Destiny:
- Nincs időm bizalom játékokra! - mondom, majd az ajtó felé fordulok. - Kiszállok! - tépem fel azt a pirosnál, majd kipattanok a kocsiból.
Elindulok a házunk felé, bár most még messzebb vagyok tőle, mintha az egyetemről indultam volna, de nem érdekel, ahogy az sem, hogy az esőtől egyre jobban elázom. Összehúzom magamon a dzsekit, majd - hunyorogva a zuhogó cseppek miatt - próbálom megszaporázni a lépteim, ám egy forró kéz elkapja az enyémet.
- Nem akarlak elrabolni, Des - hallom meg a kézhez tartozó hangot, mire kiráz a hideg. - Kérlek!
Az első hang a fejemben azt mondja, hogy tépjem ki a kezem az övéből és fussak haza. Hogy soha többet ne álljak szóba vele még a klubban sem.
Viszont a második - a hangosabbik - eszembe juttatja, hogy milyen volt vele akkor. Újra lepörögnek előttem a történtek és utána ahogy magához ölelt alvás közben. Az érzések, amik akkor bennem voltak, a biztonság, a bizalom.
Az utóbbi hang sokkal jobban üvölt és nem tudok ellent mondani neki.
- Mit akarsz, White? - fordulok felé és belenézek azokba a különlegesen kék szemekbe.
- Kezdjük újra - kér könyörgő hangszínnel. - Komolyan nem akarlak elrabolni, nem vagyok bűnöző.
- Akkor miért nem haza kezdtél vinni? - húzom ki a kezem az övéből és összefonom a mellkasom előtt.
Nem tetszik, hogy ennyivel magasabb. Nem vagyok egy óriás, ezt tudom, de ahogy fölém tornyosulva néz a szemembe, még kisebbnek érzem magam, mint alapból. Az esőtől elázott pólója a bőrkabátja ellenére teljesen rátapad és kiemeli izomzatát. Az izmokat, amiket nem is olyan rég még én puszilgattam és karmoltam végig. Az izmokat, amik közül az egyikbe beletört a körmöm.
Enyhén hosszú haja a homlokára tapad a víztől és napbarnított bőre szinte világít az eső szürkeségében. Mondjuk a szeme az, ami igazán kitűnik a borús időben.
- Szerettem volna beszélgetni.
- Ezért elraboltál gyakorlatilag? - húzom fel a szemöldököm, mire ő kisfiúsan elmosolyodik.
- Nem. De valljuk be, hogy másképp nem beszélnél velem.
- És most?
- Mint mondtam, kezdjük előlről.
- Megtörtént, következő lépés? - dobok egyet a hajamon, hogy eltűntessem az arcomból, ám ekkor fájdalom hasít a nyakamba.
Már elég hosszú ideje szenvedek a nyakfájdalommal és persze véletlenül sem javulna. Az éles nyilallástól az arcom megvonaglik és automatikusan a nyakamhoz kapok.
A háttérben folyamatosan dudálnak Liam üres autójának, mivel az úton hagyta kirakva a vészvillogót és a lámpa már bizony zöldre váltott. Ennek ellenére a fiú nem szakítja meg a szemkontaktust, sőt az ő pillantása aggodalmat tükröz, s a szája sarka megrándul.
- Amennyiben benne vagy, lemondhatnád mára a munkát és átjöhetnél hozzánk. Kicsit kikapcsolhatnál és megmasszíroznám a nyakad. Semmi más, ígérem - teszi kezét a szíve fölé. - Ha nem szeretnéd, akkor hazaviszlek, de az ajtótokban raklak ki.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vonz a gondolat, hogy kicsit kikapcsoljak és valami italt szürcsölgetve élvezzem egy ügyes kéz masszázsát a nyakamon - és higgyétek el, Liam kézügyessége nagyon jó -, de a munka miatt nem lehet. Mondjuk az nem tetszik, hogy Liam a nyomornegyedemig vigyen és a kis egérlyukunk előtt rakjon ki.
- Dolgoznom kell - sütöm le szemeim sóhajtva.
- És mit szeretnél valójában? - lép közelebb hozzám.
- Az lényegtelen - kezdem a számat rágcsálni.
- Mit szeretnél? - nyúl állam alá és megemeli az arcom annál fogva.
- Liam ez ne...
- Mit szeretnél? - kérdezi ismét, félbeszakítva engem.
Sóhajtok és próbálom kerülni a tekintetét sajátommal.
- Pihenni egy kicsit - ismerem el.
- Akkor hajlandó vagy eljönni hozzánk? - mosolyodik el édesen.
Édes? Komolyan ez a legjobb szó Liam White-ra? Itt áll előttem, teljesen elázott fehér pólóban, akkora, mint egy hegyomlás és persze irtó szexi és nekem mégis az édes jut eszembe? Te sem vagy normális, Destiny.
- Des? - fürkészi az arcom.
