Minden kisgyerek várja a karácsonyt. És míg a felnőtteknek ez egy ok, hogy az egész család összegyűljön, kár lenne tagadni, hogy a gyerekek korántsem ezt tartják a legjobbnak ebben az ünnepben. Hanem az ajándékokat és a rengeteg édességet. Nem volt ez máshogy a mi családunkban sem. Az ikerbátyámmal mind a ketten előre elterveztük azt a napot. Abban az évben lettünk nyolc évesek és nagy izgalmunkban már hajnalok hajnalán fenn voltunk és gondolkodás nélkül a szüleink hálószobájába mentünk.
A bátyám, Evan és én egyszerre értünk a szüleink ajtajához és próbáltunk meg átfurakodni, amiből aztán pillanatok alatt vita kerekedett.
-Én vagyok az idősebb! - kiabálta Evan.
-Az a 7 perc nem számít! - morogtam és visszaléptem gyorsan egyet, mire a bátyám előrezuhant, egyenesen a padlószőnyegre.
Büszkén léptem el mellette és egy nagy vigyort küldtem felé, hogy ezzel is tovább idegesítsem, mire ő elkapta a bokámat és ezúttal én hasaltam el. Evan megpróbált elsurranni mellettem, de én nekiugrottam és vad birkózásba kezdtünk.
Végül apa választott szét minket. Mind a kettőnket a vállára dobott és átment velünk a mi hálószobánkba, hogy anya tovább aludhasson.
Mind a kettőnket Evan ágyára hajított és közénk ült, hogy ne nyúzhassuk egymást tovább.
-Miért nem alszotok, rosszcsontok? - kérdezte két ásítás között.
-Nem vagyunk fáradtak. - felelte Evan egyből.
-Túl nagy kérés lenne, hogy a szobátokban legyetek "nem fáradtak"? - morogta apu.
-Dehát karácsony van! - nyafogtam. - Minden pillanatát ki kéne élveznünk.
-Nekem is. - mosolygott rám kedvesen. - Rendben. Azt hiszem tudom, mivel lehetne lefoglalni titeket. - lépett az ajtóhoz.
Persze egyből talpon voltunk.
-Maradjatok itt! - mosolygott ránk és kisietett az ajtón, becsukva maga után az ajtót.
Megesküdnék rá, hogy lemenni a ház alsó szintjére és visszamászni az emeletre nem telik több időbe 5 percnél, de akkor és ott az volt életem addigi leghosszabb öt perce. Pedig ültem már korábban matek órán.
Apu végül az egyik kezét a háta mögé rejtve bújt vissza a szobánkba és óvatosan becsukta az ajtót.
Előhúzta a kezét a háta mögül és két ajándékot nyújtott felénk. Egy kéket Evannek és egy rózsaszínt nekem.
Egyből nekiestünk a csomagolásnak és addig téptük, amíg minden egyes apró darab a földön nem kötött ki.
Evan boldog kiáltása és az én sikkantásom majdnem teljesen egyszerre hangzott fel, amit aztán pillanatokkal később apu pisszegése követett.
A bátyám dobozában egy kék Matchbox pihent, míg én egy plüssmedvét kaptam.
Apu még egyszer megkért minket, hogy maradjunk csendben és ne menjünk ki a szobából, majd teljesen némán visszasietett a hálóba, anyuhoz.
Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Evanhez fordultam.
-Cserélünk? - kérdeztem lelkesen.
A bátyám megrázta a fejét és úgy fordult, hogy ne érhessem el a kocsit.
-Nem. Ez az enyém.
-Nem akarom elvenni. Csak megnézem. - biztosítottam, de Evan csak rázta a fejét, mint aki meg se akar engem hallgatni. - Miért vagy ilyen undok? - duzzogtam. - Akkor tudod mit? Nem nézheted meg a macimat! - és az említett ajándékot gyorsan a hátam mögé rejtettem.
-Dehát már láttam. - nézett rám értetlenül, de a kocsit nem hozta közelebb.
-De nem az egészet. Van egy titkos zsebe. - hazudtam.
Nem érdekelt igazán a bátyam játéka, csak zavart, hogy nem akarja megmutatni, mikor én szívesen odaadtam volna neki a macit, hogy megnézze.
-Tényleg? - lepődött meg. - És mi van benne? - mászott hozzám közelebb kíváncsian.
-Azt te nem tudod meg. - makacskodtam.
Evan elgondolkodott. Próbált a hátam mögé lesni, de mikor ez nem sikerült, végül előhúzta a kocsit és felém nyújtotta.
-Tessék. Nézd meg!
-Már nem érdekel. - fordítottam neki hátat és az ölembe vettem a macimat.
-Úgyse akartam megnézni! - mondta gyorsan és a szoba másik felébe ment, hogy a játékokkal teli polc aljából előszedhesse a kocsikhoz tartozó versenypályát.
A macit magamhoz szorítva ültem az ágyon és figyeltem, ahogy az ikertestvérem újra és újra végiggurítja a kis kocsit a kiépített pályán.
