Destiny:
-Mondd ki, hogy bízol bennem annyira, hogy nem parázol, hogy csicsás helyre viszlek.-Szólal meg Liam pár perc csend után.
A hangja lágy, most nincs benne semmi komolytalan. Teljesen őszinte, sőt, egy kis aggodalmat is hallok benne. Mintha tényleg félne, hogy nem bízom benne.
-Bízom benned Liam. Őszintén mondom, azok után is, hogy nem egyszer elraboltál már.-Mosolyodom el azokra az alkalmakra gondolva.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a magabiztossága és határozottsága nem indít be, de tartanom kell magam. A tények nem változtak az elmúlt napokban. Nem kéne jóban lennem vele, mert nem akarom semmi rosszba belekeverni. Ráadásul még mindig tartom azt, hogy hokisokkal nem kezdünk. Folyamatosan eszembe jut Connor és az önelégült arca, amikor azt mondta neki a tanár, hogy ötöst kapott. A semmire! Én pedig kidolgoztam a belem, hogy egy pontot ne adjon meg a jobb jegyért, pedig azt is felajánlottam, hogy teljesen új esszét írok.
Azonban ahogy eszembe jut ez az emlék, bekúszik a fejembe az is, amit Liam mondott ezzel kapcsolatban. Aztán az is, amilyen aranyosan reagált a kérdésemre, hogy zavarja-e a munkám.
Nem Des!-Állítom le magam fejben azonnal.-Azonnal állj le és a vacsi után felejtsd is el Liam White-ot minden értelemben! Majd kiengeszteled magad más sportolókkal és...
-Aranyom-szakít ki a gondolataimból Frank hangja-ha letetted a telefont lejöhetnél hozzánk pókerezni. Hiányoljuk a fiúkkal a szép kis tested.
-Ez meg ki volt?-Szólal meg Liam a telefonban.
Már fele annyira sem lágy a hangja, mint volt. Most sokkal inkább kemény és feszült, pedig mégcsak nem is tudja, hogy Frank milyen és, hogy miatta gyakorlatilag börtön lett a saját házunk.
-Senki. Tartsd egy picit kérlek.-Vágom rá.-Nem érek rá Frank.-Kiabálok ki.-Mindjárt indulok dolgozni, hagyj békén!
-Velem normálisan beszélj!-Csap az ajtómra, mire akaratlanul is összerezdülök.
-Des, ki az?-Kérdezi ismét Liam, s a baritonja egyre zaklatottabb, tele aggodalommal.
-Engedj be Destiny!-Feszegeti az ajtót Frank, mire veszek egy nagy levegőt.
-Liam, majd beszélünk, mennem kell.
-Des, nehogy le merd rakni! Tartsd, mindjárt indulok. Odamegyek.
-Nem! Ne! Nem jössz te sehova Liam. Minden rendben, holnap találkozunk. Köszönöm a mai napot, de kérlek, ne gyere ide. Szia.
-Des ki ne merd nyomni a...-Megszakítom a hívást, mielőtt végigmondhatná azt, amit akart, de a könnyek befutnak a szemembe.
A nevelőapám még mindig az ajtót rángatja, azonban bennem elpattan a húr és felállok, majd hatalmasat csapok az elválasztónkra.
-Menj innen!-Kiáltok rá dühvel telve.
A szívem hangosan zakatol a mellkasomban, hogy a fejem is belelüktet annak ritmusára. A légzésem is gyors és a testem remeg.
Minden jó kedvet, amit Liam felépített bennem a mai nap folyamán, azt Frank egy pillanat alatt rombolta le. Még sose akart bejönni a szobámba. Ez volt az egyetlen hely, ahova tényleg SOHA nem jött be. Az, hogy most az ajtómat veri ijedtséget kellene, hogy keltsen bennem, de most nem. Most csak a dühöt termeli, amiért elvette tőlem a jót.
-Velem te így nem be...
