– Ó hogy az a – akadtam ki, amikor a kakaómat egy egyszerű mozdulattal magamra öntöttem. – Te meg mégis mit csinálsz?! – háborodtam fel, ugyanis Connort akkora röhögési roham kapta el, percekig nem tudott megszólalni.

– Bocs Tess, csak néha olyan béna tudsz lenni – nevetett.

– Szerinted nem tudom? – engedtem fel, mivel semmiféle bántó szándék nem volt az előbbi kijelentésében. Igazság már annál inkább.

– Tessék, hátha segít valamit – nyújtott felém egy rongyot Ann néni a pékség hatvanas éveiben járó főnöke.

– Köszönöm – vettem át hálásan és elkezdtem letisztítani magam.

– A nyakadon még maradt – figyelmeztetett Connor, miután az ital nagyját letöröltem magamról.

– Hm?

– Kakaó. A nyakadon – ismételte el.

– Hol? – kerestem magamon az említett dolgot.

– Add – kérte a textilt, majd leguggolva mellém eltüntette a kakaót. Csakhogy közben a keze hozzáért az államhoz.

A következő pillanatban mindketten lefagytunk és egymás tekintetébe meredtünk. Az idő lelassult, a lélegzetem pedig gyorsabb tempót vett fel. A keze arcomra csúszott, majd kisimított egy kósza tincset a szememből.

– Basszus, ne haragudj! – húzta el félve ujjait.

– Semmi baj – nyugtattam miközben a szívem sebességét próbáltam lelassítani. – Van kedved a parkban sétálni? – tereltem a témát.

– Hogyne! – tért vissza eredeti, folyton mosolygós énje, azzal a különbséggel, hogy a füle enyhén piros lett.

– Akkor ezeket vissza is viszem – emeltem fel a tányérokat, ő meg a poharakat hozta utánam. - Köszönjük Ann néni, viszlát – búcsúztam el tőle Conorral egy huzamban.

– Sziasztok drágáim – integetett nekünk, de amikor elhaladtam mellette a fülembe súgta – Nagyon helyes fiú Tess csillagom, csak úgy odavan érted. Ismerem én ezeket a férfiakat, úgyhogy meg tudom állapítani az ilyet. Sok sikert hozzá! – kacsintott rám, én meg eltátottam a számat.

– Na, de Ann néni!

– Aranyosak vagytok együtt, ez van – vonta meg a vállát és megpaskolta a fejem tetejét.

Egyetlen probléma akadt. Az utolsó mondatot Connor is hallotta, ezután pedig vigyora elrejtése érdekében beharapta az ajkát.

– Jössz? – nyitotta ki nekem az ajtót és úgy tett, mintha az előbbiek meg sem történtek volna. Legalábbis próbálta leplezni reakcióját. A szemét!

– Megyek – motyogtam dühösen, ennek ellenére pillangók repdestek a hasamban. Haladtam volna már a zebra felé, amikor elkapta a könyököm.

– Nehogy megint majdnem elütesd magad – magyarázta meg cselekedetét, aztán egy igen meglepő dolgot tett. A tenyerét ahelyett, hogy leengedte volna, az enyém után nyúlt és az ujjainkat összekulcsolta.

Már átmentünk az úttesten, azonban továbbra sem engedett el, ahogy én sem őt. Szóval kézenfogva sétáltunk tovább a park felé. A szívem szárnyakra kapott, egyszerűen hihetetlen volt a szituáció. Itt egy imádnivaló srác mellettem, akit kétségkívül megkedveltem az elmúlt hónap alatt és láthatóan nem utált. Nem idegesítettem. Sokkal inkább úgy tűnt, ő is megkedvelt. Nem értettem, mégis kinek kellene egy olyan ember, aki könyvekben éli egyik életét, egyfolytában bénázik plusz a fahéjas csigát valami istenségi találmánynak tekinti? Senkinek. Vagyis ezt gondoltam ideáig, de mi van, ha én is megérdemlem ezt? Hogy valaki kölcsönösen szeressen?

– Mindig is itt éltetek anyukáddal? – rántott ki a gondolataimból.

– Igen. Amikor anya terhes lett, még máshol éltünk, csak aztán apám lelépett. Anya pedig szeretett volna más helyen kezdeni velem új életet és megtalálta ezt a várost. Megvette a házunkat, azóta lakunk itt – meséltem neki költözésünk okáról. – Ne nézz így rám! – kértem, mert megláttam az arcát.

– Mi, hogyan?

– Hát így – mutattam rá. – Ezzel a „jaj, de rossz lehet egy szülővel" fejjel. Mindenki így reagál, de én tényleg boldog vagyok anyával.

– Akkor rendben – szólt elnézést kérő hangnemben.

– És hogy van Holly? – jutott eszembe a macska, akit a szülei nemrég hoztak el a menhelyről.

– Remekül, már leszokott a kanapé szétrágásáról. Most már csak a pulcsikat tépegeti.

– Végül is, még mindig jobb, nem?
– Egy átlagos esetben az lenne. Csak hát múltkor a Coldplay merchem lett az áldozat – sóhajtott szomorúan.

– Ó, fogadd részvétemet – vágtam rá kapásból, mire felnevetett.

– Hogyhogy nincs több ezer barátod? Nálad kedvesebb embert alig lehetne keríteni a földön.

A kijelentésére még nagyobb mosolyra húztam a szám, amit már így sem tudtam leszedni magamról, mivel még mindig kézenfogva mentünk.

– Nem mindenki szereti az olyan embereket, mint én. Régen rengetegszer mondták, hogy sok vagyok, amikor megpróbáltam barátkozni, úgyhogy inkább felhagytam vele – adtam meg az igazat.

