Igazság: a kulcs minden dilemma forrásához. Gyakran fájdalmas, néha kiábrándító, de mindig az a kéz, amely utolsókét a legerősebben csap az asztalra. Mert amíg a nincsen felfejtve a gyökerekig, kíméletlenül az összes szál a rohadt almáig, addig mindig lesz újabb halál. Csak, még azaz ok. Az utolsó tett. A legőszintébb bosszúért kiáltó indíték. Ahogyan az elalvó gyermek is csak még öt percet kér. Novemberben a St. Jame's parkban jártam, fejemben kivethetetlenül az elmúlt héten történt szörnyűséggel.

„Mi lehetett az oka annak, hogy a haldokló a pontosan tudott, eljövetelét tekintve viszont kiszámíthatatlan halála előtt nem imádkozott vagy gondolt könnyes szemekkel mindarra, amit hátrahagyni kényszerült? Hanem írt. Nevet a fapadlóba vájva, beszakadásig és vérzésig kínozott körmökkel"; ismétlődik visszhangosan a The Times szalagcíme.

Levél érkezett feladó, címzett vagy bélyegző nélkül: „Ki lesz az, akit elragad hiába ismét, mert képtelen dolgát végezni, akié a tisztség. Kié a név, aki hullajt megannyi könnyet? Éjfélig tart az idő, mert ha nem, ez lesz a legironikusabb halál az évben." A helyszín nincsen félóra sétatávolságban sem. Kertváros: föld vagy egyszintes házak, falatnyi előkertek, csaholó kutyák. Békés környék. Csakhogy nem ott ölte meg. Hanem a belvárosban bontásra kijelölt, éppen ezért kiürített irodaépületben. Az áldozatra a férje talál rá a feljárójukon a kora reggeli órákban. A motort járva, a fényszórókat égve hagyta, mintha éjszaka vezetett volna haza. Arról hogy hol van a halálának a helyszíne, kamerafelvételek tanúskodnak. Azokhoz pedig a hitelkártyája vezetett el; rózsacsokrot vett. Különös. Miért éppen nő? Ámbár nem szokatlan manapság, mindenképpen figyelemre méltó. Hát még az, hogy a találkozóról készült felvételeken újságpapírba vannak csomagolva a virágok. Miért? Köztudott hogy a virágárusok selyempapírban adják. A hitelkártyát természetes módon a halála helyszínéhez legközelebb, attól tíz perc sétaútra eső virágosnál használta, míg az újságos nyolcra van. A virágos butik, az újságárus pedig fából házikóformára épített mobil árusító stand. Előbbi emlékezett is a nőre és valóban selyempapírba csomagolta. Konklúzió: az újságnak szerepe van. Ismét meglátogattam hát a találkozó helyszínét.

Rengeteg újságot találtam szétszórva. Egyiket-másikat szakadozottan, eltépve. Viszont egyiket sem úgy és annyira gyűrötten, ahogyan azt tenné érdektelenül bárki, amikor valamit bele kell csomagolni. Kutatni kezdtem helyiségről helyiségre, minden emeleten. Végül ráleltem az épület mögötti sikátorban. Majdnem minden oldalon piros tollal szavak vannak bekarikázva: James Mackay. Midnight. Pesific. Abigail. James Mackay egyazon személyben a város leggazdagabb és az egyik legkiválóbb üzleti érzékkel megáldott embere. Köztörvényes, öltönybe bújt gengszter. A Midnight őszi, főleg ebben az időszakban közkedvelt alkoholos kávé-koktélkülönlegesség, amelyet városszerte kínálnak. Viszont hogy-hogy nem, éppen annak a kávézónak a baristája ötlötte ki az eredeti receptet, amely az áldozat halálának helyszínéhez a legközelebb esik. Érdekesség hogy az otthonához szintén. Ez a bizonyos kávézó a Pesific Street 31. szám alatt található. Ahogyan ez az is, ahol a férj, Artúr Davis dolgozott. A padlóba karistolt név Abigail. Jelentése apa kedvence.

