Destiny:
Amikor megérkezek Mrs. Mendelez háza elé, a szívem kétszeres sebességre kapcsol. Vetek egy pillantást a mentorom házára, majd lehunyom a szemeimet és veszek egy mély levegőt. A tenyerem izzad, az ujjaim táncot járnak a combomon, amit az évszaknak megfelelő, legszebb ruhám fed. Liam kifejezetten erre az alkalomra vette nekem. Tegnap, amikor megjelent az ajtómban, nagyon meglepődtem, mivel úgy tudtam, hogy nem fogunk találkozni. Ő tovább volt ott edzésen, hogy gyakoroljon a mai meccsére, én pedig Carinával emiatt csajos napot beszéltem meg. Aminek igazából az lett a vége, hogy Jason is megjelent és hárman néztünk filmet és rengeteget beszélgettünk-főleg nekem kellett beszélni a friss kapcsolatomról-, de nagyon élveztem. Már nagyon hiányoztak a barátaim.
Shelley-t, Erint és Sabrinát is hívtuk, de mind a hármuknak volt már programjuk. Így ezzel a mentalitással néztem a filmet Carináékkal, amikor kopogtak. Fogalmam nem volt, hogy ki lehet az, mivel nem vártunk senkit és kaját sem rendeltünk. Egy részem egy pillanatra megijedt, hogy Frank az. A régi emlékek még sokszor kísértenek, főleg, amikor egyedül vagyok, vagy álmomban. De aztán lenyugtattam magam, hogy Frank azóta nem jelentkezett, hogy Emmett behúzott neki egyet, én pedig megmondtam neki, hogy boldog leszek és nem akarok többet hallani felőle.
Sosem hittem, hogy ennyire könnyű lesz majd lerázni, de valószínűleg túl gyáva ahhoz, hogy esetleg megint szembe találja magát az én szekrény nagyságú barátaimmal és pasimmal.
Amikor azonban kinyitottam az ajtót, a könnyek ellepték a szemem a meghatottságtól. Amúgyis érzékenyebb vagyok az elmúlt napokban, ugyanis megjött és az nekem mindig egy tortúra. Liam igyekezett segíteni, amiben csak tudott. Egyik nap egy doboz fagyival lepett meg, hogy jobban legyek. Másik nap pedig, amikor náluk voltunk rám adta a pulcsiját, egy kispárnát rakott a hasamra, majd becsavart egy takaróba és az ágyba cipelt. Fogalmam sincs, hogy hogyan érdemlem meg őt. És a meglepetések sorozata folytatódott, mert nem csak, hogy Liam állt az ajtóban, de a kezében volt egy zacskó, ami ezt a ruhát fedte. Meg is volt a vitánk, hogy kifizetem, de persze nem hagyta. Én pedig túl boldog és meghatott voltam ahhoz, hogy sokáig vitázzak erről vele.
Az ajkaim most is felfelé görbülnek, ahogy belegondolok a tegnapba. Nekem van a világ legjobb barátja. És talán önző vagyok, de nagyon remélem, hogy ma ide fog érni erre a vacsira, mert eszméletlenül parázom. Mrs. Mendelez szerint simán képes vagyok bejutni a Harvardra és hülyék, ha ők ezt nem veszik észre, de akkor is félek. Ez a vacsi, vagy est pont arra van, hogy a Harvard vezetősége kicsit megismerjen minket, akik oda jelentkeznek továbbtanulás érdekében és, hogy mi diákok egy kicsit lelazuljunk, de nekem ez nem megy. Nem, ha ilyen tétje van. Kicsi korom óta ez az álmom. Apu halála után csak erősödött bennem ez a vágy. Annyi rosszat átéltem, hogy bejussak oda. Belementem egy olyan munkába, amit soha a büdös életben nem vállaltam volna el és dupla annyit melóztam, mint bárki más, akivel együtt dolgoztam. Minden egyes évben évfolyam elsőként végeztem és volt, hogy két óránál többet nem aludtam, mert úgy értem haza és még tanulnom is kellett. Tudom, hogy a Harvard milyen. Tudom, hogy milyen emberek járnak oda és az alapján én egyáltalán nem tartozom oda. Ott engem el lehetne adni valami menekültnek, hiába nem más a bőrszínem. A gazdag fiatalok között az én hátteremmel és anyagi kapacitásommal simán lehetnék valami hajléktalan és ez baromira nyomaszt.
