Alászáll az égből s akárha varjak seregének kántálásán keresztül szólna, dörren az ég, harsányan felsikolt a szél; bömböl, akár a láncát tépett rém. A következő pillanatban elcsendesedik, még az eső a zokogásáról is megfeledkezik, s olyan dermesztő, mélységes csend ereszkedik a viharos éjre, benne pedig ablakomra, mintha maga az elmúlás sarkantyús lépései közelegnének; pedig csak szívem fagyott reccsenése visszhangzik a torkom padlóján. Átráz a hideg, baljós sziklasúly üli meg mellkasomat, s ahogy valamit közeledni látok, levegőm is meghűl. Varjú az, amely ablakom párkányára ül s engem néz lelketlen, sötét, valahol mégis vörös szemeivel. Fejét félrebiccenti, teli tüdőből felszólal, szobámban pedig fény lobban. Sikoltva felülök. Bámulok magam elé révetegen, mint akit rémálmából ébresztettek, ő pedig ajtóban áll, mozdulatlanul s némán, akárha a megelevenedett örökkön lét. Arcán ártatlan mosoly ül, kezében varjútoll pihen.