Lehet összefüggés vagy csak érdekes egybeesés, hogy az áldozat lányát is így hívják. Aki éppen vele ment el otthonról. A kamerafelvételeken ellenben nem szerepel. Azok a továbbiakban, – jóllehet elektronikus szemek armadája hálózza be az egész élettől nyüzsgő temetőt – nem árultak el többet. Mit sem számított, hogy nagyobb-kisebb megszakításokkal végigkövethettük általuk, ahogyan a kérdéses találkozó helyszínének az oldalában futó lezárt kis utcához hajtott, amelynek a két vége kapuval volt lezárva. Hiába állt meg éppen csak behajtva a kapu túloldalán majd szállt ki, az odavetülő gyenge fény-árnyékból kilépő alak vonásai éppúgy kivehetetlenek, ahogyan a szavaik is. A motort járva, a fényszórókat égve hagyta, kezében a rózsacsokor. Feltételezve hogy a lánya is vele volt, talán éppen az utas ülésen, az újságpapíron ujjlenyomatok lehetnek.

A kislány neve Abigail Locwood. Apja neve ismert, az édesanyja: Evelyn Lockwood. Kétezer-tizenkettő augusztus 31-en született. A kapu bezárult, az autó pedig legközelebb nem egész másfél órával később bukkant fel. Szürkített ablakok, gyengülő délutáni fény. Ettől fogva hiába tudtuk majdnem a feljárójáig nyomon követni, a kislány nem került elő. Ahogyan Evelyn halálának helyszínén sem találtak semmit, amely a jelenlétére utalhatott volna. Hajszál, vér, bőrszövet maradvány vagy ujjlenyomat nem volt, az újságpapírt leszámítva. Mintha soha nem is járt volna a helyszínen. Amely nem lehetséges, hiszen édesanya – bár már az is gyanús hogy magával vitte – nem hagyja volna az autóban a gyermekét. Tíz éves kislányt különösen. A már említett hazatérő autóban megtalálták az elvárató nyomokat a kislánytól és a szülőktől egyaránt. Viszont vért vagy hármójuktól eltérő DNS-t nem. Ami ismételten lehetetlen, hiszen az áldozat nem vezethetett haza olyan élénken vérző sebekkel, mint amelyekről a felsőteste több pontját ért sekély, de nagy számban keletkezett szúrt sebek tanúskodtak.

Az hogy a kamerafelvételeken a szürkített ablakok mögött – akadtak olyan ritka alkalmak, amikor a napfény a szélvédőre vetült, ennél fogva pedig sejteni lehetett a sofőr kontúrjait – egyetlen ember ült, azt feltételezi, hogy a tettes a csomagtartóban vagy a hátsó ülésen vitte haza Evelynt. Ugyan utóbbi feltételezés nem logikus. Ez azonban nem add válaszokat, mint inkább kérdéseket vett fel: ha a tettes nem hagyott hátra ujjlenyomatot, akkor kesztyűt viselt vagy nincsen neki? Mivel nem találtak a kormányon és a közelében sem kesztyűre utaló nyomokat, az utóbbi a valószínűbb.

Hova tűnt Abigail? Miért hagyta az elkövető, hogy Evelyn a halála helyszínén a körmeivel nevet vájjon a fába vagy utána azt a darabot miért nem távolította el? Magára hagyta volna elvérezni? Igencsak nagy teljesítmény lehetett Evelynnek a sebek és a fájdalom ellenére végrehajtania. Közel lehetetlen. De a feltételezés ettől még adott. Lehet még előtte tette? Az azt jelentené, hogy a találkozó kezdete és a halál időpontja között ugyancsak magára maradt. Hol volt ez alatt Abigail?

