A reggeli ajándékbontogatás egy kissé érdekes hangulatban telik. Amikor hazaértem, mindenki nagyon megkönnyebbültnek tűnt, de azóta totál furcsán viselkednek velem. Senki nem tudja, mit is kéne igazából mondania, így inkább csak hallgatnak a történtekről. George félszemmel méreget, látom, hogy arra vár, hogy én kezdeményezzek, de egyelőre tiszteletben tartja a kérésemet, hogy időre van szükségem. Tudja, ha készen állok rá, hogy beszéljek vele, akkor keresni fogom. Egyelőre gondolni sem tudok a tegnap esti csetepatéra, mert az agyi kapacitásom kilencvenöt százalékát lefoglalják az érzéseim Lucas iránt.

Miután minden ajándék átadásra került, egy halom széttépkedett csomagolópapír hever körülöttem a földön. Julie szüleitől egy csomó könyvet kaptam. A tökéletesség igénye nélkül, az egyik címe: „Útmutatás lányoknak a felnőtté váláshoz", egy másiknak meg: „Hogyan éljük túl a tinédzser kort". Azt hiszem, utalni próbálnak valamire... Vajon mire?

Az egy dolog, hogy úgy látszik, Rose néni totál nincs tisztában azzal, hogy elmúltam már tizennégy, de komolyan, azok az illusztrációk rémisztőek. Julie szerint azokból a lányokból lesznek a legnagyobb prostik, akik ilyen könyveket olvasnak.

Inkább úgy döntök, ideje felhívom J. J.-t. Amikor felveszi a telefont, nagyon derűs hangulatban van, és hallom Cassie kedves hangját is a háttérben.

- Boldog karácsonyt, Eff! – kiabálja a telefonba olyan hangosan, hogy el kell tartanom a fülemtől, majd hangosan felnevetek.

- Boldog karácsonyt! – kiabál csilingelve a háttérből Cassie is.

- Nektek is boldog karácsonyt! – mondom lelkesen, és a rosszkedvemnek már nyoma sincs.

- Milyen London?

- Szuper – hazudom. - Hideg és nedves. – Erre megint hangosan felnevetnek.

- Mikor jössz már vissza? Hiányzol nekünk! – panaszkodik J. J..

- Holnapután repülünk haza. – Egy pillanatra megállok. Azt mondtam, haza, és most először valóban így is érzem. Igen, hazamegyek.

- Beszéltem Bailey-vel – szólal meg J. J. ismét, kizökkentve a gondolataimból. - Nemrég hívott. Az anyja jól van. Mr.... Graham, meg ma repül utána. – A hezitálásából érzem, hogy a neve helyett J. J. először valami durvábbat akart mondani.

- Tudom, beszéltünk pár szót tegnap. - Azt persze nem teszem hozzá, hogy együtt voltunk egész este. - Otthon minden rendben? Hiányoztok, London unalmas. Alig várom, hogy lássalak.

- Látod, mondtam neked, hogy meg fogod szeretni itt nálunk. Te is hiányzol nekünk. Mindketten hiányoztok Bailey-vel. Hívj, ha leszállt a géped, és átmegyek hozzád.

- Rendben.

- J. J., indulunk! – kiabál Cassie a háttérből.

- Mennem kell – mondja búsan a barátom. - Lemegyünk a partra a srácokkal.

Összeszorul a szívem. Azt kívánom, bárcsak ott lehetnék ma velük.

- Érezd jól magad! – mondom inkább némi vidámságot erőltetve magamra. Aztán zörgést hallok, mire Campbell kiabál bele a telefonba.

- Effie, húzd végre haza a formás segged, mert baromira hiányzol nekünk! – Elnevetem magam.

- Tűnés innen, Camp! – szól rá J. J..

- Siess haza, Effie! Szeretünk! – kiabálja bele a telefonban J. J. még utoljára, majd megszakítjuk a vonalat.

v

A legrosszabb karácsonyok listáján a mostani, a szüleink halála utáni első karácsony mögötti elit helyet kapta, ez már biztos. Az egyetlen fénypont a napjaimban az, amikor Bailey-vel beszélhetek, ami lássuk be, mostanában elég gyakori. Minden nap beszélünk e-mailben, messengeren vagy telefonon. Többet beszélünk, mint amikor minden nap találkoztunk. A legjobb az, hogy nem csak én vágyom az ő társaságára, és hívogatom folyton, hanem ő pontosan ugyanígy van a dologgal. Olyanok a beszélgetéseink, mintha valaki beadna nekem egy pirulát, amitől egy kis ideig jobban érzem magam, és addig sem gondolok a sok rosszra, ami mostanában történt. Bailey minden beszélgetés végén megköszöni, hogy elmondhatta nekem a gondjait. Azt hiszem, kölcsönös érzelmi terápiát nyújtunk a másiknak. Akárhogy is, ezek a beszélgetések segítenek át a következő napokon.

