Destiny:
-Mi a baj Des? Mi történt? Mondd, hogy nincs baj-fürkészi az arcom Carina rémülten, miközben Jason is kíváncsi pillantásokat küld felém.
A szívem a torkomban dobog, ahol már enélkül is épp elég nagy gombóc foglal helyet magának. Ide hívtam őket az ebédszünetemre, hogy elmondjam nekik a választást, amit két és fél nap alatt hoztam meg. Nem szívesen teszem ezt és egyáltalán nem könnyű a döntés, de nincs más választásom.
Sírni tudnék, ha bele kell gondolnom, hogy ezt kell tennem, de csak így tudom az életemet rendezni.
Lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt, miközben a kialvatlanságtól remegő kezemiet összefonom az asztalon magam előtt.
-Lemondok a Harvardról-nyögöm ki elhadarva a szavakat, de nem sikerül elég gyorsan mondanom, ugyanis Carina és Jason így is lemerevednek.
-Hogy tessék?-Kérdezi vissza Carina, mintha nem értette volna jól, amit mondtam.
Újabb reszkető sóhaj hagyja el a számat, miközben a hajamba túrok, majd megismétlem, amit az imént kierőszakoltam magamból.
-Lemondok a Harvardról-szegezem a tekintetem az asztalra.-Nem adom be a jelentkezésem és nem tanulok tovább. Elhelyezkedem így a Brightonos diplomámmal a pszichológia világában.
-Átgondoltad ezt?-Kérdezi Jason, de a hangja annyira merevnek tűnik.
Olyan, mintha neki is fájna kimondani ezeket a szavakat. Talán nem is csak olyan, hanem tényleg fáj neki is. Jason és Carina minden rossz ellenére mellettem álltak az évek során és pontosan tudják, hogy ez mennyire fontos volt nekem. Még mindig fontos. De most van fontosabb ennél.
Ha ők lennének az én helyzetemben, akkor én is ki lennék borulva és nekem is annyira fájna, mint nekik.
Szóra nyitom a szám, hogy válaszoljak, de Carina kissé ingerülten megelőz a válaszadásban.
-Dehogy gondolta-húzza ki magát.-Biztos csak fáradt. Vagy bevágta a fejét, esetleg kényszeríti valaki. Ez egyértelműen nem az ő döntése. Hogy verted be a fejed Des?-Hajol le, hogy a szemembe tudjon nézni, ami még mindig az asztalt bűvöli.
-Nem ütöttem be a fejem és nem is kényszerít senki-rázom a fejem a számat rágva.-Fáradt pedig pont azért vagyok, mert napok óta ezen agyalok éjjelente. Ez a legjobb döntés, amit hozhatok.
-Persze, megértem-feleli Jason, mire felkapom a fejem.
-Megérted?-Húzom fel a szemöldököm meglepetten, hiszen még nem meséltem nekik arról, hogy mi volt az elvonón anyával.
-Aha, megértem-fonja keresztbe a karjait a mellkasa előtt, miközben komoly tekintettel és megfeszült arccal bólogat.-Amennyiben meg tudod indokolni, hogy mért mondasz le arról, ami kicsi korod óta az álmod.
-Jason...-sóhajtok ismét hatalmasat, s lehajtom a fejem, de nem folytathatom, mert Carina félbeszakít.
-Nincs Jason-mondja határozottan.-Igaza van. Engem is érdekelne, hogy mért dobod el azt, amiért eddig annyit güriztél.
Megint becsukom a szemeim és elkezdem tördelni a kezeim, de a szemhéjaim azonnal felnyílnak, amikor Carina és Jason is ráteszik a saját kezüket az enyéimre.
-Tudod, hogy nincs miért szégyelned magad Des, csak szeretnénk megérteni. Mondd el kérlek-mosolyodik el halványan, bíztatólag Carina, én pedig bólintok.
-Anyának tovább fog tartani a józanító programja-motyogom magam elé, s a könnyek beszöknek a szemembe, jobban fojtogatva.-Négy hónap lesz és nem három. Ha a Harvardot is fizetnem kell, meg az elvonót havonta és akkor ott a költözés...