Rejtélyes találkozó üres épületben, magával vitt gyermek és a rózsacsokor. Ismerhette a tettest, hova tovább megbízhatott benne. Ugyanis köztudott hogy az édesanyának nem létezik fontosabb a gyermekénél, ebből adódóan pedig nem viszi ilyesféle helyre. Hacsak nincsen más választása. A figyelmem ennél a pontnál Evelyn munkaköri érdekeltségei felé fordult. Broker volt. Méghozzá jó. Hogy mi köt össze kávézó alkalmazottját tőzsdei alkusszal, nem olyan nehéz feladvány, jóllehet az eset szempontjából nem releváns. Az pedig, hogy miként nevelt gyermeket, amikor egész nap az anyagiak után futott, már másik mese. Ebből a tekintetből az indíték nyilvánvaló: kapzsiság; valaki valakitől mindig lop. Ha gyanúsítottakat keresnénk, az ismert világ fele a kapualjban toporogna.

A férj, aki mit sem tudott a nyomozásról, – leszámítva a mindenhová betolakodó médiában jobbára ferdítve vagy mindjárt tévesen leközölteket – pedig gyakran ragadott telefont vagy faggatott személyesen, akit csak meg tudott fogni, délben levelet kapott. Kétségtelen hogy kitől: csont fehér boríték, címzett, bélyegző vagy feladó nélkül. Az üzenetet ferdén és ívesen, már-már rajzolva formált betűkkel írták meg: „Ez volt eddig a legjobb és egyben legrosszabb halállal végződő Halloween-i éjszakám!"

Honnan veszem, hogy a megszabott határidő ellenére Abigailt nem érte utol az első levélben foglalt kéretlen szomorú sorsa? Nem tudnám megmagyarázni. Viszont főleg akkor kapott erőre ez a sejtelmem, miután a férj eltűnt, és nem úgy, ahogyan az tenné, akinek hirtelen támad kedve elutazni. A keserű iróniában megboldogult felesége autóját és a családi fészket is felégette. Kettejük bankszámláját kitakarította. Felmondott a munkahelyén, ahol már édes tova tíz éve dolgozott jobbára dicsérettel. Tíz éve voltak házasok. Artúr Davisről nincsenek tíz évnél régebbi adatok. Lakcím, gyermekkor, iskolák, szülők vagy testvérek. Semmi. Mintha harmincnégy évesen csak úgy a semmiből megjelent volna jogosítvánnyal és iratokkal.

Egybevetve a rejtelmes találkozót, a nyomokra vezető újságba csomagolt virágokat, – nem leltem az említettel együtt – a nevet és a tettes ujjlenyomatainak hiányát, egyenes ágon következik a konklúzió. Túl a helyszínválasztáson, nem szerelmi légyottról volt szó, mint inkább anyagiasabb érdekekről. Hova tovább az elkövető személye is túlnő azon, amelyet a különös féltől származó rózsák és a gyermek ottléte miatt feltételezett bizalom sugall. Az hogy Evelyn valószínűleg éppen a lánya nevét vájta a padlóba, azt jelentheti, a férj felé kellene fordítanom a figyelmemet. Ha ez a feltevés az igazság és a kora reggeli felfedezés megjátszott volt, – kényelmes, ő az egyetlen szemtanú – mindjárt értelmet nyer, hogy félig-meddig átvitt értelemben miért gyújtotta fel az életét. Ez szintén megerősíti, hogy Abigail életben van. Ugyanakkor ebből következik a feltételezés is, miszerint a gyerek lehetett Evelyn halálának oka.

Akkor viszont miért hívta őket oda, ahova? Ha végezni akart a feleséggel, miért nem lett volna kényelmesebb kivárni a következő hetet, amikor véget ér az őszi vakáció, majd az otthonukban megtenni? Hacsak nem tettestársról beszélünk, azaz alibiről a férjnek? A hiányzó múlt és az ujjlenyomatok arra a következtetésre engednek, – ismét – hogy a férj nem akárki.

