Vörösek és ártatlanok. Nem tesznek egyebet, mint bólogatnak a szélben. Minek nevezzem őket? Pipacsoknak vagy gyönyörű arcoknak? Illatok hátán sárkányként szárnyaló érzéseknek, vagy idill békéjében ülő érzéki csendnek? Vagy csak szeretném, hogy az legyen, hiszen a lágy szél susogva a hajamból egy-egy virágszirmot elcsen? S mi lenne, ha az érzéseimmel azúr égen úszó felhőkkel együtt én is szállanék? Utam vezet üde dzsungelek lakta fennsíkokra, akár büszke sas, magasból letekintek vízesések lakta magas szikla ormokra. Akár éjente a telihold szélként csókolnám a természetet, s benne téged, aki az egyetlen jelented. Ha eső lehetnék, felhőmmel szövetségre lépnék, föléd úsztatnám hogy zokogva alászálljak, pír színezte arcodon végigbarázdáljak. Bárcsak angyal lehetnék ahogy te is, hogy elválasszon tőled világ sem lenne elég. Lennék bármi, érted leszek is akárki, de most mégsem vagyok más, csak álmodó lány, aki a pipacsok lakta réten hátra dől, öleli fűszálóceán.