-Milyen költözés?-Szakít félbe Carina meglepetten.
-Nem maradhatok örökre nálad. Akkor végképp nem, ha te és Cam elköltöztök mondjuk, vagy ilyenek-rázom a fejem, mire óvatosan megszorítja a kezem.
-Des, addig még annyi víz lefolyik, de amúgyis szinte a testvérem vagy. Addig maradsz ott, ameddig csak akarsz és egyelőre én sem tervezek elköktözni onnan, szóval azt felejtsd is el.
-Oké-szökik halovány mosoly az ajkaimra.-De a Harvard és a négy hónap elvonó akkor is túl sok. Mivel anya mélypontra került, Frank meg egy barom volt, az előző házam költségeit én álltam, szóval hiába melóztam annyit, nagyon sok pénz elment. Nem tudom mind a kettőt kifizetni. A Harvard pszi-karja nagyon drága félévente-csordul ki egy könnycsepp a szememből, de azonnal le is törlöm.
-Des, tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de mi beszállunk ebbe anyagilag, hogyha k...
-Ne-rázom a fejem hevesen, ezzel félbeszakítva Jasont.-Ne, nem kell. Azt semmiképp sem. Nem akarom, hogy az én problémám titeket nyomjon agyon akár lelkileg, akár anyagilag, vagy bárhogy másképp. Nem vigyáztam eléggé anyára és sötétbe került. Az én feladatom onnan kihozni és már egy jó úton halad. De ezzel nem terhelhetek le senkit. Liam is azonnal, amikor megtudta, azzal jött, hogy kifizeti nekem, de ez nem az ő problémája és nem is a tiétek-törölgetem a szemem.-Épp elég szeretetet és támogatást kaptam tőletek már.
-Tudom, hogy nem szeretsz gyengének tűnni, sem pedig segítséget kérni, de nem leszel gyenge attól, hogy elfogadod az önként felajánlott segítséget, rendben?-Néz mélyen a szemembe Carina, én pedig kissé bizonytalanul bólintok.
-És-fogja meg újra a kezem Jason-, nem kell azonnal választ adnod nekünk sem.
Szóra nyitom a számat, de feltartja az ujját belém fojtva a szót ezzel.
-Csak azt mondom-folytatja-, hogy szeretném, ha meggondolnád ezt. Beszállunk a költségekbe és vissza sem kell adnod. Hiszen egy család vagyunk és nem akarom, hogy feladd az álmodad.
-Köszönöm-csuklik el a hangom a meghatottságtól.-De kérlek, váltsunk témát, mert nem akarok sírni-remeg meg az alsó ajkam, ahogy próbálom visszanyelni a könnyeket.
-Meséld el, hogy milyen volt anyukádnál. Hogy van? Hogy reagált Liamre? Liam mit mondott?
-Már sokkal jobban van-mosolyodom el ezúttal őszintén, ahogy visszaemlékezem a vasárnap pozitív részére.-Már jobban is néz ki, mint eddig. A vénái ugyan összeestek a sok év alkohol fogyasztás miatt, de azt mondták, hogy gyorsan javul és rendbe fog jönni. Anya is rendbe akar jönni. Beismerte, hogy beteg és magától döntött úgy, hogy a jobb útra tér vissza, ez már alapból nagy erőre vall. Hiszem, hogy tényleg meg fog gyógyulni. Tudom, hogy nincs gyógyult függő, csak józan, de akkor is tudom, hogy meg fogja csinálni.
-Ez nem is kétség. Anyukád nagyon erős nő-mosolyodik el Jason is.
-És mit szólt Liamhez?
-Nagyon örült és szerintem kedveli is. Miután Liam mesélt kicsit magáról, anya előszedte a kiskori képeket és sztorikat mesélt rólam, hogy milyen gyerek voltam-nevetek fel zavaromban.-Liam pedig azt mondta, hogy nem hagy magamra engem. Minket-javítom ki.-Azt mondta, hogy mellettünk lesz. Annyira jó volt az egész. A testemet még sosem érzett melegség járta át és olyan otthon érzetem volt. Az anyagi gondokat leszámítva nagyon szép hétvége volt-rajzolgatok az asztalra az ujjbegyemmel.
