Életem legfájdalmasabb pillanata volt, mikor megtaláltam a konyha padlóján. Arca sápadt volt, már-már tejfehér, korábban oly gyönyörűen ragyogó búzavirág kék szemei üresen és fénytelenül meredtek a plafonra. Akkor ordítottam akkorát mióta eszemet tudom először, és valószínűleg utoljára. Azt hittem, hogy segíteni fog. Valahogy elviselhetőbbé teszi majd a mellkasomban perzselő viselhetetlen fájdalmat. Tévedtem. Cserébe pedig torkon is ragadott, hangomat szegte és még könnyeimet is csípőssé tette. Nem volt elég, hogy gúnyt kacagva táncolt összeroppantott szívem szilánkjain, még gondolataimnak sem engedte, hogy más körül forogjanak. Csakis arca és a neve lebegett lelki szemeim előtt karöltve a tudattal, hogy elvették tőlem. Nem-nem elvesztettem, hanem elragadták. Hátsó kertben ülök előredőlve a hintaágyban, kezeimben tartva azt a két tárgyat, mik arról árulkodnak, hogy Beth nem természetes úton halt meg.

Na, persze mi halálban természetes nem igaz?

Balomban az aranyalma pihen, mit egyik pillanatban mind a széltől, mind saját magamtól védenék, míg másikban úgy összeroppantanám, hogy nyoma se maradjon létezésének. Aranynak néz ki ugyan, de illatára és tapintására is mézédes, beérett, jókora gyümölcs, mintsem formára öntött nemesfém. Másik kezemben, mi finoman reszketni kezd már csak attól is, ha ránézek, bal oldalánál tépett, vonalas papírlap van. Kissé megsárgult már, gyűrött jobb felső és alsó sarka, szegélyeinél koszos, zsíros ujjlenyomatok vannak. Az üzenet mindössze egyetlen mondatból áll;

Ha megkóstolod, teljesülhet egyetlen kívánságod.

Ráncokba szaladó homlokkal olvasom mostanra már legalább századszorra és még mindig nincs semmivel sem több értelme, mint az elsőnél volt. Eleve már azt nehezemre esett megemésztenem, hogy a gyümölcs kinézete ellenére is valódi. Sóhajtok, miközben gondolataim arra terelődnek, amit a halottkémtől tudtam meg alig másfél órával korábban. Beth testén nem találtam bármiféle sebnek nyomát sem, annak ellenére, hogy vérbe fagyva találtam rá. Orrából és szemeiből kövér vércsíkok futottak a fehér csempepadlóra, ahogy blúza és nadrágja is ettől ázott.

Érzéketlenség így gondolnom a feleségemre, aki még hete sincs, hogy meghalt? Tényleg az. Viszont, ha tizenöt éve ilyesmikkel van dolgod, akkor kegyetlenség ide, bizarrság oda, saját feleséged sem kivétel.

