Skócia gyönyörű tájai úgy dobogtatják meg az utazást kedvelők szívét, mint sok más a világon nem. Hanem él csaknem fél ezredéves legenda, amitől egészen más értelemben változik az említett dobogás dübörgéssé: Melrose. Ám nem a város, vagy a mára romos, gótikus szépség, az egykori apátság, hanem az utóbbi földjén és falai között kísértő vérláz. Azt beszélik és írja néhány féltve őrzött papírra vetett legenda, hogy havonta egyszer, telihold éjjelén, amikor a legnagyobb Tweed folyó völgyét megülő köd, eljön, és akit az a szabad ég alatt lel, arra halál vár. A fennmaradt kevés és jellemzően igen homályos elbeszélések úgy tartják, hogy a Melrose-i jelenés egykor maga is fejedelemasszony volt.

Messze földön híres szépségű, aranyszívű és nagylelkű, ám olykor túlságosan naiv nő, akit, ismeretlen okból, különös gonoszsággal gyilkoltak meg. A felvidék közel teljes évre gyászba borult – a halálának éjjelétől pedig minden telihold éjjelén sűrű, lustán gomolygó, tejköd lepte el a mezőket, a lankákat, az utcákat. A gyász hónapjai alatt csak a köd volt és a rettegés. Melrose lakói – mert, hogy a város is ezt a nevet viseli – tudták, hogy valami közeleg; átok szállt a völgyre. Nem derült ki soha és így van ma is, hogy ki végzett a fejedelemasszonnyal. viszont, amikor a gyászév utolsó hónapja is leáldozott, majd beköszöntött a következő telihold, megjelent.

Habitusának megjelenésében valami teliholdról teliholdra változott – ha pedig köztudottá vált, hogy micsoda, az azt jelentette, a környéken családokra gyászlepel hullt. Fekete-fehér ruháján hol vérmaszatok tűntek fel a ruhaujjainak végén vagy a nyakában lógó gyöngysor feszületén, máskor pedig rojtosodás, szakadozások. Habitusának bő csuklyája mindig árnyékot vetett arca felső részére, ami alól halotti porcelán bőre, színtelen ajkai és mindennek ellenére egészséges, hollófekete haja látszik csak ki. A szemei kékeszölden ragyognak, ám szemfehérjéje egyszersmind szembogara fekete. A kezei, legyen a habitusa akármilyen megviselt is, mindig tiszták – kivéve az ujjvégeit, amik az első ujjpercekig vörösek, csillognak a ködön megtörő ezüstös holdfényben.

A ragyogó szemei kifejezéstelenek, az ajkain üdvözült mosoly ül, a vonásain mégis haragmaszkot visel. Azért nevezik vérláznak, mert bár a halálra ítéltetett szerencsétleneket sohasem bántja, mi több, hozzájuk sem ér, azok mégis rövidesen, kínok közepette halnak meg. Feléjük fordítja az arcát, felragyog borzongató, üdvözült mosolya, félrebiccenti, a fejét majd elsétál. A következő napszálltára az illető halott: elgyengült és végül megállt a szíve; mert elforrt a vére. Ezért már a kezdetektől íratlan törvénnyé vált a völgyben, hogy azon az éjszakán nem hagyja el senki a házát, mi több, bezárkózik.