– Mekkora idióták! Tess komolyan mondom, ha valaki nem látja milyen eszméletlenül jószívű vagy, azzal bajok vannak – fordított maga felé.

Talán a jelenleg meglévő mensim tette, de annyira meghatódtam, hogy a következő pillanatban szorosan átöleltem őt.

– Köszönöm Connor – suttogtam a mellkasának döntve a fejem.

Válaszul gyengéden a karjaiba zárt, kezét a csípőmön pihentette. Mondanám ezután elengedtem, helyette viszont jobban magamhoz húztam. Így álltunk még pár percig a leveleket hullató fák társaságában.

***

– Megyek! – kiáltottam amikor megszólalt a csengő.

Trappolva szaladtam le a lépcsőn és gyorsan megigazítottam a bordó kardigánom, valamint a sötét hajamat. Éreztem hogy figyelnek, sejtésem pedig be is igazolódott mikor oldalra fordultam. Anya a mindentudó mosolyával szemlélte szépítgetésemet. Annyiban hagytam a dolgot.
Kinek hazudjak, tény és való, mindezt Connor miatt csináltam. Akit mellesleg be kéne engednem, ha már az ajtónk előtt várja a bebocsátást.

– Szia! – köszöntem boldogan odébb lépve, hogy be tudjon jönni.

– Szia! – ölelt át.

– Boldog szülinapot! – mondtam a vállába furva a fejem.

– Köszönöm – adott egy puszit a homlokomra. Nem számítottam erre, úgyhogy amikor elengedett vörös arccal léptem el tőle.

– Csókolom! – üdvözölte anyát, ahogy ő kijött a konyhából. – Connor vagyok, bár gondolom már hallott rólam.

– És még mennyit drágám – tette két kezét anya Connor vállára, mindeközben figyelmen kívűl hagyva felháborodásomat, amiért elszólta magát. Igaz az említett fiú arckifejezését nem láttam, biztos voltam benne, ő csak mosolyog.

– Audrey vagyok, Tess anyukája és kérlek tegeződjünk - mutatkozott be anya is. – Na kis szülinapos, gyere és együnk. Lehet már 17 éves vagy, de attól még ehetsz a házi készítésű kekszemből, nem igaz?

– Ez valami elképesztő! – mondta lenyűgözve Connor, amikor megkostólta a kekszet.

– Köszönöm drágám – hálálkodott anyám repkedve a boldogságtól. – Gyerekek, nyugodtan felmehettek ám Tess szobájába, hogy oda tudja adni az ajándékot.

Connor lefagyott egy pillanatra.

– Te vettél nekem ajándékot? – hitetlenkedett örömtől csillogó szemmel.

– Hát igen, de nem nagy cucc, vagyis lehet, csak gondoltam hogy izé – szedtem össze darabonként a szavakat.

Húsz perc alatt Connor másodszor zárt a karjaiba. Mit ne mondjak jól haladtunk.

– Gyere, úgysem voltál még a szobámban – ragadtam meg a karját amint elengedett.

Felmentünk a lépcsőn és a jobb oldalon lévő ajtón bevezettem.

– Ez lenne az – mutattam körbe. – Nincs semmi extra, csak pár bútor, meg ugye a könyvespolcom.

– Azta, jó sok könyved van! – kerekedtek ki szemei.

Miután kibámészkodta magát, szóltam neki hogy nyugodtan foglaljon helyet az ágyamon, mindeközben én kiszedtem az eddig a szekrényemben lévő ajándékot.

– Boldog születésnapot Connor – mosolyogtam ahogy átadtam neki a csomagot. Sosem voltam még kíváncsi senki reakciójára ajándékozáskor, de a velem szemben ülő fiú sok mindent megváltoztatott az életemben.

Óvatosan szedte ki a csomag tartalmát.

– Ez a kedvenc Jenny Winston könyvem limitált kiadása – ért fülig a szája. – Tess, köszönöm szépen!

– Nana, ez még nem minden – vigyorogtam.

– Hogy érted? – értetlenkedett.

– Csak nyisd ki!

Még mindig értetlenkedést láttam a tekintetében, de kinyitotta.

– Boldog 17. szülinapot Connor, Jenny Winston – olvasta fel a szöveget az aláírást szemlélve ledöbbenten. – Szereztél nekem egy névre szólóan dedikált könyvet Jennytől? – sosem láttam még ilyen boldognak.

–Nem nagy ügy – legyintettem zavartan.

– Dehogynem az Tess, ne szórakozz! – húzott le maga mellé – Köszönöm.

– Örülök, hogy tetszik – tördeltem a kezem.

– Figyelj, igazság szerint nekem is van egy ajándékom számodra – fogta meg a kezem, kék szemével pedig az enyémet kereste.

– De hát ma neked van szülinapod – húztam össze a szemöldököm.

– Nem baj, attól még megérdemled.

Belepirultam a kijelentésébe.

– És mi lenne az? – kérdeztem halkan.

Válaszul a tenyerébe vette az arcom és puhán megcsókolt. Egy pillanatra elhúzódott várva, mit reagálok. Ujjaimmal a hajába túrtam és visszacsókoltam. Az egyik kezét a derekamra csúsztatta, a másik az államnál maradt.

– Tess? – motyogta a nevem a csókok között.

– Igen? – húzódtam el, homlokomat az övének támasztva.

– Lennél a barátnőm?

Az eddiginél még jobban elmosolyodtam. Most én vettem az arcát a kezembe.

— Ez egy kérdés? – ráztam a fejem nevetve, majd újra a szájához érintettem az ajkamat.

VÉGE