Régen éreztem magam annyira üresnek, mint amikor hétfőn, az egyik szünetben megnéztem a telefonomat, elolvastam a mai napról kikért Lili üzenetét, és megtudtam, hogy összejöttek. Igen.
Szasza és Emma összejöttek.
Megvan az az érzés, amikor semmi mást nem érzel, csak hogy összetört valami benned, amit már százszor összeragasztottál ezelőtt és így is félve raktad a világ elé?
Nagyjából így tudnám leírni azt a pillanatot, amikor megtudtam mindezt.
Lili elmesélése alapján Szasza nemcsak délután volt Emmáéknál pár órát, hanem utána ott is aludt, és csak reggel ugrott haza onnan a cuccaiért Emmával együtt, majd így mentek suliba ketten, mindenesetre emiatt Lili így találkozott velük és be tudott számolni a tapasztalatairól.
- Szerintem annyi volt, hogy Szasza átment Emmához, valószínűleg összevesztek, gondolom Emma megkérdezte közben a bátyámtól, hogy most mi van köztük egyáltalán, meg mi ez az egész, akar-e tőle valamit, vagy mi van, és gondolom, a végén, amikor már mindent megbeszéltek, kimondták, hogy akkor megpróbálják folytatni kapcsolatként, hogy ne ez a "barátok vagyunk, de már rég nem"-dolog legyen - mesélte Lili, akivel ugyanabban a szünetben telefonáltunk is - Meg gondolom, nem véletlenül jött az ötlet, hogy ott alszik - tette hozzá enyhe utalással, mire keserűen elmosolyodva kaptam el a tekintetem.
Tehát valószínűleg le is feküdtek, nagyszerű.
Ahogy letettük a telefont, túlságosan felkavarodva éreztem magam, és nem is nagyon akartam, hogy bárki rákérdezzen bármire, úgyhogy inkább bementem a mosdóba, ahol éppen nem volt senki és egy nagy adag levegőt kifújva a barna szemeimbe néztem a tükrön át.
Hogy lehettem mindezek után is ennyire idióta?
Az első perctől kezdve tudtam, hogy meg fog történni, és most valahogy mégis fáj.
Idióta vagyok, hogy esélyt adtam annak, hogy fájjon.
Végig bennem volt, hogy ez meg fog történni, hogy érhetett váratlanul egyáltalán?
Miért akartam arra számítani, hogy ezúttal más fordulatot vesz a történet?
Ott álltam a lánymosdó tükre előtt és a világ legnagyobb hülyéjével néztem farkasszemet, aki egy hét alatt érzéseket kezdett táplálni egy olyan, elérhetetlen srác iránt, a barátnője bátyja iránt, akivel kapcsolatban az első perctől kezdve esélytelen volt minden, ezt a tényt pedig olyan dolgokkal próbáltam néhány gyenge pillanatomban láthatatlanná tenni, mint hogy egyszer kiszállt a kocsiból és utánam jött, hogy hazakísérjen, sőt, igazából kétszer is kísért már el, hogy táncolt velem a szalagavatóján, hogy egy szalagavató utáni bulin meghívott egy italra, a házibulijukon ottmaradt velem a medencénél, hogy megölelt, az apró érintései, hogy korábban nekem adta a rajzát - a gyenge pontomnál talált el azzal, hogy pont olyan, mint amilyet csak elképzelni tudtam ezelőtt, hogy olyanokat éreztet velem, amiket még nem éreztem, hogy úgy tud megismerni és átlátni rajtam, hogy biztonságban érzem magam, hogy annak érzem magam mellette, aminek mindig szerettem volna, hogy azt mondta, hogy jobbat érdemlek a volt barátomnál, általánosságban a volt barátomhoz kapcsolódó mondatai, hogy elérte, hogy máshogy nézzek már rá, elgyengített azokkal az összenézésekkel, azokkal a mondataival, vagy azzal a kisugárzással, ami elérte, hogy egy részem feladja az elveit, amiket a józan eszem állított fel tapasztalat alapján, saját magam védelmére.
És a józan eszemnek volt igaza. Az egészben a legfájdalmasabb, hogy az eszemnek és az elveimnek volt igaza.
Utálom, hogy végig igazam volt, és annyit se tanultam meg az évek során, hogy ne legyek annyira naiv, hogy ne higgyek magamnak és a megérzéseimnek néhány félreérthető jel, néhány mondat, összenézés, vagy a világ győzködései miatt.
