Nektárként simogatják füleidet a mély és vékony zongoraszó, ahogy a hangszer ontja magából hangjait. Annyira jól esik hallgatni a gyönyörű szólamot, hogy lehunyva szemeidet megfeledkezel arról is, hol vagy. Mikor és hogyan. A zongora hang mélyebbre, melodikusabbra vált, nem simogatja úgy érzékeidet, így a zongoristára nézel. De nincs zongorista, sőt, a hangszer billentyűit takaró fa is le van hajtva. A zongora mégis szól tovább szakadatlan, mint amit az alkotásba belefeledkezett művész. Rádöbbensz, hogy nem is elegáns bálteremben állsz, ahogy azt a hangok elhitették veled, napfény nem ragyog be az ablakokon és frissítő, aromás feketekávé illata sem száll levegőben. Ami romos szobával és annak siralmas tartalmával találkozik tekinteted, ahogy látvány miatt érzed magad, arra nincsenek szavak. A zongora hirtelen némul el, mögüled lépések kopognak, beléd pedig borzasztó villámcsapásként hasít a felismerés; rossz időben, rossz helyen vagy.