Harry sírt. A barátai elutaztak, családja és szerelme nem volt. Egyedül maradt. A háború elmúlt, de a halottak okozta sebeket semmi sem gyógyította be. Elvonult. Arcát arany és vörös körök pettyezték. Gömbök, díszek. A mellette magasodó, fényes karácsonyfa mellett aprónak tűnt, jelentéktelennek. Felette fagyöngy lógott.

Az emberek megtudtak tőle mindent, amit akartak; újságírók, riporterek, diáktársak... Kikérdezték. Kizsigerelték, kimerítették. Majd úgy eldobták, mint egy zsák szemetet.

Néma könnyek csorogtak az arcán. Fázott, de nem ment oda a tűzhöz. Túl sok séta. Túlságosan fájt. Minden fájt, mintha minden öleléssel és szóval csak lentebb löknék a gyász és a bűntudat vészterhes szakadékába. Még a barátai is. Semmi sem segített. Az egész világ fájdalmat okozott neki.

Felkapta a fejét.

Léptek. Halkak, mint egy macskáé, de egyértelműen ott voltak. Valaki van a folyosókon. Fél percen belül ismét elhalkultak. Kócos haja újra a lapockái takarásába hullott, a sós cseppek ismét útra keltek.

Az anyja, az apja, Sirius, Lupin, Tonks, Fred, Lavender, Collin, Dumbledore, Dobby...

Meghaltak. Az emlékezés mulandó síkján ragadtak. Majdnem Piton is.

Annyi veszteség oly rövid idő alatt. Annyi jó ember.

Nagy levegőt vett, hullámzott a mellkasa. Nem csilingeltek karácsonyfadíszek, nem hallatszott nevetés a folyosókon. Mindenki a nagyteremben vagy a saját klubházában töltötte a karácsonyt – ha egyáltalán maradtak –, míg Harry magába roskadva ücsörgött a hidegben. Kezét szorosan összekulcsolta, ujjai a körme melletti, érzékeny bőrt piszkálták. Háta meggörbült, a teste rázkódott. Smaragdzöld szeme vörösben úszott. Ezüstkék holdfény vetült fiatal, fáradt arcára. Szemhéja alatt sötét árkot képzett a kialvatlanság.

Szipogott. Hangosan, mocskosan zokogott. Máskor egészen gusztustalannak érezné magát miatta, azonban mostanra már régen túljutott a többiek véleménye okozta terhén.

Újra felcsendültek azok a halk léptek. Apró szellő borzolta fel sötét, rendezetlen fürtjeit, szeme sarkában egy fekete árnyat látott. Biztosan az teszi, hogy már napok óta nem aludtam, gondolta a fiú. Kapkodta a levegőt, a ruhája ujjával végigdörgölte sós csíkokkal felszántott bőrét.

Inkább elfordult a rideg kőfalaktól. Tekintete az égen pihenő teliholdra tévedt, ami éppen megbolondította a vérfarkasok érzékeit.

Öt perccel később néhány határozott lépés hangja töltötte be a teret. Széles vállú alak takarta ki Harry látóterét, miközben egy szinte fekete szempár fúródott az övébe. Valami vastagot, puhát és súlyosat nyomtak a tenyerébe, mire lepillantott. Egy pulóver.

– Uram, ez...

– Vedd fel! – mondta Piton. – Mikor azt hittem már abbahagyod – kétszer is – csak újból elkezdődött.

Harry becsukta a száját. Sietve magára kapta a piros-fehér, hópelyhekkel díszített ruhadarabot. Nagy volt rá. Olyan érzést keltett, mint egy óvatos, megfontolt ölelés. Vanília édes illata kúszott az orrába, hőhullám csapott az arcába. Forró csokoládé került a kezébe. Lehunyta a szemét, majd kérdés nélkül belekortyolt az italba. Megborzongott. Minden porcikáját átjárta a meleg. Olyan finom érintés érte az arcát, aminek valóságossága örökké kérdéses lesz számára.

– Senki nem keresett – préselte ki magából Harry. – Azt hittem...

– Ez nem igaz.

– Kié... a pulóver, az... kié?

A fiú jobbjában meggyűrődött az anyag, ahogy remegve megmarkolta. Már nem fázott.

– Az enyém.

A szája sarka megemelkedett, smaragdzöld szeme felcsillant. Újabbat kortyolt a forró innivalójából. Némán ült. Szemöldöke fentebb kúszott. Könnyei végleg elapadtak, mellkasából fokozatosan terjedt ki a melegség, átmelegítette tagjait, és vörösséget kölcsönzött idáig sápadt arcának.

– Piton professzor, minden tiszteletem, de ez nevetséges. Magának nem lehet karácsonyi pulcsija.

– Elnézést, nem tudtam! – Piton lágyan beszélt. – Nem hallottam jól, mikor is hozták a rendelkezést?

– A rendelkezést, mi... Ó, egek... Ez szörnyű volt.

Harry apró mosollyal fordult a tanára felé. Elkerekedett a szeme. A légzése felületessé vált, hosszú pilláit lesütötte. Elpirult. A lába tompa, folyamatos hangot keltett a dobolásával. Beleivott a forró csokiba, hogy elkerülje a további válaszadást. A vallomást.

– Kinek szól a tagadásod? – kérdezte Piton. – Már nem sírsz.

– Lá-látta?

– Láttam. Mondtam: kétszer is.