Nem tudom, mi a rosszabb, ha voltam egyáltalán opció minimálisan, és nem mellettem döntött, vagy ami a reálisabb, hogy még csak opció sem voltam.
Nem hiányzott a "világ idiótája"-érzés.

- Annyira rosszul érzem magam! - fakadt ki Alíz, amikor angol előtti szünetben beszélgettünk, és feljött a szombati házibuli - Olyan gáz lehettem, és Vince tuti emlékszik mindenre!
- Nem voltál gáz, csak jól érezted magad - vigasztaltam.
- De, biztos az voltam, és soha nem fogok tetszeni neki - omlott össze teljesen, a padra hajtva a fejét.
Akármennyire is hozzászoktam, egy kicsit még mindig nehéz érzés úgy húzni fel valakit a padlóról, hogy közben te magad vagy, aki össze van omolva.
Egy életen át temetem az érzéseimet, hogy másokéval törődjek és másokon segítsek, talán egy nap már nem fog megerőltetni.
- Ugye nem csináltam semmi durvát? Alig emlékszem valamire - nézett rám Alíz.
Eddig nem tűnt úgy, hogy emlékezne arra, hogy életében először csókolózott valakivel.
- Mi számít durvának? - kérdeztem puhatolózva.
- Inkább mindent mesélj el, amire emlékszel - módosította a kérdését.
Nehéz volt, de muszáj voltam elmondani neki, hogy tulajdonképpen smárolt egy sráccal, akivel köszönésen kívül se előtte, se utána nem beszélt egy szót sem.
- Neee! - temette a tenyereit az arcába - Ez annyira gáz első csók! Azt se tudom, kivel volt!
- Én utólag megtudtam, ha esetleg... - hoztam fel.
- Ne, inkább nem akarom tudni mégsem - tiltakozott - Tuti nem tudnék a szemébe nézni mostantól. Tényleg ne mondd el inkább.
- Jó, de szólj, ha mégis - hagytam rá.
- Ez olyan kínos! Nem is merek köszönni Vincének. Ma szembe jött a folyosón, de úgy csináltam, mint ha nem venném észre.
- Köszönj neki, egy csomót beszélgettetek - biztattam.
- De az ő szemébe se tudok nézni!
- Nem voltál gáz, ne aggódj. Cuki voltál.
- Nem, mert tuti látszott, hogy berúgtam, és annyira gáz, ha valaki annyit lát rajtam, hogy ittam!
- Mindenki ivott, ne görcsölj ezen - nyugtattam.
- Akkor is!
Oké, talán ez az egy pont volt életemben, amikor azért elgondolkodtam, hogy biztosan pszichológus akarok-e lenni, mert egy idő után azért kifogytam tippekből.

Órák után felszálltam egy buszra, mert egyből már a jégpályához utaztam tömegközlekedéssel, hogy odaérjek Lili versenyére.
Személyiségemből adódóan, ha lehet választani a gyorsabb, de többet átszállós és a kicsit tovább tartó, de kevesebb járművet igénybe vévő útvonalak közül, az utóbbit választom - ez alkalommal örömmel vettem tudomásul, hogy előttem állt egy minimum negyedórás buszút, szóval ezalatt felvettem a fülesemet a fejemre, megnyitottam a telefonos jegyzeteimet és egyszerűen csak írni kezdtem.
A reggel hatására rengeteg érzelem gyűlt fel bennem, így volt mit, és bár sokkal könnyebb nem lett tőle, legalább utólag visszaolvasva írói szemszögből elégedett lettem az alkotásommal, gyönyörűen megfogalmaztam, hogy szinte felrobbanok a leginkább saját magam iránt érzett csalódásomtól, hogy egy eszméletlenül idióta, naiv hülyének érzem magam, aki hagyta magát keresztülszúrni, hagyta, hogy játsszon vele az élet ismét, és hogy fájjon neki, hogy az egyetlen srác, akivel kapcsolatban egy kicsit is engedtem, hogy érezzek iránta bármit, összetörjön engem is és minden félve megalkotott elképzelésemet, szilánkosra, amikkel egyesével végigkarcolta a bőrömet, amíg nem csípnek a sebeim a fájdalomtól.