A halottkém, beszámolóm alapján mindjárt a logikus felütésnek nézett utána, és le is tesztelte mindenfélére, ami csak eszbe jutott, végül mégis arra a megcáfolhatatlan következtetésre kellet jusson, hogy nem mérgezésbe halt bele. A második logikus felütés tőlem származott, azonban hasonló eredményt hozott. A papíron lévő ujjlenyomatok Ottó Helykellytől, a szomszéd kisváros uzsorásától származtak, aki megközelítően két nappal Beth előtt halt meg. Idegen újlenyomat nem volt sem konyhában, sem másutt a házban. De még rajta sem. Nem fér a fejembe, hogyan hallhatott meg, ráadásul úgy, ahogy, ha sem méregnek nincs nyoma szervezetében, sem pedig rajta gyilkosságnak? Semmi olyasmink nincs, ami alapján elindulhatna a nyomozás, sőt, mi több, legtöbben már az önkezűség véleményén is vannak, hiába bizonyította be a tudomány, hogy márpedig nem ez történt. Egyre inkább hajlok a gondolat felé, hogy beleharapok az almába. Nem az üzenet miatt, annak még mindig annyi értelmét látom, mint jókora kavicsot elnevezni, pórázt fabrikálni rá és elvinni sétálni. Nem. A kíváncsiság miatt. Érintésre puha, de vajon porcelánként fognak kihullni fogaim, ha megpróbálok beleharapni? Meglepetésemre nem. Sőt, egészen nagy falatot sikerült kiharapnom már-már lehetetlenül édes, ízletes húsából. Nyál összefutott számban. Olyannyira finom, hogy szemhéjaimat is lehunyom, csakhogy jobban kiélvezhessem az ízét. Következő pillanatban viszont számból eltűnik falatnak még emléke is, ahogy kezemből is súlya. Döbbent pillanataimtól értelmes válaszra nem, csakis ismételt értetlen homlok ráncolásra telik. Nem értem a jelenséget, ahogy azt sem, hogyan lehet naplemente, holott imént még az ég közepén posztolt. Csakhogy ez sem átlagos naplemente. A napkorong ugyan szín tiszte vörös, az ég viszont nem színes, hanem ugyanolyan azúr kék, mint nappal. Csillagoknak még homályos körvonalait sem sejtem, a kövér telihold azonban fent van. Sápatag a nap leáldozó fényessége és mellette mégis nappalfényben ragyogó égbolt mellett, és ami legkülönösebb, feketeség szegélyezi. Szárnysusogások hangjai ütik meg füleim, mikor pedig fejem a hangok felé kapom, szőke hajú, lenge fekete nyári ruhában lévő gyönyörű nőt pillantok meg. Arca az övé, viszont sem mosolya, sem a szemeiben ülő kifejezés nem. Kimeredő szemekkel nézem, ahogy könnyed léptekkel, és vállain lágyan ugráló hajzuhataggal közelít felém.

- Szervusz.

- Te - nyargal végig ereimen forró lázként ismét a fájdalom és bizarr módon boldog megkönnyebbülés - halott vagy.

- Meg kellett halnom, hogy újra élhessek - ejti ki szavakat a hangján.

- Hogy újra élhessél? - Volt valami abban az almában? - Vagy álmodom?

- Igen és nem - vet rám halovány mosolyt. - Az alma valójában nem az, mint minek láttad, sőt nem is e világból való. - Én hagytam ott az üzenettel együtt. - Búcsúajándék, már amennyire annak számít az ilyesmi. - Pillanatesszencia. - Haladék számomra, és lehetőség, hogy méltóképp vehessek tőled búcsút. - Hogy elmagyarázzam, mit nem érthetsz.

Könnyben áznak szemeim, fájdalom szavaknak még csak gondolatát is önkívületben való ordítással forrasztják torkomra. Lelki szemeim előtt emlékek peregnek, hiába igyekszem minden idegszálammal rá figyelni.

- Nem tartozom e világhoz. - Valójában ember sem voltam soha igazán. - Az emberbőrt büntetésként kaptam harminc évre, hogy végül úgy haljak meg, ahogy születtem. - Vérben ázva, kínszenvedéssel.

Elapadnak könnyeim, sőt, pillanatról pillanatra a sírást is abbahagyom. A keserűséget, fájdalmat, veszteség érzését és most már döbbenetemen túli képtelen felismerést viszont nem vagyok képes kiverni gondolataim közül. Szavaimra találva nyitnám a szám, de ismét mosolyogva és fejét ingatva félbeszakít.

- Ne mondj semmit, kérlek. - Úgy csak jobban fog fájni mindkettőnknek. - Szeretném, hogy tud, szerettelek. - Nem akarlak itt hagyni, de világod nem tudhat enyémről. - Azt is keservesen megbánnám, ha erről a látogatásomról tudomást szereznének. - Nem számít, hogy elmondod később másnak, vagy sem. - Éppoly jól tudom, mint te, hogy mennyire hitetlenek az emberek. - Tartsd a kezedben és gondolj rám - hajol hozzám és lehel könnyed csókot arcomra. - Örökké veled leszek - gyengülnek visszhangzó szavai, következő pillanatban pedig felébredek a hintaágyon egyik kezemben a papírlappal, másikban az almával, mi súlyából és illatából ítélve is valódi arany.

Egyik oldalába szó van gravírozva.

Emlékezz.