Villámlik és dörög - majd még egyszer. Sőt, csaknem egymás sarkát tapossák a villámok, míg az égmorajok? Mintha titánok mérkőznének a fellegek között irgalmatlanul, rettentő pörölycsapásokat mérve a másikra, amelyek szinte süketítő visszhanggal jutnak el az emberekhez. Miközben az eső is mondja a magáét a monoton kopogásával és sistergésével, öngyújtó sercen. A sziszegve begyulladó dohány játszva tekergőző füstcsíkot fial, míg az apró lángnyelv fény-árnyékkal festi meg a borostás állat - éppen amikor ismét villámlik.

Az égmoraj, mintha csak az ádáz vihar is egyetértene, pontosan akkor csattan, amint az öngyújtó fedele is. A helyiség a siralmas állapota ellenére is sugározza magából a letűnt század kopottas eleganciáját, a dohos, eső ellenében is száraz levegőben nem csak az idő savanykás szaga terjeng - ámbár, hogy mi az, nem lehet megmondani. Áthatja az egész épületet, amelytől a ropogó falak, a nyikorgó, kivénhedt fapadló, a nem hogy a jó, de lassacskán a rosszabb napjait is a háta mögött hagyó ablakkereteken fuvolázó őszi szél, sőt, az áram nélküli félhomály sem annyira rémítő, mint amennyire lehetne. Az öreg asztalon ócska, rozsdaette lámpás mutatja csak, hogy az öreg romban, amely mégis daccal viseli az idő múlását, mégis van élet. A fel-felizzó cigarettaparázs és a vörös villámfény pedig hideg rázó reflektorfényben fürdetik a tulajdonost.

Csak kevesen tudják, de az is lehet, hogy nem többen, mint a vihar maga, hogy nem vár több hajnal a házra, amely túlélte a körülölelő táj lassú változását, állta a vad szelek ostromát, és viselte mostoha sorsát. Ahogy elfog fogyni a cigaretta, az élet is hunyorogni kezd, fakulásnak indul - de még egyszer, utoljára fellobban, odacsap, akár a villámok pörölye. Kint a gyér és kopár fák között egyre köd terjeng - sűrű, rejtelmes. Ahogy mozgás sejlik fel benne, a cigarettafüstöt sóhajt zavarja fel - itt az idő. Ismét villámlik, arcát vörös fény festi meg, miközben kitárja a teraszajtót - a cigaretta szikrázva esik a padlóra.