A helyiségben félhomály uralkodik, amit az egyszemélyes kerekasztalokon posztoló lámpásokban derengő gyertyafény tesz gyengéddé, sőt, már-már romantikussá. Neszező suttogásokat hallani mindenfelől, a levegőt különféle édes parfümök illata teszi nehézzé. Szívem hevesebben kezd verni, amint több felől megszólalnak a dobok – a duruzsolás pedig, mint amire ráparancsoltak.

Ahogyan az asztalon nyugvó ujjaim, úgy a lábaim is önkéntelenül felveszik a ritmust. Sőt! Nem sokkal később, mintha a szívem is. Kisgyermeki izgalommal lüktet az ismeretlentől felpezsdült vérem. Csaknem felkapom a fejemet, amikor megütik a füleimet a ritkán kopogó lépésütemek, velük együtt fokozatosan erősödni kezd a narancsos fény – nem töri meg, inkább elkeveredik a félhomállyal, ahhoz viszont elég erős, hogy a nő ragyogni látszódjon.

Bevágott ében estélyije lágyan hullámzik, bal combja kacéran elő- elővillan. Haja, játékosan csavarodó loknikban omlik a vállaira és leplezi félig-meddig a fél arcát – árnyalata egyszerre esik egybe és üt el a ruhájától. A kezein, csuklóin, nyakában és füleiben viselt ékszerek éppolyan ragyogó rubin vörösek, mint a cipői. Mégis a szemei ragadnak meg igazán, amik minden másnál ékesebben, borostyán színben csillognak a fényben. Egész megjelenésében megtestesült angyal.

Az ajkaira kúszó mosolyban, amivel végignéz a helyiségben összegyűlt arcokon, viszont az ellenkezőjét látom. Azt a fényt, amit oly jól ismerek és szeretek – a csintalanságot, a vadócságot; tisztában van vele, hogy csábítja a figyelmet, és ezt minden bizonnyal ki is fogja használni.

Hullámzóan egyik majd másik dobszó erősödik fel, trombiták harsannak és saxophone szakaszok dörmögnek, végül pedig, ekkorra már csaknem vigyorrá szélesedett mosollyal, kézbe veszi a mikrofont. Megszűnik a külvilág, amikor énekelni kezd – ahogyan a megjelenése, úgy a hangja is gyönyörű és lágy; füleim, mint tikkadt virág, isszák minden szavát. Sőt! Nem sokkal később, ha csak átsuhanó gondolatfoszlány erejéig is, azon kapom magamat, hogy más sem érdekel, csak az ajkai.

Amióta a felnőtt eszemet tudom, egyetlen nőért rajongtam csak ennyire, erre tessék: epedek.

Ekkor, dalolás közben ismét végighordozva a helyiségen, rám találnak a szemei, és mint igéző reflektorok, ott is maradnak – talán csak képzelem, de változik bennük a kifejezés. Ismét kopogni kezdenek a cipői, ahogyan lejön a színpadról, miközben, akár párját hívó kismadár, tovább ontja a mézédes hangokat. Ringó csípővel körbejárja a helyiséget, közben egyik-másik férfin és nőn végigsimítva, nem törődve azzal sem, ha egyszer-egyszer utóbbiaknál kényelmetlen helyeken teszi. Tekintete időről időre felém téved, ugyanis a fejem követi az útvonalát.

Mire hozzám ér, a dobok elhallgattak, csak néha-néha csendül cintányér, harsan röviden trombita. Egyedül, és szintén hullámzóan, a saxophone dörmögések kísérik a hangját – mintha külön nekem énekelne. Íriszeit a szemeimbe fúrja és mintha a lelkembe látna velük. Ajkai, apró mosolyra húzódva táncolnak a hangjára, és bár lehet, hogy csak számomra telik lassabban az idő, mintha egyre lassabban is mozognának – míg a hangja mit sem változik.

Elér az asztalomhoz, lehajol hozzám – csaknem az orromhoz érnek éneklő ajkai, mire új erőre kap az epedés. Röviden kuncog két szó között, majd, miközben felegyenesedik, előbb az ujjai közé fogva végigsimít a nyakkendőmön, majd a kezemért nyúlva magával kezd húzni. Mire pislogva felébredek a bódulatból, már a színpadon állok mellette, felerősödött fényben. Felém fordul, miközben elhallgató hangszerek mellett kiejti az utolsó hangokat is, majd átkarolva a nyakamat, féktelen vadsággal, ugyanakkor vággyal telt lágysággal megcsókol.