Jason és Carina jelentőségteljes pillantást váltanak, aztán elvigyorodnak, majd Carina megszólal:
-Nagyon szerelmes a lány-néz rám, s a szemükben látom, hogy őszintén örülnek annak, hogy megtaláltam Liamet.
Én is örülök.
Eddig nem is sejtettem, hogy mennyire szükségem van rá. Tudtam, hogy szeretem tiszta szívemmel, de nem hittem, hogy csak a puszta gondolattól, ami róla szól, mosolyt csal az ajkaimra, amik eddig még sírástól görbültek lefelé.
Persze a műszakom végén lévő pozitív energia és jó kedv, ami a hatalmába kerít nem csak annak köszönhető, hogy visszaemlékeztem arra, amit hétvégén átéltem Liammel, hanem annak is, hogy nekem vannak a világ legjobb barátai. Miután Jason és Carina is elmesélték, hogy hogyan telt a hétvégéjük, hogy van a családjuk és mi a helyzet a kapcsolatukkal, sajnos indulniuk kellett, de ez a kicsi is elég volt, hogy lelket öntsenek belém.
Most sokkal jobb a kedvem, amikor elköszönök a munkatársaimtól, hogy végre elindulhassak haza, mivel elvileg Liam nem sokára végez edzésen, aztán átjön hozzánk. Legalábbis ez volt megbeszélve mai tervnek, de mielőtt kilépnék a bisztró ajtaján, a telefonom jelezni kezd mégpedig azon a hangon, amit az elvonótól kapott telefonszámnak állítottam be.
Nem hívnak, de az üzenet tényleg tőlük érkezett.
HelpCenter: Köszönjük, hogy megtisztelt minket bizalmával. Az átutalása megérkezett ma 14:30-kor, ígérjük, hogy édesanyja jó kezekben van. További szép napot.
Vagy háromszor olvasom el az üzenetet, mire felfogom, hogy ki lett fizetve az elvonó költsége, méghozzá jóval ezelőtt, ami azt jelenti, hogy sem Jason, sem Carina nem lehettek. Nem tudom, hogy hogyan intézte el, hogy csak most kapjam meg az SMS-t, de ez nagyon nem a megbeszélt terv.
-Ilyen nincs Liam-motyogom magam elé, miközben egyre jobban felmegy bennem a pumpa.
Át sem gondolom, hogy pontosan mit teszek. Még akkor sem, amikor már a stadion előtt leparkolok a munka végeztével. A fiúk nem rég végeztek edzésen, vagyis még itt kell hogy legyenek. Lekapom a sisakot a fejemről, elteszem a motor tartójába, majd a tőlem telhető legnagyobb léptekkel, berontok a stadionba, egészen az öltözőig.
A szívem ezerrel zakatol a torkomban, a testem remeg az idegességtől. Irónikus, hogy nem is olyan régen még messze elkerültem mindent, ami csak a hokival kapcsolatos volt. És most...másodjára rontok be az egyetem jégkorong csapatának az öltözőjében, csak az első félévben.
-Nahát Montana, megint itt?-Vigyorodik el Emmett, abban a pillanatban, hogy meglát.
Már az sem érdekel, hogy majdnem húsz pucér pasi rohangál előttem. Némelyik engem néz és vigyorog, mások magukra kapnak valamit és vannak, akiknek fel sem tűnök.
-Nem vagyok vicces kedvemben Emmett-felelem elindulva feléjük.
-Már megint mit csinált Liam?-Dől a szekrénynek nevetve Cam, de komolyan nem vagyok jó kedvemben most.
-Hol van?-Nézek Adamre szigorúan, ugyanakkor a szemén látom, hogy ő is nagyon jól szórakozik.
-Zuhanyzik-biccent kuncogva a fürdő felé, én pedig egy köszönetet jelző bólintás után már öles léptekkel el is indulok Liamhez.

Liam:
-Már megint mit csinált Liam?-Hallom meg Cameron nevetését a zuhany alatt állva.