A repülőút Floridáig gyorsan eltelik, az út nagy részét végigalszom. George nem maradhatott tovább, így Rose néni nagy bánatára az újévet sajnos már nem tölthetjük együtt. Igaz, hogy Michael és Rose hiányozni fognak, mégis izgalom jár át, ha arra gondolok, ismét láthatom J. J.-t és a barátaimat. Hiányzik a barátom mackó ölelése, sőt még a horkolása is, amikor meccsnézés után folyton nálam köt ki.

Az időeltolódás miatt egy kicsit tompa vagyok, amikor leszállunk, így az autóutat is végigalszom hazáig. Még alig, hogy kipakolom a ruháimat a mosásba, máris hallom J. J. mély, búgó hangját a földszintről. George felfelé irányítja a szobámba. Vaskos léptei csak úgy dübörögnek a fa lépcsőn, ahogy felfelé szalad. Beront a szobámba, és felkap a földről, majd szorosan magához ölel. Meglepődöm a heves reakciójától, és a szorításától a levegő is a mellkasomban reked. Fulladozó köhögésben török ki, amikor végre letesz a földre. A mellkasomra szorítom a kezem, de közben szélesen vigyorgunk egymásra.

- Bocs, elragadtattam magam – szabadkozik. - Hiányoztál! – mondja, és ezzel levetődik az ágyamra, ami fájdalmasan megnyikordul a súlya alatt.

- Te is hiányoztál! Hogy telt a karácsonyod?

- Szuper volt. Egyik nap nálunk voltunk, a másik nap pedig Cassie-nél. Megkaptam tőle azt a 3D Studio Max programot, amiben benne van a Havoc Reactor 2.0 is, ami szuper a realisztikus dinamika szimulációkhoz.

- Hát ez állati! – lelkendezem, habár fogalmam sincs, hogy miről beszél. Gondolom, valami program lehet a modellezéseihez.

- Anya kérdezte, hogy mikor jössz át, hogy odaadhassuk az ajándékodat.

- Átmehetünk ma, csak ki kell még pakolnom. Addig mesélj, miről maradtam még le? – kérdezem izgatottan.

- Öhm... semmiről. – J. J. felkel az ágyamról, és az asztalomhoz megy, de közben elfordítja a fejét, és az íróasztalomon lévő dolgokkal kezd babrálni.

- Neked meg mi bajod?

- Figyelj... csak azért mondom el, mert még mindig jobb, ha tőlem hallod, mint másoktól, oké? – Összehúzott szemöldökkel nézek rá. Mégis mi történhetett, amikor itt sem voltam?

- Nyögd már ki! – szólok rá.

- Valaki pletykákat terjeszt. Rólad meg... meg...

- Reedről? – vágok közbe.

- Igen, róla.

- Milyen pletykákat? – A barátom zavarában megint elfordul, és az ujjaival idegesen kopogtatja a falapot. - J. J., mondd már! – szólok rá türelmetlenül. Mégis mi lehet ennyire rossz, amitől ilyen furán viselkedik?

- Azt terjesztik rólad, hogy... hogy lefeküdtél vele. – Megrázom a fejem, nem értem, mire akar kilyukadni.

- Eddig is mindenki erről pletykált – morgom.

- Igen, csakhogy most már Reed első kézből meg is erősíti őket.

- Micsoda? Hiszen mi nem is... - Be sem tudom fejezni a mondatot, annyira dühös vagyok.

- Bailey ezért verekedett vele megint, ugye? – kérdezi J. J., de nem válaszolok. Félretolom az utamból, ami meglepő a hatalmas termetét figyelembe véve, és dühösen elviharzok mellette.

- Most meg hova rohansz? – kiált utánam. - Épp hogy csak megjöttél!

- Megyek, és megölöm azt az idióta barmot! – kiáltok hátra a vállam fölött.

