neki.
- Kicsit, de majd ha megvacsoráztunk, beülök a nappaliban a kandallóhoz és kiolvadok - mosolygott Leni a férjére felnézve, majd ha már témába került, ránk pillantott - Ti nem fáztok? Szóljatok nyugodtan és jobban befűtünk.
- Szerintem jó az idő - válaszoltam.
- Szerintem is - értett egyet Anya.
- Szaszaaa! - kiáltott ki közben Lili a konyha irányába, hogy jöjjön már.
- Nem lehet, hogy telefonál? - kérdezte Leni, miközben a férje leült mellé az asztalnál.
- Ilyenkor, kivel? - kérdezett vissza Lili - Neee, légyszi mondd, hogy nem Emmával - esett le neki nyöszörögve - Miért van a bátyámnak... magánélete? - fakadt ki belőle, mire halkan elnevettük magunkat páran.
- Tudunk várni néhány percet, amíg a barátnőjével beszél - nyugtatta meg Leni mosolyogva.
- Ne most beszéljen, éhes vagyok - közölte Lili.
- Itt vagyok, nyugi már - hallottuk meg Szasza hangját, aki pont ekkor ért vissza, ráérősen töltőre rakva még a telefonját.
Fekete, kapucnis pulcsiban volt, apró, fehér betűkkel az elején, amit még nem láttam rajta máskor, de megállapítottam, hogy ugyanúgy jól áll neki, majd ahogy lazán leült hozzánk az asztalhoz, elkaptam róla a tekintetem, nehogy feltűnjön neki, hogy őt nézem.
Egymással szemben ültünk, így amikor legközelebb ő pillantott rám, ösztönösen ránéztem, és azon kaptam magam, hogy egyből magával is ragadott a tekintete.

Bár azokba a gyönyörű kék szemekbe nem volt nehéz beleveszni.