-Hol van?-Érkezik Des kérdése, s a hangján hallom, hogy egyáltalán nincs jó kedve.
Mondjuk számítottam rá, hogy ez lesz. Nem akarta, hogy kifizessem az anyukája elvonóját, én pedig azt nem, hogy lemondjon az álmáról. És, amikor két roppant makacs ember találkozik, akkor abból sok jó nem születhet, ha nem egy oldalon állnak.
Ráadásul nem kell zseninek lenni, hogy rájöjjön az ember, hogy Des mennyire pipa. Hiszen megint betört az öltözőnkbe. Tudom, hogy nem kéne szórakoznom a barátnőm haragján, de egyszerűen annyira abszurdnak tűnik az egész helyzet. A kis termetű lány, ráront húsz kétszer akkora, pucér hokisra, csak, hogy lekiabálja a barátja fejét, aki nem mellesleg a csapatkapitány.
-Zuhanyzik-csendül fel Adam hangja, mire a mellettem zuhanyzó James lemerevedik.
-Szerintem jobb, ha lelépsz, mielőtt Des megint leharapja a fejed-pillantok a fiúra, aki a legutóbb is megszívta, mikor Destiny ránk rontott.
James azonnal elzárja a vízet, majd magára csavarja a törülközőjét, éppen akkor, amikor a barátnőm betör a zuhanyzóba.
-Nyugalom-emeli fel a kezét védekezőn James, ami ismét mosolyt csal az arcomra.-Már megyek is. Kettesben hagylak titeket, hogy szét rúghasd a seggét-hátrál ki a többiekhez, majd becsukja az ajtót, én pedig vigyorogva Des-re pillantok.
-Szia Szívem, micsoda kedves meglepetés. Úgy volt, hogy én megyek hozzátok edzés után-zuhanyzom tovább, de képtelen vagyok levenni róla a tekintetem.
A sötét haja kiengedve, kissé kócosan keretezi az arcát, az arca piros valószínűleg az idegességtől, s a szemében olyan tűz ég, amitől nekem bizseregni kezd a testem. Lehet, hogy mocskos vagyok, de baromira beindít Destiny ideges kinézete. Annyira dögös és szexi így. Ráadásul kicsit hasonlít arra, amikor szex után rám néz. Csak mondjuk akkor a gyönyörtől csillog a szeme, nem a haragtól és duzzadtak az ajkai a fogaimtól.
Remélem, hogy a bepárásodott üvegen keresztül, ami deréktól lefelé takar, nem látja, hogy a kis barátom éledezni kezdett, mert az kéne még, hogy emiatt is kiakadjon és akkor biztos, hogy vér folyna. Ráadásul valószínűleg az én vérem.
-Te csak ne szia szívemezz itt nekem-kiabálja a szemembe nézve.-Te kifizetted azt a rohadt...
Itt elharapja a mondatot, mert valószínűleg rájön, hogy ugyan csukva van az ajtó, de tizenkilenc csapattársam hallja odakint, plusz-mínusz az edzőm, ha erre jár.
-Te kifizetted az elvonót Liam-folytatja villámokat szóró tekintettel.-Pedig megbeszéltük, hogy nem fogod-a hangja halk, mégis feszes és hűvös.
Az állkapcsa megfeszül és a nyakán lévő eren látom, hogy mennyire gyorsan ver a szíve.
-Igen, kifizettem-felelem higgadtan, s megfeszítem az izmaim, hogy ne tegyek olyat, amit nem kéne.
Legszívesebben megfognám a kezét és berántanám magam mellé, hogy addig csókoljam, amíg fel nem enged, hogy aztán mást csináljunk, de azzal csak rontanék a helyzeten.
-Miért?-Emeli meg a hangját ismét.-A barátom vagy, de ez nem hatalmaz fel arra, hogy beleszólj az életembe Liam! Ezt egyszer már megbeszéltük és akkor megígérted, hogy nem teszel ilyet.
A szívem gyorsulni kezd. Ha így folytatjuk, akkor olyan is kicsúszik a számon, aminek nem kéne.