A mellkasomat kellemetlen nyomás szorongatja, a torkomban hatalmas gombóc okoz hányingert nekem és a kezem remegni kezd.
Szerintem még soha nem paráztam ennyire.
Nem tudom, hogy mért félek most ilyen szinten. Hiszen pontosan tudom, hogy mennyi mindent tettem ezért a célomért. Azt is tudom, hogy Mrs. Mendelez szerint menni fog és, hogy a szeretteim támogatnak. Még anya is itt van velem lélekben. Mielőtt elindultam, küldött egy üzenetet az elvonóról és azt írta, hogy nagyon büszke rám és menni fog.
-Gyerünk Des-lélegzem mélyeket.-Menni fog. Anya is megmondta. Tedd meg érte és apáért. Tedd meg magadért. Bárhogy lesz, a szeretteid büszkék lesznek rád és ugyanúgy fognak szeretni.
Még egy utolsó lélegzetet veszek és szép lassan kifújom, aztán leállítom a kocsim motorját és kiszállok a járműből. A táskámat átdobom a vállamon, beleejtem a kocsikulcsot és körbenézek az utcán. Tudom, hogy Liam úton van, de még messze van innen. Nem rég jöttek ki a stadionból és ugyan siet, hiába várom, hogy most megjelenjen az utca egyik végén és a karjaiba zárjon. Azt sem akarom, hogy baja essen miattam. Más sem hiányzik, minthogy esetleg autóbalesetet szenvedjen. Ha valami baja esne, azt nem tudnám megbocsájtani magamnak és nem élném túl. Ahhoz túlságosan szeretem és ez a szerelem napról napra erősebb lesz. Az én részemről biztosan.
Nagy nehezem ráveszem magam, hogy megforduljak és elinduljak befelé, de nem sietem el a dolgot. Kiélvezem, hogy a hűvös, már-már télies idő kicsit lehűti a testem. Nem sokára leesik az első hó és én nagyon szeretem azt az időt. Sokan utálják a telet, mert hideg, de szerintem gyönyörű. Talán azért is szeretem, mert hasonlóan jár ez az évszak, mint ahogy én. Mindenki azt hiszi, hogy rideg és hűvös, de legbelül sokkal több van benne. Elvégre csak télen gyújtják be az emberek a kályhát és gyűlnek köré, hogy családi történeteket meséljenek a legfiatalabb nemzedéknek. Annyival bensőségesebb és érzelmesebb, mint bármelyik másik évszak.
De lehet, hogy csak azért kötődöm ehhez a hideg, havas időszakhoz, mert én is ilyen időben születtem. Legalábbis anyáék mindig ezt mesélték. Azt mondták, hogy amikor születtem, szakadt a hó és napokkal később, amikor a nagy rózsaszín takaróban kihoztak a kórházból, akkor is esni kezdett. Apa mindig azt mondta, hogy néztem, ahogy a kis pelyhek hullanak és elmosolyodtam. Anya persze ilyenkor rászólt, hogy egy pár napos gyermek nem tud mosolyogni, de apa csak tovább bizonygatta, hogy de én mosolyogtam, mert ennyivel különlegesebb vagyok a többi velem egykorúnál.
Most ezzel az emlékkel és lelki fröccsel lépek be Mrs. Mendelez házába, ahol a kandallóból áradó hő azonnal megcsapja az arcom. A levegőben illatgyertyák keveréke száll, a ház tele van családi képekkel, amitől kialakul bennem egy belső forróság. Mrs. Mendelez végig nagyon emberséges volt velem, amióta csak ismerem. Olyan, mint egy pótanya, vagy egy nagynéni. Rengeteg dolgot mondtam el neki, amit amúgy nem reklámoztam, mert tudtam, hogy ő majd segít. Ha más nem, a lelkemen könnyít.
-Destiny, csakhogy megjöttél-ölel meg, majd lesegíti rólam a kabátot.-Van itt valaki, aki nagyon szeretne megismerni. Gyere beljebb és ne felejts el venni a falatkákból-invitál beljebb bíztató mosollyal.-Ne izgulj, imádni fognak-súgja a fülembe, mielőtt a Harvard dékánjához érnénk.-Ő itt Mr. Lautner, a Harvard dékánja-mutat a férfire, aki hatalmas mosollyal fogad, majd végigmér.
