Gyenge félhomályban haladsz. Az ösvény, amelyen haladva kavicsok csikorognak a bakancsaid alatt ember alkotta, de régen elvadult. Az ölnyi vastag fákon, amelyeknek törzseik között sűrű, néhol már-már tejköd lappang, megfakult és helyenként korhadt, vagy letört útjelzések vannak. Az út felett az eget csak kesze-kusza gallyaktól repedezetten látod, akár a betört tükröt, ugyanis a fák összefonták gallyujjaikat. Csakhogy ezek a tél miatt inkább hasonlítanak göcsörtös csontokra. Az ég csillagos, telihold van. Mozgolódást sejtesz a ködben, mancsok futó neszezését. Elhallgat az addig kissé idegesítő tücsökzaj, és nem csak az, jóformán megnémul a világ. Szíved a torkodba költözik, miközben szedni kezded a lábaidat. Vonítás a távolból a másik pedig ahonnan nem akarod. De már késő.