-Úgy beszélek veled, ahogy akarok!-Szakítom félbe.-Ezt a házat gyakorlatilag én tartom el! Te pofátlankodtál be a családomba és tetted alkoholistává az anyám! Undorító módon beszélsz és bánsz velem és közben egy jó dolgot nem teszel értem! Gyűlöllek Frank! Takarodj a szobám közeléből, vagy az első tárggyal, ami a kezembe kerül megöllek!
A szavak csak folynak belőlem. Nem tudom kontrollálni őket, de valahol mélyen nem is akarom. Tudom, hogy van, amit nem kellett volna hozzávágni és fogalmam sincs, hogy ezekután hogy jutok ki, vagy be a házba, de most még ez sem érdekel.
-Ugye tudod, hogy nem hatsz meg a szavaiddal Cicám? Csak még jobban beindítasz. Gyere csak ki a váradból Hercegnő és elbeszélgetünk egymással, mert hogy ezt nem úszod meg következmények nélkül, az biztos.-Nevet fel, s a hangján hallatszik, hogy már épp eleget ivott.
Ezek a szavak azonban elegek ahhoz, hogy hátráljak két lépést az ajtótól. A bejárat elé tolom a székem és rárakok egy adag könyvet. Tudom, hogy nem nagy barikád, de jobb, mint a semmi.
Idegtépő csend következik arra várva, hogy vajon betöri-e az ajtót, azonban Frank nem próbálkozik tovább még egyszer felnevet, majd márcsak a távolodó lépteit hallom. Az ágyra rogyok és hagyom eleredni a könnyeim. Nem is próbálom visszafojtani a sírást. Felesleges. Túl sok negatív érzelem gyűlt össze bennem ezalatt a pár perc alatt ahhoz, hogy meg tudjam állítani a sós cseppeket.
Összekuporodom az ágyon és magamhoz szorítom a kis plüss unikornist, amit még apa nyert nekem a Vidámparkban, amikor kicsi voltam.
-Hiányzol apa.-Szipogok, miközben a sírás egyre csak ráz.
Ritkán törik el ennyire a mécses nálam, hogy már zokogok és rángatózom a sírástól, de ez most egy ilyen alkalom. Ezért sem kéne jóban lennem Liammel, nem vagyok abba a világba való ilyen háttérrel. Én csak álmodozom olyan családról és szórakozásról, ami neki adott. A barátai is csodásak és jófejek, míg nekem kettő van és náluk is azt érzem, hogy nem vagyok elég jó nekik.
I love it when you call me Señorita.-Csendül fel a csengőhangom, mire felkapom a fejem.
Liam White.-Áll nagy betűkkel a képernyőn.
Hosszú másodpercekbe telik, mire eldöntöm, hogy felveszem és beszélek vele, miközben Shawn Mendes és Camila Cabello duettje betölti a szipogástól visszhangzó kis szobám. Ennyi jár neki, hiszen rácsaptam a telefont.
Megtörlöm a szemeim és veszek egy nagy levegőt, aztán még mindig remegő kézzel felveszem a telefont.
-Igen tessék?
Próbálok olyan hangot megütni, hogy ne vágja le, hogy percek óta zokogok a szobámban, de még magamat sem sikerül meggyőznöm.
-Soha többet ne csapd rám a telefont, főleg ne ilyen helyzetben. Hallod? A szívbajt hoztad rám.
-Jól vagyok Liam.
-A lófaszt!-Vágja rá idegesen.-Bassza meg, tudod hogy aggódtam? Ki volt az? Mit akart? Bántott?
-Jól vagyok.-Ismétlem a lehető leghihetőbben, ami most tőlem telik.
-Hallom a hangodon, hogy nem. Des, ha nem mondod el, hogy mi történt, akkor most azonnal odamegyek. Nem indultam el, mert megkértél, de látnom kell, hogy mi van veled.