Felkapom a kocsi kulcsokat, és jó erősen bevágom magam mögött a bejárati ajtót. A szemem előtt lila köd terjeng a méregtől. Nem gondoltam volna, hogy Reed ilyen szemét módszerhez fog folyamodni. Csak azért, mert nem tudta elérni, hogy vele menjek, most azzal próbál visszavágni, hogy mocskos, hazug pletykát kezd el terjeszteni. Számíthattam volna rá, hiszen maga az ördög a tanácsadója, Mike személyében.

Beszállok a kocsiba, amikor eszembe jut, hogy nem is tudom, hogy hol lakik. Elhajtok, mielőtt J. J. megállíthatna.

Előveszem a telefonom a farmerem zsebéből, és miközben félig az utat figyelem, kikeresem a telefonszámát. Jó néhányszor zaklatott, így könnyen megtalálom a számát a híváslistámban. Egy kézzel próbálok rábökni a nevére, de annyira remegek a dühtől, hogy a telefonom kiesik a kezemből, és becsúszik a két ülés közé. Félszemmel az utat figyelve próbálom előhalászni, de hiába kotorászok az ülések között, nem érzem sehol sem. Csak egy pillanatra veszem le a szememet az útról, hogy belessek az ülések közé, de amikor ismét felnézek, valaki épp át akar szaladni előttem az úttesten. Teljes erőmből a fékre taposok, olyan keményen, hogy a lábfejembe hirtelen éles fájdalom nyilall. A kocsi hangos fékcsikorgással csúszik tovább az aszfalton, és pontosan a lány rémült arca előtt néhány centiméterrel zökkenve megáll. A mellkasomba belenyomódik a biztonsági öv, majd az ülés háttámlájához csapódok. A lány mereven áll az autóm előtt, a szőke haja az arcába hullik. Gyorsan kiugrom a kocsiból, és lábfejembe maró fájdalmat figyelmen kívül hagyva rohanok oda hozzá.

- Jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdezem remegő hangon. Végignézek rajta, de hála az égnek, egy haja szála sem görbült, és azon kívül, hogy úgy néz maga elé, mint aki sokkot kapott, nem esett baja. Lassan emeli fel a kezét, aztán idegesen a hajába markol, és hátratolja a szőke tincseit, így végre látom az arcát. Ahogy rájövök, kicsoda, úgy megdöbbenek, hogy meg sem tudok mukkanni. A lánynak viszont ekkor jön meg a hangja.

- Te meg mi a jó büdös francot képzeltél, hogy itt száguldozol a... - Amikor hirtelen rám kapja a dühös kék szemeit, és meglátja, hogy ki vagyok, elakad a szava.

Elképedve bámuljuk egymást, és egyikőnk sem képes megszólalni. Látom a szemében, hogy emlékszik rám, és pontosan tudja, hogy ki vagyok. A fenébe is, ezt megint jól elszúrtam!

- Effie...

- Kate... - szólalunk meg egyszerre, majd egy percig megint hitetlenkedve egymást bámuljuk. – Nagyon sajnálom, jól vagy? – jön meg a hangom, amikor végre elmúlik a sokk. A lábfejem egyre jobban kezd fájni, így az autó elejébe kapaszkodom, és az ép lábamra helyezem a súlypontom.

- Ja, de majdnem kitrancsíroztál a batár kocsiddal. – Az angyali kinézete ellenére Kate-et biztosan nem ejtették a fejére, ez azonnal látszik. – Mégis hova rohansz ennyire?

- Reedet akartam... kitrancsírozni – utánzom a szójárását.

- Rendben, akkor megbocsátok – mondja, és a szája sarka mosolyra görbül.

Ahogy figyelmesebben is körbenézek, feltűnik, hogy a környék elég ismerős. Akkor sétáltunk errefelé, amikor Bailey és én gyalog jöttünk el abból a buliból. Bailey korábban pedig azt említette, hogy Kate és Bianca a lakásában húzzák meg magukat, amíg ő távol van. Ez megmagyarázza, hogy Kate miért van itt. Habár alig ismerjük egymást, mégis olyan nyíltan néz rám. Valamiért úgy érzem, hogy van közöttünk egy fura kapcsolat. Nem tudnám megmagyarázni, csak érzem.

- Engedd meg, hogy hazavigyelek – szólalok meg. Elengedem a motorháztetőt, és ránehezedek a lüktető lábamra, de a belenyilalló fájdalomtól felszisszenek.