Kedves Regina, ha esetleg eddig nem ismerted volna az érzést, ilyen egy kibaszott csalódás.
Feszült voltam, és mindez csak kirobbanásra várt bennem.
Utálom magam azért, hogy nem tanultam a korábbiakból és hagytam, hogy ide jussanak a dolgaim.
Szóval ezt fogalmaztam meg a buszút alatt, amit végigolvastam a villamoson, csak hogy arról leszállva már tényleg, ezerszázalékosan magamra legyek ideges.
Ki másra lennék? Az egyetlen, aki tehet erről, az én vagyok.
Bárcsak mondhatnám azt, hogy tudhattam volna.
A helyzet az, hogy pontosan tudtam, végig tudtam, és ennek ellenére hagytam magam átverni.
Tényleg megérdemlem a "világ idiótája"-címet.

Amikor megérkeztem a jégpályához, feszülten nevettem egyet magamban, mert tegnap megbeszéltem Szaszával, hogy felhívom, ha ideértem.
Nem éreztem magam készen a beszédhangjára.
Nem nézhetném meg azt a versenyt külön?
Nagy levegőt vettem, és megnyomtam a hívás-gombot. Amikor úgy láttam, hogy felvette és a telefonom számolja a másodperceket, már épp beleköszöntem volna a telefonba, amikor nem az ő hangját hallottam meg.
- Szia Regi!
Emma hangját meghallva idegesen mosolyogtam egyet magam elé, széttárva a karjaimat a világnak, afféle "mit vétettem?"-stílusban. Ezt nem hiszem el.
- Szia, csak annyit akartam, hogy merre vagytok? - kérdeztem, igyekezve minél kedvesebb hangon - Itt vagyok a bejáratnál.
- Maradj ott, kimegyek hozzád, mert kicsit bonyolult elmagyarázni - indult el a hangok alapján.
- Okés, köszi - húztam egy mosolyra a számat.
Ez hihetetlen. Komolyan hihetetlen.
Amikor Emma kijött a bejáraton, egyből észrevettük egymást.
- Szia! - lépett oda hozzám, majd megölelt - Nagyon csini vagy - dicsért meg.
- Szia, köszi - mosolyogtam rá.
- Bocsi, hogy én vettem fel a telefont Szasza helyett, csak ő épp Lilivel beszélt valamit - tette hozzá szabadkozva.
Mindketten tudtuk, hogy valójában nem volt bocsánatkérés, miért kérne bocsánatot egyáltalán, de ennek ellenére mindketten úgy csináltunk, mint ha az lett volna.
- Dehogyis, semmi baj, igazából azért őt hívtam, mert tudtam, hogy ő biztos itt van - legyintettem, mint ha semmiség lenne.
- Aham - bólogatott mosolyogva, majd elindultunk befelé.
Felmondok. Komolyan.

Lilien családja már foglalt helyet a nézőtéren, úgyhogy csatlakoztam hozzájuk. Akkor éppen Lili szülei, és Krisi voltak ott.
Márk tízéves, barna hajú, szép, zöld szemű öccse tipikusan annak a kisfiúnak látszott, akire ránézel, és tudod, hogy pár év múlva ezerrel fogja hódítani a lányokat, és a legnagyobb szívtipró lesz. Eszméletlen cuki arca volt, de azzal a rosszfiús mosollyal, ami miatt meggyőződésem volt, hogy a vele egykorú lányok oda- és vissza lehetnek érte.
- Szia - köszöntem neki, ahogy a bemutatkozásra került sor.
- Helló - intett lazán, felnézve egy telefonból, amin éppen játszott.
- Mutatkozz csak be neki - biztatta Lili anyukája mosolyogva.
- De tudom, ki ő - nézett rá Krisi értetlenül, majd rám - Regi.
- Igen - mosolyodtam el, mert tényleg cuki volt.
- Na, ennyi, jó vagyok - állapította meg elégedetten, mire halkan elnevettem magam.
- Ő Krisi - mutatta be nekem azért Lili anyukája nevetve megsimítva a kisfiú hátát - Varga Kristóf, Márk öccse - tette hozzá a kissrácra nézve, utalásképpen, hogy hogyan kellett volna bemutatkozni.
- Jó, na, nem lehet mindenki tökéletes - mentette magát Krisi a telefonján játszva.
Halkan nevetve hallgattam.