-Nagyon örülök Miss Hale-nyújtja a kezét.-Camila rengeteget mesélt Önről.
Vetek egy pillantást a mentoromra, hogy erőt gyűjtsek. Remek anya, kiváló tanár és emellett kiemelkedő feleség. És ma estére megszervezte ezt a diákjainak, köztük nekem. Ezt a lehetőséget nem szúrhatom el és nem hozhatom rossz helyzetbe Mrs. Mendelezt sem.
-Mr. Lautner felel a felvételiztetésről. Vele fogsz majd elbeszélgetni, mielőtt felvesznek-mosolyog még mindig Mrs. Melendez.-Destiny kiváló diák. Minden évben summa cum laude végzett és emellett remek sportoló és dolgozik. Kettesben hagylak titeket, hogy kicsit ismerkedjetek-vesz el egy falatkát a mögöttünk lévő asztalról, majd odébb sétál.
-Na és mit dolgozik Miss Hale?-Néz a szemembe a dékán és magára varázsol egy újabb mosolyt.
A fekete bőrétől a mosolya szó szerint világít, s a lágy vonásaitól és kedves tekintetétől egy egészen picit oldódik bennem a feszültség.
-Pincérnő vagyok a helyi bisztróban délutánonként-csenek egy szem szőlőt az asztalról.
-Akkor itt az ideje, hogy ne Ön, hanem magát szolgálják ki-vesz el az asztalról egy pohár pezsgőt, de megrázom a fejem.
-Nagyon rendes Öntől Mr. Lautner, de kocsival jöttem, így nem ihatok-tördelem a kezemet a hátam mögött.
-Persze, igaz. Ne haragudjon, fő a biztonság-teszi is vissza az arany folyadékot és elvesz helyette egy pohár vízet.-Azért remélem, hogy ezt elfogadja.
-Igen, köszönöm-szökik halvány mosoly az ajkaimra, de az ujjaim tördelését a combomon folytatom tovább a szabad kezemmel.
-Megkérdezhetem, hogy miért pont a Harvard?
Először lemerevedem és visszatér az izgulás okozta émelygés, de aztán egy hatalmas kéz becsúsztatja az ujjait az enyémek közé.
-Mr. Lautner-fog kezet a dékánnal Liam.-Remélem, hogy nem zavartam meg semmit. A barátnőmhöz jöttem-ad puszit a halántékomra, nekem pedig hatalmas szikla esik le a szívemről.
-Áh, Mr. White, nem is tudtam, hogy Ön is itt lesz-vidul fel még jobban a dékán.
-Destiny-t támogatom, nem magam miatt vagyok itt-húz közelebb magához, én pedig teljes testemmel hozzásimulok.
Ideért.
Tényleg itt van.
Sietett, ahogy ígérte.
-Nos Mr. Lautner-kezdem sokkal könnyebben a válaszadást-, kicsi korom óta a Harvard az álmom. Anya azt mondta, hogy gondolkozzak el más iskolákon is, de mindig is ragaszkodtam ehhez az egyetemhez. Mindenképp tovább akartam tanulni a Brighton után, hogy doktoráljak pszichológiából és őszintén, túl családcentrikus vagyok ahhoz, hogy más városban, vagy országban nézzek egyetemet ezutánra. Meg már kicsiként is tetszett a Harvardos póló. Olyat mindig akartam egyet-mosolyodom el, mire Mr. Lautner és Liam is felnevetnek.
Az utóbbi finoman megszorítja a kezem és a fülembe suttogja:
-Nagyon jól csinálod, semmiképp sem hagytam volna ezt ki.
Csókot lehelek az állára és tudom, hogy ma még jobban szeretem, mint tegnap szerettem.
Vele akarom leélni az életemet.

Liam:
Ha valaki azt mondja nekem pár héttel ezelőtt, hogy lesz egy gyönyörű barátnőm, akibe szerelmes leszek és be fog mutatni az anyukájának, valószínűleg kinevetem. De az biztos, hogy nem hittem volna el.