- Megsérültél? – kérdezi Kate a reakciómat látva.

- Nem tudom, talán megrándult, amikor a fékre tapostam.

- A karma egy ribanc. Megpróbálod elütni az évfolyamtársad, erre kificamodik a bokád. Tipikus. – Rosszallóan megrázza a fejét, de mindketten felnevetünk. – Gyere, Effie. A barátnőm az orvosira jár, és úgyis mindig nyafog, hogy mennyit kell tanulnia. Most legalább megmutathatja, hogy érdemes volt-e az idejét vesztegetnie. – A döbbent arckifejezésemre Kate hangosan felnevet, majd segít eljutnom az utas felőli oldalig.

Óvatosan bicegek, próbálom kímélni a fájós lábam, de minden egyes lépésnél éles fájdalom nyilall belé. Szinte biztos vagyok benne, hogy kificamodott.

Kate magabiztosan állítja be az ülést, majd hátradobja a haját, feltűri a pólója ujját, és beindítja a kocsit. Ámulva nézem a tetoválásokat a karján. A számukból ítélve tuti, hogy neki és Scottnak legalább egy hétre lenne közös beszédtémája.

- Szóval, miért is akartad kicsinálni Reedet? – kérdezi viccelődve, közben az utat figyeli.

Amikor egy ideig nem válaszolok, Kate mosolya lehervad, és fél szemmel rám pillant. Gondolom, a hallgatásomból rájött, hogy valami komolyabb dologról lehet szó. Bailey lakásáig nem beszélünk többet. Kate segít kiszállni a kocsiból, és a vállára teszi a kezem, így segít felugrálni a lépcsőn.

- Kate, értem én, hogy még mindig haragszol ránk az öcséddel, mert elrángattunk a buliból, de nem kéne a barátnőjével bosszút állnod rajtunk – bosszankodik Bianca. Ellenkezni akarok, hogy én nem Ashley vagyok, de a lány felém fordulva folytatja. – Bianca vagyok, Kate barátnője – hangsúlyozza, majd Kate-re grimaszol -, és bármivel is hitegetett...

- Állj már le! – szól rá nevetve Kate. – Inkább segíts, szegény kificamította a bokáját, amikor majdnem elütött.

Bianca értetlenül néz ránk, látom, hogy nem tudja eldönteni, hogy Kate csak viccel, vagy tényleg komolyan beszél-e. Végül megrázza a fejét, a karomat a vállára teszi, és segít Kate-nek bevonszolni engem a kanapéig. Felteszem a lábam az asztalra, és kifulladva hátradőlök.

- Szóval elütötted a csajomat? Szép! – Azzal Kate elé lép, a kezét a derekára simítja, és mosolyogva szájon csókolja.

Elfordítom a fejem, de nem azért, mert zavar, hogy két lányt látok csókolózni, egyszerűen csak illetlennek érezném megbámulni ezt a meghitt pillanatot.

- Te vagy Effie, igaz? – kérdezi Bianca, ahogy visszafordul felém, közben a csípőjére teszi a kezét. Úgy látszik, mégis csak tudja, hogy ki vagyok.

- Igen – mondom csendesen.

- Ő Lucas barátnője?! – kérdezi meglepetten Kate-től, majd hangosan elneveti magát. - Az öcséd nagy bajban van.

- Oh, én nem Lucas barátnője vagyok. Mi csak haverok vagyunk – magyarázkodok.

- Ja, tudom – legyint Bianca lazán. – Csak Kate és én így hívunk, hogy Lucast idegesítsük. – Erre a két lány hangosan összenevet.

Értetlenül nézek rájuk. Először is, mióta tud rólam ez a két lány bármit is, másodszor, miért vagyok én téma közöttük?

- Lucasnak be nem áll a szája rólad – mondja Kate kissé talán bosszankodva. Elpirulok, és egy kicsit lehajtom a fejem. Szóval Lucas beszélt rólam nekik. Legszívesebben megkérdezném, miket szokott rólam mondani, de az már túlzás lenne.

A következő tizenöt percben Bianca betekeri a lábamat, hogy rögzítse a bokámat. Azért imádkozom, hogy minél tovább tartson neki a dolog, mert nem akarok válaszolni az esetleges kérdéseikre.