- Subway Surfers? - ismertem fel az ikonikus játékot magamban mosolyogva.
- Aha, nézd, milyen jó vagyok - mutatta a telefont Krisi, mire leültem mellé - Neee - szaladt ki a száján, ahogy elütötte egy vonat - Pedig esküszöm, ennél jobban megy.
- Megzavartalak benne, bocsi - mosolyogtam, önként magamra vállalva.
- Nem baj, edződni kell úgy is. Mész te is egy kört? - nyújtotta oda a telefont.
A legextrovertáltabb gyerek, akit valaha láttam, de komolyan.
Egyébként cuki volt, mert függetlenül attól, hogy tízéves, nem volt annyira vékony a hangja, enyhén ércesebb volt, talán természetétől fogva, talán mert december van és megfázhatott, nem tudom, de imádnivaló volt az összhatás.
- Oké, igyekszem nem lerontani az idődet - ígértem meg nevetve.
Ahhoz képest, hogy mennyire ideges voltam tíz perce, és valahol még mindig, hülyén fog hangzani, de terápiás jellegű volt egy tízéves kissráccal játszani.
- Milyen jó vagy már - dicsért meg Krisi.
Imádtam, hogy gyakorlatilag olyan volt a szóhasználata, mint a bátyjának és Szaszának, egyszerűen érződött, hogy az ő "kisöccsük".
Konkrétan, mint ha Márk és Szasza személyiségét átrakták volna egy tízéves srác testébe, csak mert egyébként olyan lazán viszonyult hozzám, mint ha egyidősek lennénk.
- Nem baj, jó volt, mester vagy - tartotta a kezét egy pacsira, ahogy meghaltam, mire lepacsiztunk, majd még trükközött egy párat, hogy egyik oldalt, másik oldalt, aztán ököllel fentről és lentről, amit nevetve követtem végig - Na nézd, most én jövök - indította el a játékot.
- Hajrá.
- Ingyen gameplay - vigyorgott rám egy pillanatra, majd visszanézett a képernyőre.
Szóval épp Krisivel voltam, amikor Márk is megjelent.
- Szia - mosolyogtam rá, ahogy megláttam.
- Helló - huppant le az előttem lévő sor székére Márk, velünk szemben, majd a Subway Surfers-ező öccsére nézett - Már toljátok is? - röhögte el magát, ahogy észrevette a tevékenységünket.
- Legnagyobb spanom - közölte Krisi rám utalva, teljesen lazán, mire elnevettem magam.
- Lopod az összes haveromat, hallod - nézett rá Márk derűsen.
- Ilyen ez - mosolygott Krisi szórakozottan a telefon képernyőjére nézve.
- Ez kész - röhögte ki Márk, összenézve velem.
Emma eközben elment, azt hiszem, mosdóba, Lili szülei pedig egy sorral lejjebb ültek és valamit beszéltek, szóval jól elvoltunk hárman.
Márk fordítva ülve az előttem lévő széken, a támlára támasztotta a kezét, arra pedig a fejét, majd miközben épp Krisi játszott, rámnézett.
- Amúgy mizu? - kérdezte egyszerűen.
- Kettő tanítási nap van a téli szünetig - emlékeztettem mindkettőnket a megkönnyebbülésre.
- Az mondjuk jó lesz már - látta be - Mentek majd valahova?
- Nem, jobbára itthon leszek.Ti?
- Végigturnézzuk a családot leginkább, de hálistennek kábé mindenki itt lakik a közelben, kivétel Apa szülei, ők Szegednél. Olyan bejglimérgezésem lesz, mint még soha. Tényleg, amúgy mákos vagy diós?
- Mármint bejgli? - próbáltam felvenni a fonalat.
- Aha.
- Mákos - válaszoltam átgondolva.
- Neee, elbuktál a teszten. Diós - mondta a helyes választ, mint ha mi sem lenne természetesebb.
- Mákos - erősítettem meg a sajátomat mosolyogva, miközben Krisi játék közben egyetértően kinyújtotta a kezét, én meg nevetve belecsaptam.
- Te játsszál csak - csitította le Márk röhögve az öccsét, mire Krisi csak rávigyorgott - Oké, szóval visszatérve kábé ennyit tudok hirtelen a szünetre. Szilveszer amúgy...?
- Nincs tervem - mondtam őszintén.