Evelyn előző nap, nem sokkal a munkaidő lejárta előtt, több milliót szerzett a cégének. Amely viszont, mint az alig néhány perces nyomozás után előbukott, maffiapénz volt. Az ugyanaznap délelőtt James Mackayt ért nagy összegű lopásból származva. Tőzsdére vinni a bűntény napján a lopott milliókat; veszélyes keveréke a kapzsiságnak és az idiotizmusnak. Tehát Evelyn nem volt egyéb, mint szálelvarrás. Na és hogy ennek mi köze volt a Halloween éjszakájának végéig szabott határidőhöz? Abigail. Nem a kislány, mint inkább a születésének a dátuma. Számkóddal zárt jellegtelen aktatáska, benne azzal, amelyet valaki a nő haláláért kapott. Logikus lenne a feltételezés, miszerint a férj követte el, hiszen minden rá mutat, és ha így történt, a szálelvarrást utasításra kapta. Ahogyan az aktatáska is őt illeti.

Csakhogy nem ő tette, mivel az aktatáskán, amelyet jelenleg is a kezemben tartok, két ujjlenyomat van, a férj autóját pedig megtalálták az államhatárhoz közel. Fának rohant. Mesterlövész lőszer a nyakban.

A St. Jame's park békés és nyugodt, ahogyan szokott. A járda kövén kopogó cipőkkel tartok arra a helyre, ahová évek óta szeretek járni, ha nagyobb mértékű gondolkodni valóm akad. Díszesen csavarodó kovácsoltvas pad mogyoróbarna, kezelt falapokkal vén, ölnyi vastag törzsű tölgyfa tövéhez közel. Felnézek a kopaszodó ágakra, amelyeket a hűvös őszi szél borzongat, majd ismét az aranysárga levélszőnyegére, ahol mókusok szaladgálnak. Volt halál Halloween éjszakáján. A reményé. Abigail Locwood – feltehetően – ugyanis előkerült a leégett házuk előtt. Legalábbis a megégett maradványai. Csakhogy a hamvak alapján nem ott halt meg.

Kinek éri meg egész családot kiirtani, csakhogy visszakapja ezt a táskát? Vagy nem erről lenne szó? A feleség által megszerzett pénz nem csak az volt, ami? Talán a zöld hasú nem több, mint bónusz és a táskában van más, amely emberi életnél is többet ér? Megtudott valamit, amely miatt tudtán kívül aláírta a sorsát valaki szemében, a szerelmes árnyék pedig nem akarta hagyni? Talán az a mesterlövész töltény éppen a megbízójának a jókívánsága volt? Valóban az fog eljönni a találkozóra, akié a második ujjlenyomat?

Összehúzom kissé a szövetkabátomat, majd leülök a padra. A madarak énekelve ugrálnak ágakon vagy repdesnek oda-vissza a fák között. Az aranylevelek játékos örvényekben kavarognak. Csendesen társalgó járó-kelők haladnak el előttem. Elég messze vagyok ahhoz, hogy ne zavarjam őket a bagómmal, amelynek a hamvait a bakancsommal félrekotort avar helyére ütögetek. Noha a napfény simogatása igyekszik rávenni, hogy lehunyva a szemhéjaimat hátradöntsem a fejemet, a gondolataim kavargása nem hagy pihennem.

Léptek ropognak az avaron egyre hangosabban a hátam mögül. Nem bandukolóak, ezért meg sem próbálok megfordulni. Ha azt akarná, valószínűleg úgy halnék meg, hogy fogalmam sincsen a jelenlétéről. Megáll mellettem és vár. Nem emelem meg a fejemet, csak a cigarettámat az ajkaimhoz. Lakcipő, elegáns, de egyszerű posztónadrág, lábszárig lenyúló szövetkabát. Megkerüli a padot, és ezúttal előttem áll meg. Most már muszáj, vagyok felnézni. Nem az ujjlenyomatok gazdája, ahogyan James Mackay sem. Lassan emelkedik a leszegett fej, kissé göndör szőke loknik hullnak a mélyen és kissé ferdén lehúzott kalapkarima alól előtűnő arc elé.