- Készen is volnánk! – Bianca gyengéden megpaskolja a lábszáramat. – Holnapra olyan lesz, mintha új volna, csak ne erőltesd meg.

- Köszönöm – hálálkodom.

- Én most elmegyek, hogy nyugodtan tudjatok dumálni. – Azzal felugrik, és lekapja a kabátját a fogasról. - Kate, legyél vele kedves! – kiált be a barátnőjének, aki a bárszéken ülve figyel engem.

Mielőtt Bianca kinyitja az ajtót, még küld felém egy kedves és őszinte mosolyt, aztán becsukja maga mögött az ajtót, így néma csend nehezedik ránk. Kate lecsúszik a székről, és leül a kanapé másik végébe, felhúzza a lábait a mellkasához, és érdeklődve néz rám. Nem mond egy szót sem, csak bámul rám, mintha ki akarna ismerni a nézésem alapján.

- Nem kényszerítelek semmire, de ha van valami, amit elmondanál, akkor csupa fül vagyok.

Kate áthatóan néz rám, és várja, hogy mondjak valamit. Idegesen tördelni kezdem a kezemet. Gyakorlatilag mindösszesen egy órája, hogy életünkben először beszéltünk egymással, Kate mégis valahogy annyira nyíltan néz rám, hogy magamat is meglepve beszélni kezdek:

- Reed mocskos pletykát kezdett terjeszteni arról, hogy lefeküdtem vele, csak mert visszautasítottam. – Meglep mennyire egyszerű volt ezt elmondani neki. Valószínűleg amúgy is hallotta már a folyosókon az engem körbelengő szóbeszédet.

- Ezért igyekeztél annyira, hogy majdnem elütöttél?

- Nem kellett volna levennem a szememet az útról, tudom, sajnálom, nem ez volt az eddigi legjobb döntésem. Csak el akartam menni hozzá, és kérdőre vonni.

- Lucas tud a dologról? – kérdezi.

- Nem, még nem. Én is csak most tudtam meg. Tudod, kötöttünk egy egyességet korábban, hogy szólok neki, ha gond van Reeddel – mondom, de a részletekre nem akarok kitérni –, de félek, ha túlságosan belevonom, akkor egyszer csak rátámad, és nem akarom, hogy emiatt kockáztassa az ösztöndíját. Már nem egyszer rátámadt miattam, ha valami az iskolában történik, akkor bajba kerülhet, és elvesztheti az esélyét hogy bekerüljön Brownra, azt pedig nem engedhetem.

- Tudod, ugye, hogy ha visszajön, rá fog jönni, és akkor még rosszabb lesz a reakciója?

Tehetetlenül dörzsölgetni kezdem az arcomat. Tudom, hogy ígéretet tettem neki, de olyat, amit nem tudok majd betartani.

- Azért jó látni, hogy valaki végre törődik vele – mondja Kate, talán csak azért, hogy jobban érezzem magamat. - Szüksége van rád, és neked is rá.

Ebben igaza van, az utóbbi hét telefonbeszélgetései és üzenetei ezt bebizonyították, még ha önzőség is a részemről, hogy belevonom a saját problémáimba, amikor neki épp elég van már belőlük így is.

- Mert az a... lány, Ashley. – Tudom, hogy valami durvát akart mondani, kiolvasom az arcán lévő fintorból. - Nem értem minek van vele, egyáltalán nem érdemli meg a testvéremet. Veled kéne lennie, ezt neki is megmondtam!

Azt hiszem, félrenyelhettem, mert fulladozva köhögni kezdek. Még alig tudok Kate-ről valamit, de az azonnal lejött, hogy nem esik nehezére kimondania, amit gondol. Olyan, mint én, legalábbis nagy részben.

- Mi csak barátok vagyunk! – védekezem azonnal.

- Lehet, hogy a fejemben nincs minden rendben, de ostoba sem vagyok. Másról sem beszél, mint rólad. Lucas sose hozza fel ide Ashley-t, nemhogy más lányokat, te pedig itt is aludtál nála. – Biztos vagyok benne, hogy az arcom vörösen lángol. Szinte érzem, ahogy vér tolul a fejembe, annyira zavarba jövök.

- Csak azért maradtam itt, mert ki kellett jutnom a reptérre, és...

- Nem is arról beszéltem, hanem amikor Halloweenkor itt aludtál. Megtaláltam a ruháidat a fürdőben. - Tátott szájjal bámulok Kate-re. Miért kezdtem el zihálni? Totál idiótán viselkedem.

