Ne bízz benne.

Ez a gondolat ismétlődik fejemben suttogó, kísérteties hangon, mióta csak nyomasztó, félárnyékos folyosóra beléptem. Fáklyák világítják be a hideget árasztó kőfalakat, azonban nem narancssárga színvilággal, kesernyés füstöt eregetve, hanem jeges kékben, párától körüllengve. Vízcsepegés hallatszódik visszhangosan, minek köszönhetően nem vagyok képes megmondani, hogy honnan. Szél süvít keresztül a folyosón megtépázva fáklyatüzeket, elkínzott női sikítást csempészve füleimbe. Az ablakon túlról teljes erejével ragyog be a holdfény, ennek ellenére fáklyák segítségével sem képes megtörni folyosó komorságát. Nem is látok karcos, koszos üvegen túl az ezüstös fényben mást, csak a csillagos fekete ég sejtelmét, fenyves sziluettjét és szikrázását. A folyosó szurok feketeségbe vesző vége felől olyannyira fülhasogató ajtónyikordulás hangzik, hogy habár megtudom állni és nem kapom füleimhez kezeimet, arcom belefacsarodik. Alig hal el, máris újabb széllökés csap le rám, ezúttal azonban gyermekkacagást hozva. Szívem felköltözik torkomba, ugyanis kérdésre, hogy hol vagyok, lelki szemeim előtt ugyanaz a szurok feketeség rémlik fel, mint folyosó végét fátyolozza. Csempepadlón kopognak cipőim, mik közül többet repedés rózsák csúfítanak. Az egykor fehérre meszelt falak sincsenek jobb állapotban, sőt, ahogy egyre előrébb haladok, barázdákra bukkanok, melyeket néhol vörösesbarna, szakadozott szín árnyal.

- Ne bízz benne – ismétlődnek fejemben a hangok lelkem hangján, noha nem tudatom által.

- Na jó – fortyan fel haragom, világra szülve a senkinek nem szóló, szemrehányó kérdést, melyet már-már süketítő némaság kísér –, mégis kiben ne bízzak?

Alig ejtem ki a szavakat, árnyalak lép ki folyosóvéget ködösítő feketeségből, megállva az ablakon át betűző fénysugarak határánál, így nem láthatom ki az. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy valóban lány, iménti szélzúgásból kihallott kacagásból mégis ezen állapodik meg a gondolatom. Megfordulva halványodni kezd a folyosó, hátam mögött hagyott fáklyák pedig sorban kialudni. Először csak sietni, majd futni kezdek, végül pedig lélekszakadva rohanok, noha abban sem lehetek biztos, hogy akit kergetek, nem csak elmém gunyoros tréfája. Vörös, ajtó nélküli keret úgy bukkan elő a szertefoszló sötétségből, mintha abban a pillanatban született volna meg. Rajta túl íves falú, kört alkotó szoba terül el. Fáklyák nincsenek, az üvegtetőn át viszont annyi holdfény szüremlik be, hogy kísérteties fénye egyszerre árassza el jól állátható, mégis sűrű félhomállyal a helyiséget, és hagy háborítatlanul sötét sarkokat. Középen áll fény ellenében is árnyékként.

- Ezer szóval harsoghatnám akár, mit egyetlennel suttoghatnék – visszhangzik a szobában a lágy női, ugyanakkor rekedtes férfi tónus elkeveredése, halovány sziszegéssel hátterükben. – Lehetek szilaj és bősz ember, ki, ha kell, szót ragad mint fegyver. – Lehetek megélt tapasztalat, vagy gyermeki naivitás, a kérdés csak az, mely őszintébb választás?