Elhagyatott panelház lépcsőházában állsz, amit a kovácsoltvas fekete és a rajta ülő rozsdafoltok vörösesbarna színe, a falak koszos szürkéje dominál. A falakon összevissza, érthetetlen nyelven írt szövegeket grafitiztek – csakhogy nem festékkel fújva... hanem vérrel kenve. A levegőben a rozsdás, kovácsoltvas és a vér tömény, fémes szaga terjeng, a falakból az enyészett savanykás, dohos aromája árad, elkeveredve a morzsalékos betonlépcsőfokok száraz illatával. Ámbár a lépcsőház teteje felől vastagabb-vékonyabb dárdákban alászúr a napfény, amiben porszemcsék milliói táncolnak, gyönge félhomály feszül a falak között – a lépcsőfokok aljában és a sarkokban egyenesen sötétség. Nagyot nyelsz... majd még egyszer.

Tudatod hátuljában baljós rossz érzés, sőt, már-már sejtelem ébred. Valami történni fog, vagy már úgy is volt. Talán veled... véletlennek tűnő tragédia az avatatlan szemnek. De az is lehet, hogy nem fog felfedezni senki... soha. Mély levegőt veszel, majd hosszan kifújod – csakhogy a lábaidba, mintha ólom lenne.

Fellépsz az első, a második, a sokadik lépcsőfokra – a bakancsaid koppanásai, mintha gongot püfölnének. Bam...bam...bam! Pedig közel sem puffannak akkorát és visszhangzanak el annyira messze, mint a fejedben. Felérsz az első emeletre, percekkel később pedig a másodikra, a harmadikra és a negyedikre. Csakhogy ott nem az fogad, mint a többin.

Emeletről emeletre ajtók mellett haladtál el, amelyek egytől egyig nyitva álltak – egyik-másik berúgva, máshol hiányozva. Igyekeztél nem a belsejükbe pillantani, ugyanis mindből a fenyegető, ében, de legalábbis zizegő szürkeség ásított ki. Bár körülnézve az utolsó szinten sincs másképp, ez az egyetlen mégis zárva van. Olyan, akárcsak a többi: a festéke mállott, a sarkai szúette és korhadt. Csakhogy széles ecsettel tessék-lássék módon le mázolva... vérrel.

Ismét átráz a hideg, de már nem kellemetlenül... inkább, mint a barát, aki veled együtt örül. A torkodban érő gombóc kis híján a gátat szab a nyeléseidnek, a baljós érzés, ami alant még éppen csak felsírt a gondolataid között, mostanra jajveszékelve ordibál; parancsokat próbál osztogatni a lábaidnak, hogy forduljanak vissza, és ahogy csak tudnak, fussanak: menekül, amíg tudsz! Mostanra a kezed is remeg, a gyomrodban már nem csak hűvösség fészkel. Elgondolkozol, hogy mi a jó eget keresel itt, miért nem az otthonod melegében ülsz a... Majd kihúzva magad keményen a kétségbeesésedre pirítasz, és a rézkilincsért nyúlsz.

Mégis megakadsz néhány pillanatra – azt ugyanis véres ujjlenyomatok tucatjai szennyezik, legtöbbje elmosódva. Önkénytelenül nyomod le majd lököd be az ajtót – sőt, a lélekjelenléted is csak akkor talál rád, amint az ajtó a falnak puffan. Nem azt találod, amire számítasz. Sőt! Ellenkezőleg. Rendezett bútorok, használati és díszítő tárgyak. Festett falak, függönyök, szőnyegek és parketta.

Friss levegő. A fogasokon kalapok, sapkák, kabátok, a falhoz tolva bakancsok, félcipők és csizmák – takaros családi otthon. A nappaliban álló, alacsony dohányzóasztalkán kisebb-nagyobb, fehér porral teli tasakok pihennek, részben egymásra pakolva. A bal oldali, rövid folyosó vége felől tompa, viszont szúrós vegyszerszagot érzel. Majd bakancsdobogások és tompa kiáltozások kezdenek szüremleni – megfordulsz, az ajtó zárva.

Valamivel később kivágódik és alakok rohannak be. Fejeiken csuklya, vonásaik elmosódottak. Megpróbálsz arrébb ugrani, de nem sikerül, az egyik pedig... mintha szellem lennél. Fegyverropogás, kiáltozás és halálhörgés – nem akarod hallani, a következő percek mégis ezt sodorják a füleidhez. Várod, hogy valamelyik fegyveres előkerüljön, de nem – síri csend telepedik rád.

Majd lángok születnek és futnak szét falánkan. Fullasztó a füst, a vegyszerszag is felerősödik. Pislogsz, majd még egyszer és újra. Az elpusztult lakás csontvázában állsz – a lepergett, megfeketedett festék, vakolat között. A parkettából üszkös csonkok maradtak csak. Oldalt fordítod a fejed, a szemeid kikerekednek – nem vagy egyedül.

A késének hosszú pengéjén kövér vércseppek futnak, végig majd hullnak a hamvas földre – mintha derengenének az alant nyugvó cseppek. A nyakán narancsos vörösen derengő tökfej ül, a kivágott szemekből, orrlyukakból és hegyes fogakkal bíró szájából kesernyés, rossz szagú füst hömpölyög. Mozdul, mire megfeszülsz – azt hiszed, neked támad, de elrakja a fegyvert. Emelni kezdi a tököt...