Mérlegelem a lehetőségeim. Egy délután a hokicsapat kapitányával, kicsit lazítva, miközben ő megmasszírozza a nyakam és a hátam, elég jó délutánnak ígérkezik. Sosem hagytam még ki munkát és így azt is megúsznám, hogy lássa a házunkat.
- Benne vagyok - mondom végül, s halványan elmosolyodom. - De aztán jól masszírozz.
- Hidd el, nem fogsz panaszkodni - karol át, majd visszavezet a kocsijához.
Miután beszálltunk, felhívom a főnököm és a munkatársaim, majd a beszélgetések lebonyolítása után az ablaknak dőlök.
Liam feljebb tekeri a fűtést, én pedig összehúzom magam, hogy próbáljam felmelegíteni kihűlt testem.

- A fiúk még nincsenek itthon - mondja, miközben kinyitja az ajtót, majd előre enged.
Belőle kiindulva azért enged előre, hogy megnézhesse a fenekem a bőrgatyában, de nem tiltakozom, csak bemegyek.
- Mikor jönnek?
- Nem tudom, egy óra múlva kábé - csukja be az ajtót. - Tedd le nyugodtan a cuccod, érezd magad otthon - dobja le a kulcsot az asztalra. - Szeretnél egy forró fürdőt?
- Lehet, jót tenne - rakom le a táskám, majd kibújok a csurom vizes cipőmből.
Mikor megfordulok a szemeim elkerekednek. Csak a nappali nagyobb, mint az én szobám és fürdőszobám egyben. Tudom, hogy Liam és a három haverja nagy kedvenc az egyetemen és nem csak a lányoknál, hanem a rektornál, így nem csoda, hogy már rég kaptak engedélyt, elsőben, hogy a kampuszon kívül lakjanak, de ez a ház meglepően hatalmas. Mondjuk négy hokisnak lehet épp elég, de a mi házunknak ez legalább az ötszöröse. A nappali óriási terét kitölti egy szép, nagy, kihajthatós kanapé, előtte egy dohányzó asztallal és egy nagy tévével a falon. Kisszekrény a kanapé mellett, nagy ablakok a falakon, kislámpa a szekrényen, házimozi és xbox-kinect a tévéhez kötve és hangfalak a szoba sarkaiban. A falak pedig a napsárga színben pompázva nagyítják a teret világos színükkel.
Amikor itt táncoltam nem volt időm felmérni a terepet, aztán pedig elterelték a figyelmem, de most pihenni jöttem ide, nem dolgozni. A cuccok nagy része azért a fiúké gondolom, de elég menő a hely. Mondjuk nekik van erre pénzük. Liam szülei speciál nagyon jól menő ügyvédek, így nem csoda, hogy Liam olyan ruhákban mászkál amilyen és olyan helyen alszik, mint ez.
Ne értsétek félre, Liam nem elkényeztetett. Mármint van egója és tisztában van azzal, hogy mennyire jól néz ki, valamint hogy milyen tehetséges hokis, de nem az aki felvágna azzal, hogy van pénze. Sőt, ő is dolgozik amennyire tudom és szokott adományozni is, akárcsak a családja.
- El ne ájulj - segít levenni a dzsekim mosolyogva.
- Ez a ház hatalmas - mondom, miközben ő felakasztja az előbb levett ruhadarabot.
- Tetszik? A srácokkal együtt dekoráltuk ki és szereltük fel ilyen remek cuccokkal - vezet beljebb.
- Menő - bólintok mosolyogva.
- Figyelj, adok meleg ruhát, bokszert, meg törülközőt, zuhanyozz le. Én is lezuhanyzom, aztán megmasszírozlak.
- Jól hangzik - bólintok újra.
- Kérsz valamit inni?
- Alkholos ital van?
- Naná, kislány - villantja meg tökéletes fogsorát, amitől zavarba jövök. - Bor megfelel?
- Az tökéletes - tűrök egy tincset a fülem mögé zavaromban.
- Megbeszéltük. Na gyere! - fogja meg a kezem és elkezd felhúzni. - Rendelünk pizzát is, jó?
- Okés - követem a kezünket nézve.
Az egyetlen baj, hogy ahogy haladunk, megint látom magam előtt a képeket, amiket vele éltem át. A tánc a kanapén, miközben kezeit futtatta rajtam. A csók a konyhapulton, ami itt a folyosón folytatódott olykor neki menve a falnak. És ahogy belépünk a szobájába, az egész előről. Ő fölöttem, a testünk összesimulva, az ajkaink táncot járva, a ruháink a földön.