Tudom, hogy igaza van.
Tényleg megígértem, de egyszerűen képtelen voltam nézni, ahogy összetörik és azt tervezi, hogy meghozza élete legrosszabb döntését. Konkrétan fájt a tudat, hogy el akarja dobni a Harvardot ahelyett, hogy elfogadná a segítségemet.
-Igen, megígértem-felelem a lehető legnyugodtabb hangon még mindig, de nem sikerül elérnem azt, hogy kicsit ő is visszavegyen.
Az arca még vörösebb lesz és a kezei ökölbe szorulnak, de a szeme már nem csak a tűztől csillog, hanem a könnyektől is. A sós cseppek úgy futnak be oda, mintha a világ legnagyobb bántását vágtam volna hozzá, amitől a mellkasomban fájdalom ébred.
-Akkor miért tetted?-Remeg meg az alsó ajka, de még mindig kiabál.-Szánalomból?
Na ezt ne!
Ezt nagyon ne!
Elkezdi magát lenézni és az én érzelmeimet megkérdőjelezni. Tudom, hogy a büszkesége nem fogadta el azt a pénzt és, hogy még mindig szégyelli magát előttem a háttere miatt, de azt, hogy miért vagyok vele, azt ne kérdőjelezze meg.
-Vagy, mert sajnáltál?-Folytatja kikelve magából, de látom rajta, hogy egyre csak zuhan a sírás szakadékába.-Csak ezért vagy mellettem? Vagy...
Felmegy bennem a pumpa teljesen, s előbb mondom ki a szavakat, amikkel félbeszakítom őt, minthogy gondolkozni tudnék, hogy mit is teszek.
-Azért fizettem ki, mert szeretlek!
A kelleténél hangosabban hagyják el a szavak a számat, amitől ő kicsit összerezzen, majd lemerevedik. Én is lemerevedem.
Sőt, mintha az idő is megállna körülöttünk.
Még kint is elhalkulnak a fiúk és az egész zuhanyzót a feszültség tölti meg.
A szívem már nem a veszekedés miatt ilyen gyors, hanem mert csak most realizálódik bennem, hogy kimondtam, amit már oly' rég ki szeretnék. Megmondtam Destiny-nek, hogy szeretem.
A testem ugrásra készen várja, hogy utána kelljen vetődnöm, ha esetleg menekülne, mert megijedt, de ez nem történik meg. Helyette Des felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz.
-Szeretsz?
Már nincs semmi ingerültség a hangjában, sokkal inkább meghatottság és döbbenet, amitől az én testem és haragom is kienged.
-Igen Des, szeretlek. Persze, hogy szeretlek, már annyira régóta, hogy ezt el sem tudom mondani. Bár nem pont így képzeltem el, hogy közlöm veled-nevetek fel, ahogy körbenézek a csempézett falakon és a csöpögő zuhanyrózsákon, mire Des-ből is kiszakad egy kis kacaj.
-Azt hittem, hogy...-elharapja a mondatot, aztán a vállai előre esnek.-Nem is tudom, hogy mit hittem. Talán, hogy csak...
-Tudom-szakítom félbe gyöngéden.-De lehetne, hogy ezt kint beszéljük meg, hogy ne tizenkilenc idióta legyen a fültanúja annak, hogy szerelmet vallok a barátnőmnek?
-Már késő-kiabál be Adam, mire Des felkacag és a zárt ajtóra pillanat, de a könnyek elerednek.
-Liam, én-nyel nagyot és megtörli a szemeit-, nem akartam, hogy kifizesd, mert nem akartam tartozni, vagy ilyennel terhelni téged. Az én felelősségem az egész és...és nem akartam ezzel elcseszni a kapcsolatunkat, mert szeretlek-törölgeti a szemeit, nekem pedig a szívem akkorát dobban, hogy majdnem kiüti a bordám.
Kábé olyan vagyok, mint a mesékben, amikor a karakternek kiugrik a mellkasán a szíve és a szemei szivecskékbe alakulnak, amikor meglátnak egy lányt.