Legalább négy órán át játszottunk, mire a szüleink felkeltek.
Azt hittük, ez volt a nehezebb része, de utána még végig kellett ülnünk egy reggelit nyugodtan, meg segíteni elpakolni a szennyes edényeket.
Végül, mikor már teljes volt a tisztaság, apa megadóan sóhajtott.
-Jól van, mehettek! - mosolyodott el.
A bátyámmal szó szerint versenyt futottunk a karácsonyfáig és felváltva bontogattuk az ajándékokat. Rengeteg játékot és plüssállatot, ruhát és nasit kaptunk mind a ketten és a rengeteg csonagolópapír között ülve azt se tudtuk, hogy melyiket próbáljuk ki először.
-Evan, Sophie! - szólított meg minket anyu. - Van még itt két ajándék. - emelt ki a fa mögül két dobozt és az egyiket nekem adta, míg a másikat bátyám felé nyújtotta. Mielőtt teljesen ránk bízta volna, még gyorsan hozzátette. - Óvatosan!
Bólintottam egyet és a doboz tetejét leemelve bepillantottam a doboz belsejébe. Először meg sem tudtam volna mondani, hogy mit látok, de amikor benyúltam érte és a sima felületű, majdnem gömbölyded formájú testet kiemeltem, meglepve jöttem rá, hogy egy tojást tartok a kezemben.
Csakhogy ez sokkal nagyobb volt, mint amiket a hűtőben láttam, ráadásul vörös. Egy kézzel meg sem tudtam volna fogni, anélkül, hogy elejteném. Még két kézzel is nagynak bizonyult. Legalább 20 centi magas volt és 15 centi széles.
Összevont szemöldökkel fordultam a bátyám felé, akinél egy hasonló méretű, mustársárga tojás volt. Evan megvizsgálta minden irányból, de ő sem értette, miért kaptunk tojást karácsonyra.
-Ez egy nagyon ritka faj utolsó példányai közül kettő. - szólalt meg végül büszke mosollyal anyu, nekem pedig ez az egy mondat elég volt, hogy máris máshogy nézzek a kezemben tartott ajándékra. - A nevük fletlin és hűségesebbek bármely kutyafajnál.
-Háziállatunk lesz? - kérdeztem lelkesen. Fejben el tudtam képzelni, hogy egy kis madárral játszok, magvakat adok neki vagy megtanítom repülni, és ő mindig visszatér majd hozzám.
-Valahogy úgy. - bólintott apu.
Evan még mindig gyanakodva bámulta a törékeny ajándékját.
-Nagyon vigyázzatok a tojásokra! - figyelmeztetett minket apu. - Nehogy születésük előtt megsérüljenek, különben sosem kelnek ki.
-Nem vigyázhatnátok rájuk ti? - kérdezte Evan, aki nem az óvatosságáról volt híres.
-Sajnos nem. A fletlineknél a kikelés fontos szerepet játszik, mert a különleges kötelék az állat és az ember közt csak akkor jön létre, ha a kikelésnél a gazda jelen van. Születésük után később magadhoz kötni egy fletlint, úgy hogy a kikelésnél nem voltál jelen, lehetetlen. - magyarázta apu. - Ha minden igaz, néhány napon belül már itt fognak rohangálni a házban. - nevetett fel.
Szinte láttam a bátyám szemét felcsillanni és tudtam, hogy legalább annyira lelkes a háziállataink miatt, mint amennyire én.
Azt hiszem, abban az évben a karácsony messze felülmúlta az összes többit. Soha még ennyire nem imádtam egy ajándékot, pedig valódi alakjában még a kezembe se kaptam. Mégis biztosra tudtam, hogy a kedvencem lesz. Nem tudtam letenni egy percre se. Vacsoránál a kezem mellett tartottam és alvásnál magammal vittem az ágyba. Karácsony után már egy hét is eltelt, mire végre történt valami. Este volt és én a tojást átkarolva aludtam. Nem kellett látnoknak lennem, hogy tudjam, a bátyám ugyanígy fekszik. Éjszaka közepén végül a tojás megmozdult a kezem alatt. Mikor még félig álmosan kinyitottam a szememet, egy hosszú repedés húzódott végig a tojás oldalán. Elsőre megijedtem, hogy esetleg én törtem össze alvás közben és eszembe jutottak anyukám szavai a sérült tojásról. De akkor, a sötétben ismét megmozdult és akkor már tudtam, hogy nem lett baja. Épp kikel.
Óvatosan lemásztam az ágyról és a földön ülve magamhoz szorítottam a plüssmacit és vártam. A tojás ismét megmozdult és két új repedés jelent meg rajta. Egyszerre voltam rémült és kíváncsi, de aztán megint eszembe jutottak anyu szavai. Hogy feltétlenül jelen kell lennem a fletlin születésénél, hogy a kapcsolat létrejöjjön. Ígyhát közelebb húzódtam és az ágykeretbe kapaszkodva vártam, hogy mi fog történni.