Azonban most itt állok a tükör előtt és leellenőrzök minden részletet magamon, hogy biztos jó vagyok-e erre az alkalomra. Tudom, hogy ez a találkozás nem lesz a megszokott bemutatkozás. Apukája nincs, az anyukája meg egy elvonóba van zárva. Valószínűleg szegény nem lesz jó állapotban, de én igyekszem majd maximálisan ott lenni, hogy támogatást nyújtsak Des-nek, ahogy azt tegnap is tettem. Annyira büszke vagyok rá. Olyan ügyes volt és magabiztos. Bár az utóbbira azt mondta, hogy csak azután lett ilyen, hogy én is megjelentem. Ez pedig egyszerre dobott fel és tört le egy kicsit. Szeretném, ha tudná, hogy mennyire különleges. Ha valakinek, akkor neki a Harvardon van a helye és, ha ezt ők nem veszik észre, akkor hülyék. Destiny a tudásával, kitartásával és ambícióival oda való. Azt az egyetemet neki találták ki. Annyira örülnék, ha ezt ő is tudná. Vagy legalább elhinné, amikor ezt mondom neki. Általában, ha megemlítem ezt neki, akkor csak zavarba jön és visszavonulót fúj.
Ő, aki mindig annyira határozott.
Nem tudom, hogy csak azért reagál így, mert én mondom neki, vagy ennyire fél a Harvardtól, de mindenesetre szeretném, ha megjelenne az a magabiztossága, ami például az ágyban vele van.
Mondjuk lehet, hogy most belejátszik a bizonytalanságába az is, hogy szegény szenved a női bajoktól, ami ellen én igyekszem tenni. Ha más nem, akkor apróságokkal, mint mondjuk egy doboz fagyi. Mondjuk a tegnap estének elég jó vége lett és jó löket volt az egómnak is, amikor csupán a mellbimbójával játszva, el tudtam juttatni a csúcsra.
-Jól nézel ki, ne aggódj-dől az ajtófélfának mosolyogva Des, s alaposan végigmér.
Rajta csak egy fekete nadrág van és az én hokis pulóverem, a kócos kontyához, de így is eszméletlen gyönyörű. Már ettől a látványtól is késztetést érzek, hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam.
-Tetszem?-Fordulok felé és az én ajkaim is felfelé görbülnek.
-Nagyon-lép elém és a karjait a nyakamba akasztja.-Tudod, hogy nem muszáj eljönnöd, ha nem akarsz, ugye?-Néz a szemembe és elkezdi a hajamat piszkálni, amitől nekem borzongások futnak végig a testemen és libabőrös leszek.
-Tudom, de szeretném-ölelem át a derekát.-És azt mondtad, hogy neked is nagy segítség lenne, ha ott lennék.
-Igen, ez igaz. Csak tudod, hogy nem akarok semmit sem erőltetni, amit nem akarsz. Az én családom nem olyan, mint a tiéd-hajtja le a fejét és nekem a szívem majd' megszakad attól, hogy tudom, hogy mi játszódik most le a fejében.
A kezdetektől fogva zavarta a különbség, ami köztünk van, hiába mondtam neki mindig, hogy ne zavarja. Nem azért vagyok vele, mert sajnálom, vagy mert szánom. Nem érdekel, hogy milyen anyagi háttere van, vagy hogy milyen környéken nőtt fel. Azért vagyok vele, mert szeretem. Talán ideje lenne vele is megosztanom ezt, hiába parázom, hogy elijesztem, vagy ő nem érzi ugyanezt. Talán, ha elmondanám neki, hogy szeretem, akkor elhinné, hogy nem kell szégyelnie magát a háttere miatt. Nem ő tehet róla.
-Des-nyúlok az álla alá és magamra irányítom a tekintetét-, anyukád felnevelt téged. És nagyon jó munkát végzett, biztos, hogy kedvelni fogom, mégha ő nem is feltétlen engem-simogatom az arcát és az alsó ajkát, amitől újabb mosoly jelenik meg az arcán.
-Szerintem anya örülni fog, hogy végre bemutatok neki egy fiút-játszik a hajam tetejével, összeborzolva azt, s elmosolyodik.
Sokkal jobb így látni.
Ezt a Des-t szeretem nézni. Aki mosolyog és boldog.
Amikor sírni látom, vagy szomorúnak, akkor a szívem szakad meg és azt érzem, hogy bármit megtennék azért, hogy jobban legyen.
