Történt, miután Csene természetóvó szíve megnyugodott, az kitárulkozott a fantázia birodalma felé, ő pedig egyre csak írt – betűről szóra és mondatról sorra. Leírta álmát, benne legőszintébb vágyát, hogy odajusson, mily jelenésben látta árát. Mint álmainak többsége, ez is házuk küszöbétől indult, csakhogy már ott másként tükröződött.

Sziromösvény várta, és nem is akármilyen: üde, frissességillattal lopta be magát az orrába, lelki szemei elé izgatottságot festett. Tapintása selymes, akár az anyai érintés, belseje égő vörösben pompázott és a gondoskodó szeretet melegét árasztotta. Ahogyan az ifjú szemei szaladtak szegélye felé, úgy vált bíborrá; alkotni akaró, önzetlen mosollyá. Mikor pedig figyelme a peremükhöz ért, szemeiben a ragyogás, mint úgy a szívéből érkező vallomás, új érzésre talált.

Így szólt a suttogás, zárt ajkai mögött, a lelkén végigrezgő sóhajtás: „Csillagok közé járni hív a szabadság, őszintébb-e vágyamnál nincsen más."

Kezdődött hát az utazás, amikor ajkaira mosolyt festett – füleire oly kedves madárdal talált. Jött vele a játszó, lágy szél, susogott fülei körül, táncra hívta minden tincsét is. Hangtalan becsukta mögötte valóságának ajtaját, majd akár perzselő szerető keze, átkapta derekát. Vezette a sziromúton virágzó barackfák közé, ahol a levegő már, ahogyan a csurgó méz, édes érzésektől volt nehéz.

Vörös és aranyszínben játszó lepkék hada libbent ide-oda, néha a félárnyékból a fényre hozta egyiket-másikat a csintalan pillanat – szépségükön felragyogott a holdfény festette ezüstös gyöngykorona. A fű dús, üde bársonyszőnyegként nyúlt el mezítelen talpai alatt, bőrét cirógatta, mást sem akart, mint mosolyogni az ajka. A fák között gyenge ködfátyol derengett, melyet szálló szentjánosbogarak fénye festett meg.

Megremegett kissé a tol Csene kezében, moha zöld szemhéjait lehunyta – a pillanat szépségét igazán így élhette meg. Nem is nyitotta fel ismét csak írt, mintha már nem is ő, hanem álma vezetné a kezét. Házuk finoman lejtő dombtetőn ült, és a barackosig vezető útján valóban bársonyos fűszőnyeg terült. Onnan azonban hogyhogy nem, tarka avarral lepett földútra lelt. Amely futott messzi ligeten át, míg nem ködbe veszett – Csene karjain végigfutott az izgatott borzongás.

Lábai vitték, pedig engedélyt egyik sem kért, és csak mikor sűrűsödni kezdett a köd, érte utol a felismerés: talpai alatt nincsen levélzizegés. A lágy nyári szél, amely tart vele játszótársként, fodrozza egybe ruháját, amelynek színe, akár a hajnali nap feletti ég. Ekkor döbbent rá ismét: a barackos folyosó mézillata orrából kikopott, és nem is táncolnak körülötte a lepkék. Csakis a köd létezett, amely mintha mély titkoktól lett volna vértezett.

Így hát csak ment, mást úgysem tehetett, követte az irányt, amerre a szél vezette. Néha hűvösség fogta meg a lábát, libabőr futotta át mindkét karját – lelki szemei előtt közben a nyirkos ködfelleg képzete rohant már. Volt, hogy szemeit aranyderengés felé vonzotta valamely irány, máskor almafák illata csiklandozta az orrát.

Végül a köd, mint ami soha nem is létezett, foszladozni kezdett majd tűnt is el. Csene messzi réten találta magát, éppen olyanon melyről jött, csakhogy hiába nézett, nem találta otthonát. Itt már nem vezette az égővörös és bíbor sziromút, hanem, akár milliónyi, apró madár, a levegőben szállt, a hajladozó fű csaknem térdig ért, a körülölelő táj pedig szépséget ígért. A legszebb azonban mégis az volt talán, amikor a pillantása az égre talált – már nem csak a távolból nézte, hanem valóban a csillagok között járt.

Füleit betöltötte az édes, közeli patakcsobogás, és közbe úgy érezte: álma valóra vált.

Csenge47