-Sajnálom, hogy aggódtál miattam Liam, őszintén. Minden rendben van, csak egy kis veszekedés volt itthon. Jól vagyok. Mennem kell, mert lassan indulok.
-Des nehogy megint rám tedd azt a rohadt te...
-Sajnálom.-Suttogom, majd kinyomom, s újra eldőlök miközben rám tör még egy síráshullám.

***

-Mit mondtak a csuklódra?-Kérdezi Daniel, miközben készülődöm.
Hogy hogyan jutottam ki a házból? A hátsóajtón osontam ki, amikor Frank épp szentbeszédet mondott a barom munkatársainak, s igyekeztem a legkisebb zajt csapni, hogy véletlenül se vegyenek észre.
-Megrepedt, kaptam ezt a csuklószorítót, de ennyi.-Kezdem levenni, de elkapja a kezem.
-Mégis mit csinálsz?
-Nem lehet rajtam tánc közben. Craig kicsinálna, ráadásul akadályoz a produkcióban. Kénytelen vagyok levenni.
-Craig bekaphatja, miatta kell ez a szar. Ne vedd le.-Néz a szemembe, s leguggol elém.-Fontosabb, hogy meggyógyuljon.
-Ettől nem fog meggyógyulni.
-Nem ez fogja összeforrasztani, de hidd el, hogy sokat számít.
-Muszáj levennem Dan.-Nyelek nagyot, miközben állom a pillantását.
A kiborulásom után bármilyen kis kedvességtől képes lennék újra sírni, így tartanom kéne a távolságot, de egyszerűen annyira megnyugtat ez a fiú és a jelenléte, hogy az számomra is hihetetlen.
-Semmit sem muszáj Des.-Rázza a fejét és finoman megsimítja az arcom.
-Ezt de.-Szöknek könnyek a szemembe, így elfordulok és leveszem a merevítőt a kezemről.-Köszönöm, hogy mellettem vagy.-Adok egy puszit az arcára, majd elkezdem felvinni a sminket, hogy olyan legyek, amilyen sose voltam.
Minden egyes nap, amikor belépek ide azon gondolkozom, hogy ki kéne tenni egy jó kis szöveget ennek a helynek az ajtaja fölé. Mondjuk valami olyasmit, hogy: Üdv a pokolban.
Bár nekem az a híres mondat is tetszik, amely így szól: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Leginkább ezek tükrözik a hangulatom és az érzelmeim ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem is értem, hogy a többi lány ezt hogy élvezheti.
Jó, nem mindenki élvezi, de van, akinek kifejezetten tetszik ez a munka. Mondjuk ezek a lányok olyanok is, amilyenek. Azok, akiket fiatalként mindig elkerültem a gimiben.
Fiatalként.-Mosolyodom el.-Mintha most olyan öreg lennék.
-Min vigyorogsz ennyire.-Mosolyodik el Daniel engem nézve.
-Csak eszembe jutott valami.-Rázom meg a fejem.
-Mesélj csak.-Lép mögém és a tükörből néz a szemembe édes mosollyal.
-Hülyeség. Csak a koromról valami.
-Mintha annyira öreg lennél.-Nevet fel, mintha csak a fejemben olvasott volna.
-Na pont ezen mosolyogtam.-Engedek el én is egy halk kacajt.
-Most pedig következik mindenki kedvence, Annie.-Szólal meg kint Craig pont, mikor sikerül rendesen feltennem a parókát.
-Ez a végszó.-Sóhajtok elkeseredetten, majd adok egy puszit Dannek.-Show time.-Indulok ki, miközben fejben elkezdem számolni a perceket, amiket itt kell még töltenem.

Az utolsó tíz percemet jelzi Daniel a színpad szerű emelvény széléről, amikor egy pasas felnyúl értem és elkezdi simogatni vádlim.
-Hagyjon békén.-Próbálok hátrébb lépni, de vasmarokkal fogja a bokám a másik kezével.