Egészen eddig annyira féltem, hogy elijesztem azzal, ha kimondom neki, hogy szeretem. És talán gáz, de rettegtem, hogy nem viszonozza azt, amit érzek. De most olyan forróság önti el a testem, ami felülír minden eddig érzett örömet és boldogságot.
Elzárom a csapot, majd magamra tekerem a törülközőm, hogy ne lássa az ágaskodó farkam, aztán kilépek a kis kabinból és elé lépek.
Óvatosan simítok az arcára, mintha attól tartanék, hogy ez csak egy álom és bármelyik pillanatban felébredhetek, ha hirtelen mozdulatot teszek. Valamilyen szinten így is érzek.
-Édesem-nézek a szemébe az álla alá nyúlva-, szeretlek, ha tőlem függ ez a kapcsolat addig nem fog tönkremenni, amíg a szívem dobog. Sőt, még azután sem. Nem tartozol nekem pénzzel.
-De bármikor jöhet valaki, ezt nem tudhatod-rázza a fejét.-Nem tudhatod, hogy nem jön-e majd valaki jobb. Jobb háttérrel és körülménnyel, vagy külsővel és nem szeretsz belé.
-De tudhatom-mosolyodom el halványan.-Tudom, hogy én megtaláltam azt az embert, akivel le akarom élni az életem. Des, te voltál az első és egyetlen lány, aki meg tudott szelidíteni és ezen nincs, aki változtatni tudna. Anyukádék is fiatalon találták meg egymást és nem váltak volna el, ha nem történik az a tragédia. Hiszen elmesélte, hogy még ennyi év után is szereti és tudom, hogy én is így vagyok veled. Des, minden reggel felkelek és te vagy az első gondolatom; este pedig az utolsó, mielőtt elalszom. Azt szeretném, hogy mellettem légy reggelente és esténként megbeszélhessem veled a napunk eseményeit. Ha nem vagy mellettem, eszméletlenül hiányzol és folyton azon parázom, hogy vajon minden rendben van-e veled. És tudom, hogy megígértem, hogy nem szólok bele az életedbe, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy a makacsságod és a büszkeséged nem engedte, hogy elfogadd azt a pénzt, de egyszerűen képtelen voltam végignézni, ahogy lemondasz valamiről, ami tudom, hogy mennyire fontos neked.
-De Liam...
-Had mondjam végig-lépek még közelebb hozzá.-Szeretném, ha ezt mostmár így hagynád és mivel pontosan tudom, hogy úgy érzed, hogy törlesztened kell, ezért ragaszkodom hozzá, hogy úgy törlessz, hogy minden nap hagyod, hogy egyre jobban szeresselek.
Des könnyei újra befutnak a szemébe, de az ajkai felfelé görbülnek, ahogy a szemembe néz és megsimítja az arcom.
-Csak ennyit kérsz?-Biccenti oldalra a fejét.-Hogy hagyjam, hogy szeress?
-Csak ennyit-bólintok, s a szabad kezem, amivel nem az arcát simogatom, a csuklójára vezetem.
-Ebbe csak akkor megyek bele, ha te is hagyod, hogy napról, napra jobban beléd szeressek.
-Ha tőlem függ, nem is fogsz tudni nem szeretni-mosolyodom el, ő pedig ismét felnevet.
Pár sós csepp legördül az arcán, amit én azonnal letörlök, míg várom a válaszát, de az nem jön. Csend telepedik ránk, s Des elkezdi az arcomat fürkészni. Úgy néz rám, mintha most látna először. Mintha én lennék az egyetlen férfi a világon. Talán ő is azt érzi, amit én, hogy a világunk most egymásra koncentrálódik.
Aztán a szája szélesebb mosolyra húzódik és azt mondja:
-Csókolj meg végre Liam White.
Nekem nem kell kétszer mondania. Azonnal az ajkaira hajolok és összeforrasztom magunkat. Kintről a fiúk ovációja és fütyülése hallatszik, amitől elmosolyodom, de aztán átadom magam a csókunknak.
Holnap utazunk a meccsek és a csapatépítő miatt és ennél szebb délutánt a helyzet abszurditása ellenére, nem tudok elképzelni.