Josua Karpantert meggyilkolták. Mégpedig úgy, ahogyan azt senki sem várja, mégis mindenki retteg tőle. A gyógyszereivel. Kényelmes megoldás. Mindenki, aki csak része a későbbi nyomozásnak, túladagolásra gyanakodna, öngyilkosságra. Hatvan gyötrelmes év, siker, ismertség és tisztelet, de viszályoktól szaggatott, csaknem teljesen elhidegült család. Ugyan ki ne kapna kedvet hátrahagyni az egészet? Megírni a szívszaggató üzenetet a hálátlanoknak egyszersmind még egyszer kioktatni. Elrendezni az anyagiakat: ne lásson a családi vagyonból többet egyik sem, hacsak nem változik gyökeresen a magatartása és életvitele, ezt pedig bármilyen kézzelfogható elismeréssel bizonyítani nem tudja. Oklevél, becsületérem, diploma vagy Nobel díj. Utolsó perceiben meghozta életének legjobb döntését: elvett mindent azoktól, akik az elmúlt évek alatt nem voltak képesek adni semmit. Utolsó pillanataiban, izzadva, hörögve, kihagyadozó gondolkodással még az utolsó tőrt odaszúrta a pénzlesők önbecsülésébe: amennyiben tíz családtagból egy sem teszi meg a fent említetteket öt éven belül, a családi vagyon az egyetlenre fog szállni, aki vele volt az utolsó éveiben, és aki addig a napig is járadékot fog kapni belőle. Így szól a végrendelkezés is, annyi kikötéssel, hogy amennyiben ennek a bizonyos valakinek bármiféle baja származik olyasmiből, amelyhez akár csak a leghalványabb közvetettséggel köze van bármelyik családtagnak, a vagyon a városi árvaházra száll, az a rengeteg adósság, amelyet a hálátlanok halmoztak fel a családi vagyon terhére, pedig az ő fejükre. „Jó szórakozást az élethez"; írta még alá utolsó vonásaival.