Lépések kopognak láthatatlan, valahogyan mégis fehér fodrozódásokban látható semmiben, akár vízbe vetett kavics alábukásának helyén; szélrózsa minden irányában terjedve. Ritmikusak és kissé elmosódottak. Amint elnémulnak, szék sejlik fel, ahogy rajta ül, mögötte pedig áll valaki. Csakhogy szemeimet hiába meresztem, vonásokat társítani az alakokhoz képtelen vagyok. Szürke, megviselt betonpadlón állok, a fejem fölötti sötét semmiből gyenge, villódzó neonfény és sűrű szikraeső hullik. Ahogy őszi szélnek szokása a távoli gyereknevetést az ember füleihez sodorni, úgy hallom tompán és ugyancsak elmosódottan saját érzelemmentes, mégis kérdő hangomat.

- Szunnyadj el rideg valóság, legyen álmoké ma éjjel a világ – hangozik szintén érzelemmentesen, alig hangsúlyozva, ekkor pedig olyan kegyetlenül mar belém a fájdalom, hogy elsikoltom magam.

Mozduló keze félúton megreked, bennem pedig szinte ugyanebben a pillanatban tudatosul, hogy éppen az történt, amitől legutóbb felriadásomkor tartottam; visszazuhantam fogságába és ismét át kell, éljem. Azt, amelyről már tudom, hogy nem több, mint elmém megfestette sötét borzalomkép, mégsem vagyok képes ellent vetni a kétségbeesett félelemnek. Futásnak eredek, amint keze ismét mozdul és még csak első pillanatokban, tudatában sem vagyok. Minden ösztönző erőmet beleadom, pedig tudom, hogy hiábavaló. Azonban egyedül én rohanok, körülöttem a világ nem. Amint tudatára ébredek, a háttérből üvegcsörömpölés neszezése üti meg füleimet, ezzel pedig csaknem egyazon pillanatban örökkévalóságba merevedett rémtett is megtörténik; riadtan dübörgő szívvel széknél találom magamat. Betonpadlón és szikraesőn túl mást ezúttal nem lelek. Kifut lábaimból az erő, és amint térdre rogyok, zuhanni kezdek. Egyszerre tör rám a hányinger, tériszony és szédülés, viszont amint lehunyom szemeimet, mintha soha nem is léteztek volna. Amikor hosszú pillanatok múltán megbizonyosodok arról, hogy eltűnésük nem csak újabb ámítás, kinyitom szemeimet, majd nagyokat pislogva körbenézek. Ugyanott térdelek ugyanúgy, megviselt betonpadló helyett szemeim azonban másra találnak földön heverni. Imádkozva, hogy ne az legyen, amit nem akarok látni, állok talpra és indulok ólomnehéz léptekkel. Sötét ruhakupac átható fémes szaggal, karmazsin színnel átitatva és pocsolyával körülölve. Ami haloványan dereng. Ami rettenet mar bele húsomba csontig hatolóan, jut el lelkem legmélyéig és lüktet szemeim mögött, az nem csak rettegés; sokkal rosszabb. Sírás üti meg a füleimet, mire vállaim már-már kegyetlenül rázkódnak össze. Felerősödik, hol elgyengül, azt tudom megállapítani egyedül, hogy nagyon fiatal. Messze előlem jön, ahol kevésbé látom sűrűnek a sötétséget. A szörnyű érzés, ami eddig gyomromat ülte meg, mint kígyószerű, sikamlós rettenet, kúszni kezd torkom felé, szívem pedig menekülve előle, fel is szökken oda. Ruhakupac nincs már ott, amikor ismét lepillantok, a vér azonban igen. Sőt, sokkal több, derengése élénkebb, a szaga pedig orrfacsaróbb; mintha csak láthatatlan köd lenne. Lehunyva összeszorítom szemeimet azokra a röpke pillanatokra, míg megrázva felkapom fejem. Amikor kinyitom, tejködtől végeláthatatlan, alig négy ember széles sikátorban találom magamat. Mocsoktól számlálhatatlanul feketéllő téglafal és megviselt betonpadló köszönt, amit nagyobb és kisebb karmazsinpocsolyák tarkítanak. Egyszerre zavar és vagyok hálás azért, hogy néhány méteren túl nem látok tovább. Nem látszik vérnek, viszont víznek, sem ami esik, és bőrömhöz érve néhány pillanattal később már csak hűvös borzongatása marad hátra. Neonfény nincsen, ahogy aláhulló szikrák sem, a tejköd azonban áraszt magából annyi derengést, hogy félhomálynál nagyobb sötét ne legyen. A sírás felerősödik, és mintha felém is fordulna, pillanatokkal később pedig alak bukkan fel. Fehér nyári egybe ruhát visel, vállig érő haja ki van engedve. A köd gomolygása ugyan egy-egy pillanatra megritkul körülötte, arca mégis rejtve marad. Megfordul, elhomályosítja a köd, én pedig úgy indulok utána, mintha megtaszítanának. Más hangok is kezdenek visszaszivárogni hallásomba; esősistergés, ami éppen ekkor kap újult erőre, a pocsolyákban való bugyogó neszezés, és cipőim mégis száraz koppanásai. Fogalmam sincs, mióta rohanhatok utána, ahogy arról sem, hogy nem csak képzeletem űz újabb csúfos tréfát. Pillanatról pillanatra újabb magasba szökő téglafal ölt alakot a ködből, részben annak takarásában maradva. Előtte áll, felém fordul, de továbbra is rejtelmes. Tintaeső alábbhagy valamelyest, tejköd azonban nem foglalja vissza birodalmát, hanem eltávolodik a faltól és megritkul. Téglák közötti fugákból vér bugyog ki és folyik le. Amikor mozgást sejtek felé kapom fejemet, de csak borzas, jókora patkányt látok felém rohanni. Ajkaim viszont hiába nyílnak sikolyra, hangom nincs.

- Jönni fog oly idő, amikor együtt lesznek azok, akiket szétszakítottak – üti meg a füleimet eltérő hangsúllyal kiejtett, egymáshoz képest elcsúszó és kissé suttogva visszhangzó szavai. – Hozza majd feledés homályát a holnap, elmosva múltat, jövőt. Ami összeköt e perctől örök. Nem lesz többé más, csak te és ő.

Több tucatnyi ide-oda kanyargó vércsík a beton repedéseiben haladva tartfelém, mintha vérkígyó lenne. Formálódni kezdenek amint gondolatom felmerül;fejeiket felemelik a fölről, vastagodásnak indulnak. Testeiken pikkelyekjelennek meg, ahogy átcsusszannak egy-egy pocsolyán, amiket ekkorra tintaesőmégis megszínezett. Sziszegő és bugyborékoló hanggal felkúsznak lábaimon. Utolsó,amit látok, mielőtt egyikük undorító érzéstkeltve szemeim elé kúszna az, hogy felém indul.