Pillantásom a tükörre esik, ahonnan fáradt, jeges kék szemek néznek vissza. Gyűlölök reggelente találkozni ezzel a pillantással. Megrémülök tőle. Mégis megteszem, mert látnom kell. Nem vagyok gyilkos, nem öltem meg soha még bosszantó legyet sem, mégis valami azt súgja, képes lennék rá. Úgy tartják az álmokról, hogy nem többek az aznap történtek feldolgozásánál, és a vágyak képi megjelenésénél. Hát nekem minden éjjel rémálmaim vannak édes tova öt éve már. Legijesztőbb nem az, hogy ezek az álmok semmiféle pszichikai hatással nem bírnak rám, hanem, bekapcsolva a tévét, híradó mindig rádöbbent, valóságosak. Ezért jöttem el a családi birtokról is, miután a szüleimet és teljes, közel hatvan emberből álló személyzetet meggyilkolták. Egyetlen éjszaka alatt. Az eset az elmúlt évek legnagyobb mészárlásaként került be a köztudatba, melynek csak egyetlen túlélője volt. Hogy a halál miért éppen az én szobámat kerülte el, senki sem tudja. Apám vállalkozása nagybátyámra szállt. Pénzt kapok havonta a számlámra, több érintettségem utolsó életben maradt rokonommal azonban régen nincs. Fésűt ragadok, hogy elfogadható állapotba hozzam siralmas látványt nyújtó fekete hajamat. Az elmúlt öt évben futni kezdtem. Előtte még azt mondtam magamnak, hogy a szép nők közé tartozom. Mára már nem tudom. Futás közben van, hogy észrevesznek, néha meg is fordulnak utánam, legtöbb esetben azonban nekem kell odafigyelnem. Utálom, ha megbámulnak. Lerakom a fésűt és tévéhez sétálva bekapcsolom. Hogy-hogy nem a híradó megy.

Brutális gyilkosság a város melletti erdőben. Harminc embert gyilkoltak meg kegyetlen módon.

- Megrázó képek következnek - üti meg füleimet a bemondó elborzadó hangszíne, mikor elfordulok a kora reggeli fényben úszó New Orleans utcaképétől.

Videó felvétel ugrik képernyőre, melyen öreg iskolabusz környékén sárga, számozott műanyag táblákkal vannak jelölve a testek és valamivel arrébb fejek, területet pedig ugyancsak sárga szalag keríti körbe. Nem sokkal később vált a kép. Azt a kisfiút mutatja elgurult fejjel, akinek megölése élénken él a fejemben.

- Hogyan emlékezhetek valamire, amit nem én követtem el – mormolom döbbenten magam elé, miközben figyelem, ahogy az operatőr kissé hosszan elidőzik a fej látványán.

A gyerek szemei iszonyatos rettegéssel telve, vakon merednek előre, amik körül az erek kitüremkednek. Arca tejfehér, bőre, különösen szája és szemei körül kicserepesedett, így néhol úgy néz ki, mint a repedezett kerámiaedény.

- Nem tudom ki képes ilyesmire hölgyeim és uraim – leheli a bemondó színtelen hangon, arca elé emelt, finoman remegő mikrofonnal.

A kamera elfordul, hogy félig behavazódott testet vegye szemügyre. Hátborzongató hangot ad a talpa alatt ropogó hó. A háttérből magányos, már-már szívfájdítóan bánatos farkas vonítás harsan, amit nem sokkal később, még több követ, sőt, nem is csak egyetlen irányból. Operatőr az egyik hang irányába kapja a kamerát. A szerkezet körül sustorgó szél, mintha beszélne, néha úgy hallatszódik be az adásba. Tudom, hogy beképzelem, de csaknem értem mit mond. Ekkor az imént hallott szívfájdító farkas vonítás ismét elhangzik, ám már jóval hangosabban és közelebbről, a kamerakép pedig elsötétül. A stúdió kapja vissza a szót. A bemondó halálra vált arca, legalább olyan sápadt, mint a lefejezett kisfiúé. Torkomban dobogó szívvel kapcsolom ki a készüléket, majd a fürdőszoba felé indulok, hogy hideg vizet locsoljak arcomra. Csap nyikorgása nem segít, ahogy a víz sistergése sem. Fáradtan sóhajtva formálok tálat a tenyereimből, majd mikor megtelik, magamhoz kapva arcomra locsolom. Felegyenesedve élénkvörös, vértől csöpögő arcommal találkozom. Olyan hangosan sikoltok, ahogy csak tüdőmtől telik, a hang azonban torkomra forr. Lebukok, kapkodva nyitom meg ismét a csapot és kezdem vadul mosni arcomat. Valamivel később, előre félve attól, mit fogok látni, felegyenesedek. Azonban nincs vér, csak kissé homályos, sápatag arc. Különös, de annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, az iméntit csak beképzeltem, abban is biztos vagyok, láttam, amit láttam. Reszketeg sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben ismét elzárom a csapot. Amikor felkeltem, még úgy terveztem, hogy kimegyek futni, ahogy minden nap. Most azonban úgy hiszem, ma reggeli alkalmat kihagyom. Csábítóbb ajánlatot ebben a pillanatban a forró zuhanynál semmi nem tudna tenni. Összeugrik a szemöldököm, amikor orromat megcsapja az izzadságszag. Hátranyúlva kitapogatom, hogy gerinc vonalam mentén végig nyirkos. Lehunyom szemeimet, viszont az mindjárt fel is pattan, amint átfut a hideg.

Nagyon utállak hülye érzés. Nagyon.

Már-már gépies mozdulatokkal szabadulok meg ruháimtól, száműzöm összeset a szennyes kosárba, majd megeresztve zuhanycsapot, beállok az eleinte még jeges víz alá. Nem bánom, hogy vacogni kezdek. Nem kell sok, hogy a kabint, majd helyiséget tejfehér, gomolygó pára töltse be.