- Én... mi nem... nem történt semmi – magyarázkodom zavartan.

- Nyugi, tudom, hogy nem történt. Lucas ahhoz túl... érzelgős, hogy megcsalja azt a libát – mondja fanyarul, és közben még grimaszol is. – De ez még nem jelenti azt, hogy nem kéne történnie valaminek.

- Mármint minek kéne történnie? - kérdezem.

- Hát, mondjuk kezdésnek elmondhatnád neki, hogy hogyan érzel iránta – mondja Kate, miközben jelentőségteljesen néz a szemembe.

- Mi... én nem... dehogy... nem érzek semmit... - makogok össze-vissza zavartan.

Az égő arcomhoz kapom a kezem, felállok, és járkálni kezdek. Persze, hogy érzek iránta valamit, hiszen a szőke hajával és a sötétkék szemével irtó vonzó. És az is, ahogy a tarkóján a hajába markol, ha ideges, ahogy összeszorítja a száját rajzolás közben, amikor koncentrál, hogy a keze belső fele mindig fekete széntől piszkos, ez mind vonz benne. Zihálva Kate felé fordulok, a mellkasom hullámzik, ő meg csak idétlenül vigyorog rám. Az nem lehet, hogy Kate rájött. Egy idióta vagyok. Mikor árulhattam el magam? Kate mindentudón bámul, aztán hirtelen hangosan felnevet.

- Na ne már, hogy nekem kelljen kimondanom. Komolyan, rád van írva, hogy hogyan érzel iránta. Úgy ejted ki a nevét minden egyes alkalommal, mintha valami szerelmes becézés lenne, ráadásul láttam, hogy néztél rá. Totál belé vagy esve, és ő is...

- Ti meg mit csináltok? – Bianca hangja szakítja félbe Kate mondatát, ahogy az ajtó kivágódik. Mindketten felé kapjuk a fejünket. A keze tele van papírzacskókkal, úgy néz ki, mindjárt leejti az egészet. – Kate, miért néz ki ez a szegény lány úgy, mint aki szellemet látott? – kérdezi bosszankodva Bianca, ahogy a lábával belöki az ajtót. Kate feláll, és jókedvűen odasétál a barátnőjéhez, megcsókolja, és elveszi tőle az egyik zacskót. Úgy érzem, a lábaim össze fognak csuklani, ezért visszahanyatlom a kanapéra.

- Hagyd! Épp most dolgozza fel, hogy szerelmes az öcsémbe. – Erre megint elneveti magát.

Valami ellenkezésre várok Biancától, arra, hogy azt mondja, ez hülyeség, de csak rám néz, és ő is elmosolyodik. Azt hiszem, kétségbeesetten nézek rájuk. Nem vagyok szerelmes Lucasba... Bailey-be. Ugh, a fenébe is!

A szívem hevesen verdesni kezd a mellkasomban, és habár Lucas nemhogy a szobában nincs, de még csak nem is ezen a kontinensen tartózkodik jelenleg, a gyomrom mégis liftezni kezd, a szívem pedig a torkomban dobog, ahogy rá gondolok. Pedig olyan jó úton haladtam afelé, hogy elhitessem magammal, hogy ez nem is szerelem, hanem hála. Erre jön Kate, és a képembe ordítja, hogy a homlokomra van írva az egész.

A két lány kuncogva bemegy a konyhába. Bianca elkezd kipakolni a zacskókból a vacsorának valót, Kate pedig felül a konyhapultra, és onnan néz engem.

- Ne vágj már ilyen savanyú képet. Nincs semmi rossz abban, amit érzel. – Eddig kedveltem Kate szókimondóságát, de nem akkor, ha épp a Lucas és köztem lévő kapcsolatot próbálja kielemezni.

- Nem vagyok szerelmes az öcsédbe! – tiltakozom hevesen. Abban reménykedek, ha hangosan is kimondom, valóságos lesz. - Csak barátok vagyunk, ennyi. Nem kell ebbe többet belelátni, csak mert ő fiú, én meg lány vagyok. – Mindketten megrántják a vállukat. Tovább akarok tiltakozni, hogy biztosan megértsék, de ez már így is túlzás a részemről.

- Itt maradsz velünk vacsorára? – kérdezi kedvesen Bianca, kizökkentve ezzel a bosszankodásból.