-Akkor mehetünk?-Nézek a szemébe az arcát simogatva.
-Igen-bólogat, s vesz egy mély levegőt.
Látom a szemén, hogy fél, hogy mit fog látni. Én sem tudom, hogy vajon mi fog ott fogadni. Az elvonó kemény és az eleje fájdalmas is. Viszont Destiny-ből kiindulva, az anyukája nagyon erős, így hiszem, hogy rendbe fog jönni.
-Minden rendben lesz, ne aggódj-adok puszit a homlokára, az orrára, majd a szájára, amitől felkuncog.-Na ez az-mosolyodom el.-Ezt már szeretem. Menjünk, gyere-fogom meg a kezét és elindulok kifelé.
Húsz perccel később, amikor leparkolok az épület előtt, mind a ketten vetünk egy pillantást az építményre, de aztán nem mozdulunk.
Des az ujjait kezdi tördelni, amik remegnek. Látom rajta, hogy nagyon fél attól, ami majd bent fogadja és, ha őszinte akarok lenni, akkor én is izgulok. Nem akarom elszúrni a dolgokat Destiny-vel és nagyon félek, hogy az anyukája esetleg nem fog kedvelni. Azonban neki most nagyobb szüksége van rám, annál, hogy én a bemutatkozás miatt rinyáljak.
-Kicsim-fogom meg a kezét, hogy ne tördelje tovább-, minden rendben lesz. Anyukád nagyon erős nő, hamar meg fog gyógyulni és én végig melletted leszek.
-Nagyon félek, hogy mit látok majd bent-néz a szemembe.-Láttam már a csúcson, amikor igazán önmaga volt és láttam, ahogy valaminek a rabja lesz. Sokszor takarítottam már utána, amikor túlzásba vitte a piát és volt, hogy nekem kellett megfürdetnem, mert annyira részeg volt, de az, hogy elszakadt a szenvedélyétől-harap az alsó ajkába.-Egy függőnek a leszokás fájdalmas. Nem tudom, hogy el tudnám-e viselni, ha rosszabb állapotban látnám, mint otthon, amikor taccson volt.
-Nézd, azt nem ígérhetem, hogy most jól lesz-cirógatom a kezét finoman.-De abban biztos vagyok, hogy meg fog gyógyulni. És ezer százalék, hogy nagyon boldog lesz, amiért most bemész hozzá. Azt pedig megígérem, hogy én végig melletted leszek ezen az úton, rendben?
Szóra nyitja a száját, de aztán nem jön ki hang belőle, csak puszit lehel az ajkaimra.
-Köszönöm-suttogja a homlokát az enyémnek döntve.
-Készenállsz?-Nézek a szemébe pár perc csend után, mire bólint, majd még egy puszit ad a számra, aztán kiszáll a kocsiból.
Amint utána megyek, összefonom az ujjainkat és elindulok befelé az épületbe.
Des úgy szorítja a kezem, mint egy kislány az anyukájáét, amikor átkelnek az úton.
-Jó napot, Emily Hale-hez jöttünk látogatóba-lépünk oda a recepción ülő nőhöz.
-Ön biztos a lánya-mosolyodik el a recepciós kedvesen.-A 320-as szobában lesz, most van bent nála az egyik nővérünk infúziót bekötni. Mrs. Hale nagyon várta már Önt-int a szoba irányába, s a szavaitól Des szorítása erősebb lesz.
-Köszönjük-erőltet mosolyt magára, aztán elindul az anyukájához.
Mikor odaérünk, kopog, aztán benyit, de a bent lévő nővér megkéri, hogy várjunk még egy kicsit, így hozzám bújik, amíg várunk. Én pedig úgy ölelem, ahogy csak tudom, hogy megnyugtassam.
-Miss Hale, jó napot. Anastasia Cyrus vagyok-lép ki a fiatal nővér pár perc után, s kezet fog Des-zel.-Elnézést, csak épp bekötöttem az újabb infúziót. Az édesanyja nagyon jól halad, de a sok alkoholtól a vénái eléggé összeestek.
Harminc év körüli lehet. A szőke haja feszes copfban simul hátra, a kék szemei pedig kedvesen csillognak. Látszik rajta, hogy ő tényleg szereti ezt a munkát. Szereti, hogy segíthet másoknak.