- Akkor majd csinálunk neked - legyintett Márk egyszerűen.
- Egyébként huszonhatodikán elvileg Anya és én együtt karácsonyozunk Liliékkel - meséltem.
- És engem kihagytok? - kérdezte Márk poénból, miközben lopott egyet Krisi chipséből, ami felbontottan ácsorgott a mellette lévő széken.
- Elvileg nem lesztek itthon - mosolyogtam rá.
- Aha, jó duma - bólogatott Márk derűsen, majd megkínált a chipssel.
- Nem kérek, köszi - utasítottam vissza mosolyogva.
- De amúgy akkor mit csinálsz egyáltalán a szünetben? - kérdezte értetlenül, csak mert eddig kizárólag a huszonhatodikáról nyilatkoztam.
- Nem tudom, pihenek - vontam vállat őszintén - Rám fér. Egyébként meg valahogy úgy is alakul majd.
- Ja, jogos - értett egyet belegondolva - Hallod amúgy, megvan a csaj, aki mellett tegnap hajnalban majdnem behánytam?
- Ancsa, aki tetszett kilencedikben? - emlékeztem vissza a délelőtti beszélgetésre.
- Te is kezded? Ne mááár.
- Jó-jó - mosolyogtam.
- Szóval holnap randizok vele. Mármint, mi a fasz, sose írt még rám csaj azért, mert egy napja vele hánytam - röhögött egy chipset dobva a szájába.
- Én eskü azt hittem, Regit fűzöd - szólalt meg Krisi a bátyjára nézve, mire mindketten nevetve ránéztünk.
- Kussoljál már, hallod - röhögött Márk, de ez az egész viccesen jött ki, ahogy Márk és a kis-Márk oltogatja egymást, szóval nevetve hallgattam őket.
- Tulajdonképpen én azért lettem jóban Lilivel, mert majdnem elhányta magát Bécs felé a buszon és mellém ültették - hoztam fel nevetve Márknak.
- Lehet, mi ilyen jól hányunk, vagy nemtom - gondolt bele Márk szórakozottan.
- Tehetségesen hánytok.
- Legalább ennyi - látta be Márk röhögve.

Szóval épp ott beszélgettünk, amikor úgy döntöttem, hogy amíg van idő, még elszaladok mosdóba.
- Szia - köszönt Emma kedvesen, akivel útközben összefutottam, mert ő a mosdóból jött ki, én pedig épp arrafele tartottam.
- Szia - mosolyogtam rá, majd ezzel a lendülettel már tovább is mentem.
Amikor végeztem a mosdóban, kicsit igazítottam a külsőmön is, majd szép ráérősen elindultam visszafele.
Épp a nézőtér felé vettem az irányt, amikor megéreztem, hogy valaki itt van a közelben, akit ismerhetek, úgyhogy arrafele néztem, és ebben a pillanatban egyszerre vettük észre egymást. Igen, Ő volt az.
Akkor nagy levegő és csináljunk úgy, mint ha nem térne vissza minden érzésem ebben a másodpercben szimplán azzal, hogy látom.
- Szia - köszöntem neki egy halvány mosolyra húzva a számat, mire Szasza rámnézett.
- Helló - köszönt vissza, elkapva a tekintetemet.
Felmértük, hogy egy irányba megyünk, pontosabban ugyanoda, úgyhogy elindultunk ketten arrafele.
- Megismertem Krisit - törtem meg a köztünk lévő csendet - Tényleg olyan, mint ha mindenkinek az öccse lenne.
- Ja - értett egyet Szasza a hajába túrva - Hívtál amúgy? - kérdezte, a bejutásomat illetően.
- Igen, de Emma szerencsére felvette - válaszoltam, igyekezve tényszerűen.
Szasza biccentett egyet.
- Végül egész sokan összejöttünk Lilit megnézni - mondtam, csak hogy ne legyen csend kettőnk között.
- Emma konkrétan ma délelőtt találta ki, hogy jön, szóval plusz egy.
- Lili biztosan örülni fog - húztam egy mosolyra a szám.
- Ja, most beszéltem vele. Neked is örült amúgy.
Elmosolyodva biccentettem egyet, majd inkább elfordítottam a fejem, mint ha a jégpályát akarnám éppen megnézni.

Bár osztozni tudnék ebben az érzésben.