Árnyékvilágra születtem, és annak ellenére mindenért megfizettem, hogy semmiről nem tehettem. Utcán születtem hideg, nyirkos helyen, ahol nem vett körbe más, mint a sötétség és az egyedüllét fullasztó érzete. Apámmal kapcsolatban két dologra emlékszem, csak, azok viszont annyira belém égették magukat, hogy szinte mindennél jobban vágyok rá, bár ne így lenne. Egyik az, hogy soha nem volt itthon, mikor kellet volna, sőt, bizonyos idő elteltével egyáltalán nem. A másik piaszagú lehelete. Anyám szerint jobb is, hogy ennél többre nem emlékszem belőle. Születésem utáni néhány hónapban szinte teljesen vak voltam. Alig voltam három hónapos, mikor magamra maradtam. Bizonyos ideig kénytelen voltam elviselni azt az irtózatos zajt, és nyüzsgést, mi az óriások világát jellemezte.

Ne tudjátok meg milyen kellemes mindezt átélni alig valamire jó látással, mikor nem csak hallásodra és szaglásodra vagy utalva, de még túlélésedről is gondoskodnod kell.

Már éppen készültem volna feladni, mikor esős délutánon felbukkant a nyakigláb. Ha azt hittem az-az élet volt szörnyű, mit abban a szagos és félárnyékos sikátorban kellett addig éljek, hát alaposan át kellett értékeljem. Ugyan életemet mentette meg, így nem kellene legyen okom a panaszkodásra, csakhogy abból az életből, valami hiányzott. Látásom idővel nem csak kitisztult de meg is erősödött, ennem és innom is volt minden nap, viszont jobbára félhomályos helyen tartottak, mi csak abban különbözött attól a sikátortól, hogy jóval kisebb, szaga pedig teljesen más. Ahogy teltek a napok, úgy lettem egyre nagyobb, a szomszédomban raboskodó pedig egyre több tudást vert fejembe.

Soha, de soha ne menjetek a matematika közelébe. Életveszélyes.

Végül, mikor már a sokadik napja voltam ott, ketrecem előtt visongó, többihez képest kisebb óriás jelent meg, fején rikító, sárga, randa valamivel. Nem értettem, hogy mire fel visong bele nyugalmamba, mivel, ha már másom ezen a sötét helyen nincs, legalább ezt hagyja meg mindenki szentnek. Nem sokkal később ismét megjelent a nyakigláb, engem pedig addig soha nem tapasztalt rémület öntött el. Rengeteg mindent hallottam róla itt eltöltött időm alatt, mi történetek többsége nem volt hízelgő. Kinyitva ketrecem ajtaját kivett belőle, csakhogy fájt, mikor megfogott. Ahogy neki is. A kis óriás mellett volt még két nagyobb is. Újabb ketrecbe raktak, ezúttal másik óriás, jóval gyengédebben, mint a nyakigláb, aki még akkor is korábbi hibájának végeredményét siratta. Abban a pillanatban elöntött a megkönnyebbülés, hogy végre megszabadulhattam ettől az átkozott helytől. Csakhogy nem is sejtettem, mi árral kell fizessek ezért a szabadságért. Miután kiengedtek abból a mozgó rémálomból, az egyik óriás mondott valamit a kisebbnek, az pedig rávágott valamit, mit későbbiekben sokszor hallottam vissza.

Nagyjából egy évvel később.

Újabb reggel. Annyira utálom őket. Ha nem történik semmi az elkövetkezendő percekben visszaalszom. Sajnos történt. Rosseb, hogy sosem tud hang nélkül felkelni, összeszedni magát, majd távozni a bejárati ajtón. Na, persze készülődés helyett ismét engem nyaggat. Jó, talán én vagyok az egyetlen magamfajta a házban, sőt, megmerem kockáztatni, az egész utcában is, de akkor is... hagyjál már békén! Mániája, hogy mindenféle rózsaszín hacukákba bugyolál, és hercegnőnek nevez. Ha még egyszer rám adod azt a gúnyát, esküszöm, kerül amibe kerül, patkánnyal leplek meg másnap reggelre! Nem tudom, mire használod a két golyóbist orrod két oldalán, de van ám bundám, tessen elfogadni. Most mosakodhatok meg. Tudod te meddig tart megtisztítanom magam tőled? Kész örökkévalóság. Legalább simogatnál rendesen, de kefe nélkül még az sem megy. Mikor nősz végre fel? Néz rám, alig egy éve nyitottam ki a szemeim, és tessék, hozzád képest máris professzor vagyok. Na, ennyit rólad. Engedj... mondom engedj! Na, végre. Ne bőgj már, majd anyu rak rá ragtapaszt. Éhes vagyok. Nem tudom, ma reggel mit kapok enni, de remélem jobb lesz, mint a tegnapi. Különben marad a kukázás. Ha megint azt a ropogós száraz vacakot adja tuti lerágott halcsontvázzal állítok be.

Azt hiszem a szomszédnál éppen sült hal volt vacsorára. Talán ellátogatok oda.

Kiballagok a konyhába, szokás szerint felugrok a székre majd az asztalra. Utálja, főleg a nő, de nem értem mit ordibál, kicsit sem érdekel. Az asztal másik oldalán a mély hangú óriást találom.

Mi a fene? Túl korán keltem volna? Ő ilyenkor már sosincs otthon.

Lábdobogás. Magas sarkú. Anyám... megint az a nő. Nem elég, hogy hűtheti rám a gyomrát, még nyakamra is jár? Következő meglepetést az étel hozta. Az ugyanis kedvencem, májpástétom. Gyanús. Nagyon állatorvos szaga van. Ugyanakkor kár lenne veszni, hagyni. Üsse kavics megesszük, de közlöm, ha bármivel próbálkozol kikaparom belőled az életkedvet is. Tegnap fentem ki mind a húsz karmom. Befut a tökmag is. Szokás szerint késve. Nem ismeri vajon az órát?

Oké-oké rendben én sem, de neki illene nem? Tíz éves az ég szerelmére, mégis hogy a jó nyavalyába engedhették neki betölteni ezt a kort?