-Ugyan Aranyom, adj egy öltáncot.-Rángat maga felé, így a rúdba kapaszkodom, hogy ne essek el, ám ez kicsit sem tesz jót a repedt csuklómnak.
Ha kért volna öltáncot, hozzám érhetne, de így, hogy a színpadon táncolok, nincs taperolás. Ezért is szeretem ezt jobban. Lehet, hogy többen néznek egyszerre, ahogy a rúdon tekergek, de nem érhetnek hozzám egy olyan szobában, ahol senki sem lát.
-Csak egy tánc Cicám.-Húz egyre erőszakosabban, amikor Dan közbelép.
-Úram, távozzon kérem.-Teszi a férfi vállára a kezét a testőr, de a pasas ellöki azt, így Dan kénytelen erőszakhoz folyamodni.
Elkapja a néző kezét és a háta mögé csavarja, kicsalva egy kiáltást a pasiból, miközben kivezeti a klubból. Én a páholyában ülő Craigre kapom kétségbeesett tekintetem, de először semmi emberi érzelmet nem tudok leolvasni az arcáról. Aztán a vonásai ellágyulnak, s a mikrofont a szájához emeli:
-Köszönjük, hogy újabb szép estét okoztál nekünk Annie, pihend ki magad Csillagom. Jó éjszakát.-Biccent az öltözőm felé, mire én hálásan biccentek és már itt sem vagyok.
Berontok az öltözőbe és pillanatok alatt váltok vissza az eredeti külsőmre. Leveszem a parókát, normális ruhát öltök magamra és lemosom a sminket, aztán visszateszem a csuklómerevítőt, fogom a táskám és elindulok kifelé. Az ajtóban ott áll Craig, s határozottan rám vár.
-Megvagy?-Néz a szemembe, amint közelebb érek hozzá.
Még sosem volt ennyire emberi. Igaz, úgy sem bánt velem még soha azelőtt, mint ahogy akkor, amikor majdnem eltörte a csuklóm.
-Persze, minden rendben.-Bólogatok hevesen.-Kösz, hogy hagysz elmenni.
-Rád fér a pihenés.-Mosolyodik el kedvesen, majd arrébb áll az ajtóból.-Jó éjszakát.
-Jó éjt.-Biccentek, aztán szapora léptekkel távozom.
Még váltok egy gyors ölelést Daniellel a külső ajtónál, aztán elindulok a motorom felé, ám ott nem kis meglepetés vár. A fekete BMW közvetlenül a motorom mellett áll, s annak neki támaszkodva ott áll az a kék szempár.
-Mit keresel itt Liam?-Kérdezem meg nem állva az úticélom felé.
-Kinyomtad a telefont.-Löki el magát a kocsitól.-Kétszer.-Hangsúlyozza ki, majd közelít felém egy lépést.-Így kénytelen voltam személyesen látni, hogy mi van veled.
-Hát, mint látod jól vagyok, szóval...
-Mért nem mondod el, hogy ki volt az és mit akart? Hogy bántott-e?
-Azért Liam, mert minden rendben van.
-Az agyamra mész azzal, hogy semmit sem mondasz el nekem és mindent harapófogóval kell kiszednem belőled!-Szakad ki belőle, s idegesen a hajába túr.
Istenem de szexi, amikor ideges.
Szinte érzem az erőt, ami sugárzik belőle.
-Hát akkor menj haza!-Vágom hozzá én is ingerülten.-Hosszú napom volt Liam és nem kértem, hogy gyere ide!
-Nem, de itt vagyok, szóval igazán megállhatnál egy perce, hogy...
-Most mondtad, hogy az agyadra megyek!-Szakítom félbe, mikor elhaladok mellette, de elkapja a kezem, s megrántva a kocsi oldalának nyom.
-Pontosan, az agyamra mész, de kurvára beindítasz ezzel!-Morogja az ajkaimra, majd időt sem hagy, hogy reagáljak, le is csap rájuk hevesen, erőteljesen.