Evelyn Locwood.

Mosolya tanúskodik: borzasztóan jól mulat kikerekedő szemeimen és döbbenettől megnyúló arcomon. Felveszi a mellettem heverő cigarettásdobozt és az öngyújtót, majd leül szorosan mellém. Visszatérő lélekjelenléttel emelem az ajkaimhoz a cigarettámat, miközben kiveszi magának. Szemei az öngyújtó narancsvörösen hajladozó lángjára tapadnak, figyelmét azonban magamon érzem.

- Hogyan? – fújom ki hosszan a füstöt a lábszáraim között vigyázott aktatáska felé bökve a bagóval.

- Nem haltam meg közel két tucat késszúrásban? Meghaltam – vonja meg a vállait. – Csakhogy – mutat végig magán kifújva a füstöt.

- Megmaradnak a hegek?

- Ugyan, ennél több esze is lehetne – nevet halkan és dallamosan. – Hogyan halhattam meg és élhetek mégis?

- Nyilván nem maga, mindössze kísértetiesen hasonlító nő volt.

- Ugyanazzal az arccal, névvel, génekkel és múlttal – biccenti félre a fejét, majd szívja meg a cigarettát. – Mondja, kérem, hogy legalább megpróbáltak rájönni vajon miért halhattam meg? – mereszti rám a szemeit néhány pillanatra, kifújva a füstöt.

- Amellett, hogy a tőzsdén megszerezte James Mackay kifejezetten legális forrásból származó és előzetesen tőle is ellopott pénzét, megtudott valami mást is – bökök ezúttal az állammal az aktatáskára.

- Annyira közel mégis távol – ingatja a fejét, míg az ajkaira ismét mosoly kúszik. – A pénz csak papír és nem több. Mackay valószínűleg jó néhány napig nyugtatót fog miatta kapkodni, de ez jelenleg mit sem számít. Az a fontos – int a bagóval a táska felé. – Rájött már a kódra? Jó ég, többet vártam magától – ütögeti le a hamut. – Kétezer-huszonkettő augusztus harmincegy. Nyissa ki, ha meg akarja érteni.

- Ki volt az a nő? – veszem az ölembe az aktatáskát és kezdem állítgatni a zárszerkezetét. – Testvér? Iker?

- Előbb a táska – ingatja a fejét.

Ahogy gondoltam. Tíz ezer dollár hever benne, és világosbarna kartonfedeles akta. Laborjelentés a múlt hét hétfőjére datálva. DNS összehasonlítás Evelyn Locwood és Jessica Blye között.

- Tehát az a nő magává operáltatta magát? – szívom meg a cigarettámat, majd fújom ki hosszan a füstöt, mielőtt földre dobnám. – Miért? – teszem vissza az aktát és zárom be az táskát, miután átfutottam a jellegtelen számadatokat is.

- Nem végzem el a maga munkáját – ingatja ismét a fejét nevetve. – Viszont látásra és köszönöm a cigarettát.

- Miért tette? – nyúlok a kabátom szegélye alá, amikor feláll. – A férje és a lánya?

- Le akar tartóztatni? – kúszik csábító rókamosoly az ajkaira. – A férjem olyas valaki volt, akinek mondjuk úgy, hosszú távú megbízás voltam. Szerelem és romantika – nevet röviden, minden öröm nélkül. – Vele ellentétben nem szeretem, ha kihasználnak. Ami pedig a lányomat illeti – mutat a hátam mögé a tőlünk jó néhány méterre lévő padra, amelyen feketébe öltözött gyermek ül, a pólóján gonoszan vigyorgó narancssárgás vörösen derengő tökfejjel.