- Szívesen maradnék, de nem akarok zavarni.

- Egyáltalán nem zavarsz – válaszolja Bianca mosolygósan.

- Figyelmeztetlek – szól közbe Kate -, Bianca őrült állatvédő, és nem állhatja, ha valaminek íze is van. Remélem, szereted a... padlizsánt? – Húz elő az egyik zacskóból egy gyönyörű sötétlila zöldséget, közben felhúzza az orrát, úgy fintorog. – Totál dilis a csaj – suttogja némán artikulálva, mire prüszkölve felnevetek.

- Akkor már ketten vagyunk – mondom. - Én sem eszem húst. - Bianca erre fölényesen meglöki Kate vállát, aki bosszankodva megforgatja a szemét, mire Biancával hangos nevetésben törünk ki.

~

Bianca isteni vegán vacsorát főz, az egész lakásban fűszerek csodás illata terjeng. Amíg ő a konyhában sürög-forog, Kate vicces történeteket mesél a gyerekkorukból. Rengeteget nevetünk, és úgy látom, hogy Kate tényleg igazán szívből, önfeledten nevet. Mivel Lucas elmondta, tudom, hogy min ment át korábban, de jelenleg ebből semmi sem látszik meg rajta. Nem tudom, hogy csak jól titkolja, vagy tényleg jól van, de a nevetőkönnyektől csillogó szeme az utóbbit támasztja alá. Igaza lehet Lucasnak abban, hogy Bianca remek hatással van rá, hiszen akárhányszor rá néz, megcsillan a szeme. Reed egyáltalán nem kerül szóba, és lassan meg is feledkezem az ostoba pletykákról.

Étkezőasztal híján a földre telepszünk a lányokkal, és a kis dohányzóasztal köré kuporodunk. A padlizsános egytálétel, amit Bianca készített, egyszerűen isteni, és ennek némaságunk a legfőbb bizonyítéka. Felnyögök, amikor az első falatot a számba veszem, és rágni kezdek. Az ízek szinte szétrobbannak a számban. A lányok hasonlóan tesznek, majd mind fulladozó nevetésben törünk ki. Vacsora közben sem érintünk semmi olyan témát, ami lelombozhatná határtalan jókedvünket. Miután mindent befaltunk, és az asztalon csupán üres tányérok maradnak, kifulladva dőlünk hátra. Mindhárman pukkadozva sóhajtozunk. Még soha nem éreztem magamat ennyire jól lányok társaságában. Úgy látszik, eddig csak nem jól válogattam meg, hogy kivel kéne barátkoznom, mert ez a két lány a világ legviccesebb párosa. George szerint az amúgy sem mélyreható szocializálódás, ha folyton csak a tökvakargató focis srácokkal lógok. Ironikus, hiszen jelenleg ő maga is tökvakargató focista éppen.

- Bianca, isteni szakács vagy. Sosem ettem még ilyen finomat – mondom, és megpaskolom a teli hasamat.

- Ja, elment – csipkelődik Kate, mire Bianca bosszúból megcsiklandozza az oldalát. A kezemet a kanapé ülésére támasztom, és mosolyogva figyelem őket. Miután leszedjük az asztalt, Kate nekiáll elmosogatni, én pedig felajánlom, hogy törölgetek.

- Beszélned kéne az öcsémmel – böki ki váratlanul, miután átad nekem egy tányért. Zavartan nézek rá.

- Miről?

- Hát Reedről!

- Addig biztosan nem, amíg haza nem ér. Nem akarom, hogy amíg a mamátokkal van, ezen kelljen aggódnia – mondom.

- Ismerem az öcsémet, mindig is egy kicsit önfejű volt. Amikor Graham elhagyta Clarát, a fejébe vette, hogy ő lett a férfi a családban, és neki kell megvédenie mindenkit. Túl sok terhet cipel a vállain. – Kate nehézkesen felsóhajt, aztán elhallgat. – Tudom, hogy Lucas elmondta neked, hogy terhes voltam Reedtől. – Lesütöm a szememet, hiszen én kényszerítettem ki Lucasból a dolgot. – Ne aggódj, nem haragszom rá emiatt. Effie, én már megbocsátottam Reednek, különben sosem tudtam volna továbblépni. Bianca segített abban, hogy megtanuljam elengedni a haragomat. Ő a legjobb dolog, ami az eddigi életemben történt velem. És tudom, hogy ti ketten mennyit segítetek a másiknak. Tudom, hogy te vagy a legjobb dolog, ami Lucasszal történhetett... vagyis történhetne, ha befejeznétek végre a makacskodást.