Nyelek egyet, majd felmérem a szobát. Ahogy a nappali is, ez is hatalmas. Ahogy hallottam, övé a legnagyobb szoba, mert ő a csapatkapitány. Egy nagy ablak, mellette üveg ajtó, amin keresztül ki lehet menni az erkélyre. Az ablak alatt egy nagy franciaágy, mellette éjjeli szekrény, rajta olvasó lámpa. A falon könyvespolcok, azokon pedig rengeteg könyv. Az egyik sarokban egy nagy szekrény, mellette pedig egy fiókos. A másikban pedig egy íróasztal mellette a hokis cuccával, rajta pedig a laptopjával és tankönyvekkel. A szobában a lime-zöld és a fekete színek váltakoznak, az ágynemű pedig türkiz. A falakon hokis képek, poszterek nőkről, képek róla és a barátairól és a családjáról, és aztán meglátom.
- Komolyan kiraktad, amiket tőlem vettél? - fordulok felé.
- Nagyon szépek - adja a kezembe a ruhadarabokat, meg a törülközőt és aprót bólint. - Nem volt kérdés, hogy kiteszem-e őket, nem véletlen vettem.
- Azt hittem csak azért vetted őket, hogy rám mozdulhass - sütöm le szemeim és elönt a bűntudat, ám szavai enyhítenek rajta, s zavarrá kovácsolják:
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tűnt fel a szépséged.
Utálom, hogy zavarba tud hozni és ő élvezi ezt, így elterelem a témát mikor a szemébe nézek.
- Köszönöm a holmikat - indulok a fürdő felé.
Na igen, nem csak a legnagyobb szobát kapta, hanem az egyetlent, amihez van külön fürdő is.
Ő elmotyog egy 'szívesen'-t, miközben utánam néz, aztán kizárom.
Látva a nappalit és a szobáját, már nem lep meg, hogy mekkora a fürdője. Kád és zuhanykabin egyaránt van benne és a falak világoskékben pompáznak keretezve a kis ablakot és a hatalmas tükröt, meg a szekrényeket.
Lassan megszabadulok a vizes anyagoktól, majd beszállok a zuhanykabinba, aztán elkezdem magamra folyatni a forró vízet. Ahogy a cseppek a bőrömhöz érnek kiráz a hideg, s csak most érzékelem, hogy valójában mennyire fáztam. Dúdolva élvezem ki a meleg vízet és hagyom, hogy a testem felmelegedjen.

Miután végeztem a zuhannyal, kiszállok a kabinból, megtörülközöm, majd felveszem a bokszert és a pólót és a kezemmel átfésülöm a hajam. Felpróbálom a melegítő gatyát is, de-nem meglepő módon-túl nagy rám, így leesik rólam, úgyhogy maradok bokszerben és pólóban. Ujjaimmal újra átfésülöm a hajam, majd körécsavarom a törülközőt, aztán fogom a vízes ruháim, s kimegyek. Lecaplatok a nappaliba, ahol Liam egy szál melegítő alsóban ül a kanapén. Rögtön rám kapja a tekintetét, majd elmosolyodik:
- Jól állnak a ruháim.
- Kicsit nagyok - nézek le, s ismét elkönyvelem magamban, hogy a póló a combom közepéig ér. - Hova teríthetem ezeket? - utalok az elázott textíliákra.
- Add - áll fel, majd elveszi tőlem azokat. - Ott a borod. Csak a nyakad masszírozzam meg, vagy a hátad is?
- Baj lenne, ha azt mondom, hogy a hátam is? - kérdezem mosolyogva, s közben végigmérem izmos hátát, melyen köröm nyomaim virítanak.
- Dehogy, megtanítalak lazítani kicsit - mondja, miután visszajött.
- Akkor kezdjük a nyakammal, addig nem veszem le a pólót és nem fekszem el - ülök a kanapéra. - De előbb igyunk.
- Igyunk és beszélgessünk - ül mellém - Nem kéne valami a kezedre fertőtlenítőnek? - néz a kezemre, ahol Frank nyomai vannak.
- Nem, már egész begyógyult - gyűröm a lábam alá a kezem, hogy ne látszódjon.
- Jó este? Ahogy láttam Boyce nem fogta vissza magát - biccent a mellkasom felé, ahol a szívásnyom van.
- Te azt hol láttad? - kapok mellkasom elé.
- A nyakrész kicsit lejjebb csúszott - mosolyodik el csibészesen, s megvonja a vállát.
- Perverz disznó! - lököm meg nevetve.
- Jaj, ne játszd az ártatlant. Te is végigmértél, láttam - válik szélesebbé a mosolya. - Szóval Boyce volt?
- Nem, nem Jason volt, ez más - kuncogok, ahogy belegondolok, hogy fogalma sincs róla, hogy ő volt az. - Viszont a kezem megint más, de ne beszéljünk róla - rázom meg a fejem - Inkább beszéljünk rólad - fordulok felé a testemmel. - Mutasd magad, Liam - harapok alsó ajkamba, mire tekintete a számra siklik és nyel egyet.
Kezdetét veszi az 'ismerjük meg Liam White-ot' show. - gondolom magamban.- - Ki tudja hogy sül el ez a délután ma. - mosolyodom el, s belekortyolok a boromba.