-Akkor a három hónapos kezelésre lesz szükség?-Néz a Anastasia szemébe Des, s a hangja megremeg.
-Sajnálom, de az összeesett vénák miatt a vezetőség úgy döntött, hogy a három hónap után egy hónap megfigyelésre bent tartanánk. Csak, hogy biztosra menjünk, hogy kigyógyult. A pszichológusunk szerint is jót tenne neki.
Des minden egyes szónál egyre sápadtabb lesz és a térdei is megrogynak, így átkarolom, hogy ne essen össze.
-De a diploma osztójára már mindenképp kint lesz-mosolyodik el kedvesen.-Mrs. Hale nagyon büszke Önre, folyamatosan mesél nekem.
-Mennyire van rossz állapotban?
-Lényegesen jobban van, mint a hét elején.
-Értem-vesz mély levegőt.-És nagyon nagy szükség van arra a plusz hónapra?
-Az édesanyja érdekében igen. Nézze, tudom, hogy ez nem egyszerű, de...
-Nem, minden rendben-nyel hatalmasat, az én szívem pedig egyre kisebb darabokra törik.-Megtudhatom, hogy ez mennyivel jelent majd nagyobb kiadást?
-Odaadom ezt-vesz elő egy brosúrát, majd átnyújtja Des-nek.-Amennyiben egyéb kérdése van, bátran forduljon hozzám.
-Rendben, köszönöm-motyogja Des a lapot nézve, Anastasia pedig egy biccentés után magunkra hagy minket.
-Mi a baj?-Hajolok le, hogy a szemébe nézzek.
-Nem lesz pénzem a sulira és a négy hónapos programra is-nyel nagyot, én pedig azt érzem, hogy a szívem kiszakad a helyéről.
-Kifizetem neked a...
-Ne-rázza a fejét félbeszakítva engem.-Nem kell, majd megoldom. Visszamegyek dupla műszakba, vagy lemondok a suliról-pislog nagyokat a könnyek ellen.-Menjünk be-fordul el, aztán a reakciómat meg sem várva belép a szobába, én pedig nagyot nyelve követem.
-Anya, szeretném bemutatni a barátom-néz rám, amint elválik az anyukájától.-Ő Liam White. Liam, az édesanyám.
Egyáltalán nem fest olyan rosszul, mint amilyen rosszul nézhetne ki. Nincs úgy összeesve, nem húzódnak fekete karikák a szeme alatt és nem fehér, mint a fal. Meglepően jól néz ki. És egyértelműen felfedezem őt Des-ben.
-Van barátod?-Vidul fel azonnal az anyukája.
-Jó napot Mrs. Hale-nyújtom a kezem.-Des rengeteget mesélt már Önről.
-Ugyan, szólíts Emily-nek-mosolyog, s meglapogatja a kezem, miután megrázza.
-Hogy vagy anya?-Ül le mellé Des ügyelve a csőre, s megfogja a kezem.
-Nos, az első pár nap elég kemény volt. Úgy néztem ki, mint egy zombi, de nagyon kedvesek itt az emberek és segítettek. Már most sokkal jobban vagyok, pedig még messze van a vége. Azt mondják, hogy négy hónap múlva szabad leszek. Ott fogok állni a diploma osztódon-simogatja Des arcát csillogó szemekkel.-Hogy ment a tegnap este? Mesélj el mindent róla és arról, hogy hogyan jöttetek össze. Remélem, hogy Liam vigyáz rád. Tudni szeretnék mindent fiam-mutat rám, amitől belőlem kiszakad egy kacaj.
-Nyitott könyv vagyok asszonyom, mindent elmondok-ülök Destiny mögé és magamhoz ölelem.
Még mindig remeg.
Tartja magát, de tudom, hogy a sírás kerülgeti és én utálom ezt.
Nem hagyhatom, hogy lemondjon az álmáról. Ki kell találnom, hogy hogyan segítsek neki.

Sziasztok!
Nem szoktam a részek alá írni, de most realizálódott bennem, hogy nem sokára vége ennek a történetnek. Egészen pontosan még két fejezet és egy epilógus van hátra. Nem viselem jól, de már most szeretnék szólni, hogy hozok új történetet, ahova remélem, hogy szintén követtek majd.❤
Addig is még hozok két és fél részt.
Szeretlek titeket.❤