- Ez nem makacskodás Kate, nem vagyok szerelmes az öcsédbe! – jelentem ki határozottan.

- Effie...

- Elég! – csattanok fel, de azonnal el is szégyellem magam.

Kate épp őszintén beszélt hozzám a múltjáról, én pedig csak tagadok, és hazudozom. De nem akarom kimondani előtte azt, amit már mindketten amúgy is tudunk, mert akkor valóságos és visszafordíthatatlan lesz a dolog. Amúgy meg közel sem biztos, hogy Bailey akarna tőlem bármit is, és ha akarna, akkor tett volna érte. Azon kívül, hogy összeért a lábunk egy sötét mozi teremben, és hogy néhányszor megvédett az ostoba osztálytársaimtól, nem történt köztünk semmi.

Amíg mindent el nem pakolunk, Kate és én is szótlanok maradunk. Mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Látom, hogy visszatért a szemébe az aggódás, és ennek én vagyok az oka. Tudom, hogy ő is ugyanúgy aggódik a testvére miatt, mint én.

- Ki az a Clara? – kérdezem, hogy megbontsam a kialakult nyomasztó hangulatot. Kate meglepődötten kapja rám a tekintetét.

- Azt hittem, tudod, hogy Clara, Lucas anyja.

- Ezt nem értem, az anyja? Akkor ki a te mamád? – Ez elég ostobán hangzott így hangosan kimondva. Kate elneveti magát.

- Graham mindkettőnk apja, de az én anyám meghalt, amikor kicsi voltam. Nagyon kicsi. Graham elvette Clarát, és megszületett Lucas baba. Azt hittem, tudod.

- Oh, de akkor te miért nem mentél vele haza Angliába? – kérdezem értetlenül.

- Tudod, a Graham féle kiváltságok csak addig járnak, amíg apám szabályai szerint viselkedsz. Ezt elveszítettem akkor, amikor tizenhét évesen teherbe estem, aztán elköltöztem otthonról. – Míg beszél, Bianca is csatlakozik hozzánk, és hátulról átöleli Kate derekát, az állát pedig a vállára hajtja. – Nincs pénzem repjegyre, hogy hazamehessek hozzá, és meglátogassam, de majdnem minden nap beszélünk telefonon. És Lucas most ott van vele, és vigyáz rá. – A végére egészen elszomorodik a hangja. Látom, mennyire bántja, hogy nem lehet vele. Néma maradok, mert nem tudom, mit is mondjak. Ha lehet, még inkább haragszom az apjukra.

- Itt maradsz velünk estére is? – szólal meg Bianca, és a szobába visszatér a melegség.

- Nagyon köszönöm a vacsorát, de jobb, ha megyek. Nem akarom, hogy a bátyám aggódni kezdjen. – Bianca odalép hozzám, és mosolygósan megölel.

- Holnap moziba akarunk menni, gyere velünk. – Bizonytalanul Kate-re pillantok. Nem tudom, hogy megharagudott-e az előbbi kitörésem miatt, de látom, hogy ő is biztatóan mosolyog.

- Jó, rendben – mondom.

- Szuper, hétre gyere át.

A lányok lekísérnek az autómhoz. Bianca erősködik, hogy szívesen hazavisz, de biztosítom arról, hogy a lábam már sokkal jobban van - hála neki - és képes vagyok vezetni. Bianca kinyitja nekem a kocsim ajtaját, de mielőtt beszállnék, Kate lép elém, és meglepetésemre ő is átölel.

Hazafelé végig azon gondolkozom, amit Kate mondott, viszont a repülés miatt nagyon fáradtnak érzem magam. Az időeltolódás miatt kicsit össze vagyok még zavarodva, és az érzelmeim megint csúfos játékot űznek velem. Hiába próbáltam a Reeddel kapcsolatos problémákat elfedni, látszólag ez nem fog működni. Lassan szembe kell néznem a gondokkal. Viszont hetek óta a legjobb dolog, ami velem történt az az, hogy ma megismerkedtem ezzel a két nagyszerű lánnyal. Alig várom a holnapot, hogy ismét velük lehessek.