Az volt az első alkalom, hogy ott jártam. Az aranyló tengerpart, a tiszta, ámde majdnem a búzavirág éggel határos tengervíz és a csaknem szüntelenül susogó pálmafalevelek annyira elbűvöltek, hogy az első órákban, sőt, talán napokon is, nem csak tenni, de még gondolni sem akartam másra, mint különösebb cél nélkül andalogni a tengerparton. A gondok akkor kezdődtek – és ekkor még nem beszélhetünk semmi kardinálisról –, amikor foszlásnak indult a káprázat, majd lehullt az orromról az a bizonyos szemüveg. Ámbár a szigeten – annak is a szegélyén, ahol tanyát vertem – nem voltam soha éhen sem pedig szomjan, ahogyan árnyékolóm is akadt bőven, ha menekülni vágytam a kitartóan szikrázó napsütés elől. Csakhogy a legfontosabbak hiányoztak: az emlékeim.

Hogyan kerültem ide, hol van ez a sziget és micsoda tulajdonképpen, ugyanúgy nem merült fel bennem, mint ahogyan a felismerés sem: milyen átkozottul éhes vagyok. Különös módon, most hogy felszakadt a káprázat fátyla, az emlékképek is visszaszivárognak halványan – ám mindegyik ugyanattól az anyától származva: amikor a parton, hullámoktól nyaldosva magamhoz tértem. Miközben élesednek az emlékek, megcsapják a füleim a hangok, orrom pedig a szagok mögötti valódi felismerés. Ahogyan amiatt is átráz a hideg; a veszély tudata nélkül jártam-keltem a parton, rohanó pillanatig sem gondolva bele, hogy ez az édeni paradicsom talán mégsem annyira lakatlan, mint amennyire látszik. Most pedig, hogy látom a partot szegélyező gyilkos sziklákat, a tiszta tengervíz dühödten morajló tajtékait és a partra kifutott, rémes állapotban lévő roncsokat, olyan borzongatóan ér utol a válasz, hogy megrázkódó vállakkal, feljajdulva a fejemhez kapok.

Az mostanra már igazán nem ér meglepetésként, hogy nem voltam étlen-szomjan, amíg a tengerparton kóboroltam – száraz a torkom, ajkaim cserepesek, gyenge vagyok és kóvályog a fejem is, dacára annak, hogy van rajtam kalap. Ám, és itt áldottam igazán először a szerencsém, nem csak kókuszdiótól roskadó pálmafák voltak a szigeten. Noha ehhez egynéhány méterre be kell, merészkedjek a sűrű pálmafák okozta félhomályba – és itt tapasztalom csak meg igazán, hogy a sziget valója mennyire kontrasztban van azzal az igézettel, amit a tengerpart hintett a szemeimre. Ugyanis, miközben a fára igyekszem felmászni az alacsonyan alálógó banánfürtért, a föld felől olyan szag csapja meg ismét az orrom, ami az enyészetet juttatja az eszembe. A szél kígyószerűen sziszegő hangot vesz fel, ámbár az érintése barátságos marad.

A tenger felől azonban olyan morajlások érkeznek – igaz olyan tompán, mintha sok száz, nem pedig csak alig tucatnyi méterre lennék –, mintha ádáz vihar kerekedett volna. Annyira meghűl a levegő – mégis parfüm illatát lopja az orromba –, hogy fázni kezdek. Noha, mivel ekkora már éppen letépem a banánfürtöt és lefele kezdek sietni, nem didergek sokáig – kilépve a napfényre, ismét döbbenten pislogok. Nincs vihar, a homok nem ontja az enyészet szagát, ahogyan a szélben sincs kígyósziszegés. Csakhogy a parfümillat megmaradt. Sőt, nem csak megélénkül, hanem hideg borzongással emlékképeket is hoz magával.

Az elsőket a szigeten túlról – olyanokat, amikre nem akarok emlékezni. A parfümillat a feleségemé – azé a mélyen, már-már valódi rajongásig szeretett nőé, akinek annyi szép emléket, nevetést, könnyeket és gyönyörű élményeket köszönhetek. Akit, émelyítően klisés módon, éppen az vett el tőlem a kislányommal együtt, ahol megismertem őt – a tenger. Ettől fogva egyre több emlékem tér vissza, de csakis róluk. A lánykérés, esküvő, Szamanta születése, karácsonyok, születésnapok – és az elvesztésük.

Ahogyan dülöngélve haladok a parton körülöttem libegő rongyos öltönyömben, falva a banánt, lassan újabb felismerés bontakozik ki emlékeim homályából meglátva a narancssárga, félig-meddig a homok lepte mentőcsónakot. Na és ekkor kezdődött csak igazán a rémálom – újra kell, éljem, olyan élesen, mintha most is ott lennék, ahogyan a hullám elsodorja őket. Amint magamhoz térek a fájdalmas révületemből, térdre rogyva találom magam, zokogva, miközben az utolsó tárgyra meredek, ami belőlük maradt – a gitárra, amit a születésnapomra kaptam tőlük a hajóút kezdetén. Annyira távolinak tűnik az a káprázat, ami néhány perccel korábban még a markai között tartott, és most legalább olyan erős vágy ébred bennem utána. Mert inkább vesszek el kóborolva a paradicsomban, mint tengődjek talán egymagam, lélektelen hüvelyként, aminek a tenger kitépte a szívét.