– Hát akkor, miért nem... Mindegy. – Nagyot szipogott. – Itt van.

Hosszúra nyúlt a csend. Egymást nézték a félhomályban, a fa alatt. A bájitalmester ajka résnyire nyílt, majd ismételten becsukódott, mintha félt volna, hogy valami olyan hagyja el, amit megbán.

– Itt vagyok. És... Itt leszek, az a lényeg.

– Köszönöm.

Itt lesz. A szavak visszavonhatatlanul lebegtek közöttük. Harry tekintete ismét bepárásodott, édes forróság érintette a nyelvét. Egészen addig kortyolt, míg a bögre teljesen ki nem ürült. Letette az ablakpárkányra.

Könyökét a térdére támasztotta. Behunyta a szemét, a tarkóját önnön ujjai érintették, amint elbújt a saját testének védelmébe. Piton nem láthatta ilyen állapotban. Nem szabadott volna. De látta. És egy rossz szót sem szólt.

Ültek. Egymás mellett, némaságban, a villogó karácsonyfa tövében. Harry előtt ismét felrémlett az a sok arc. Vérbe fagyott testek, üveges tekintetek, aggódó homlokráncolások, keserű könnyek. Fekete haj, sápadt arc, ónix szempár, vérző nyak. A keze, amint forró, vörösségtől ragacsos bőrt érint. Az el-elfogyó levegő hangja, amint a sérülése megkínozza egy haldokló tüdejét. Az utolsó levegővételek.

– Amikor... – kezdte Harry. – Amikor ott feküdt, én azt hittem... Annyira sok volt a vér!

– Ténylegesen.

– Akkor volt először, hogy én – vett nagy levegőt –, hogy másnak láttam. Nem gyilkosnak, de nem is olyannak, mint akit gyűlölök.

Finom mocorgás zaja érkezett Piton felől. Harry mellkasába fájdalom nyilallt, életében először úgy érezte, nem tudna egyedül maradni. De tanára nem ment el. Nem állt fel, és hagyta őt egyedül a folyosó csendjében a fagyöngy alatt.

– Milyennek láttál, Harry?

– Embernek.

A fiú felkelt a hideg kőpadról. Léptek visszhangoztak. Arany és bordó fény ragyogta be Harry arcát, és visszaverődött zöld szeméről. Hangosan vette a levegőt. A mellkasa még mindig hullámzott, azonban már közel sem annyira, mint korábban. Keze tétován a levegőbe emelkedett. Ujjai végigsimítottak egy vérvörös karácsonyfadíszen. Az apró kis tárgy megpördült, s csilingelve egy másiknak ütődött.

– Sajnálom – mondta Piton.

A varázsvilág megmentőjének nem volt szüksége magyarázatra.

– Már nem számít. Rosszul... nem, ez nem jó szó, egyenesen szörnyen viselkedtem.

– Ha te szörnyen viselkedtél, akkor azt hiszem, nem létezik olyan szó, ami kifejezhetné azt, amit én műveltem veled.

Harry Pitonhoz fordult. A férfi tekintete a szemközti falat kémlelte. Éjfekete haja keretet képzett az arca körül, és elrejtette a vonásait. Egy méter is volt köztük. Ez a távolság pedig olyan lehetetlenül fizikai volt, de nem volt képes vetekedni azzal a törékeny lelki megsemmisüléssel, ami köztük történt. Ez volt az enyészet, szinte maga az apokalipszis. Falak bomlottak le köztük, olyanok, amik mögé talán még soha senki nem látott be.

– Hős – jelentette ki Harry. – Ez az a szó.

– Hős – visszhangozta Piton. – Közel sem... – Habozott. – Közel sem érdemlem meg a feloldozásod. Sosem voltam elég bátor. Mégis miért?

Ő is felállt. Ruganyos léptei halkan koppantak a hideg köveken. Odaállt Harry mellé. Vállukat mindössze pár centiméter választotta el. Mindketten az aranyló fát nézték. Mégis mintha egymás levegőjét szívták volna, miközben forró testük kölcsönösen melegítette a másikét.

– Azért, mert Voldemort gyáva volt – mondta a fiú. A folyosókon nem hallatszott semmiféle nesz a lélegzetvételeik hangján kívül. – Annyira félt a haláltól, hogy ölt az életért. Maga bátor. Maga a legbátrabb ember, akit csak ismerek. Meghalt volna azért, hogy jóvá tegyen mindent.

Piton hirtelen levegőért kapott, szeme elkerekedett.

– Ez azt jelenti...

– Megbocsátok.

Harry bólintott, hogy nyomatékot adjon szavainak, és biztosítsa tanárát ezek igazságtartalmáról. Oldalra pillantott. A férfira. Vagyis csak ezt akarta tenni.

Mire bármit is tehetett volna, egy tenyér siklott a tarkójára. Két kar fogta körül a testét. Egy nagyobbhoz préselődött. Finom, fekete anyag érintette az arcát, és gyógynövények változatos illata kúszott az orrába, ami a fenyőével együtt bódító elegyet alkotott. Fejét betemette a csak neki felkínált, áll alatti zugba. Borosta szúrását érezte. Kócos haját meleg, gyors, de egyenletesen áramló és elakadó levegő simogatta.

Az ölelés földrengés módjára rengette meg Harry érzelmek ellen épített várát. Talán össze is döntötte. Szinte látta, ahogy darabjaira hullik, és kövek peregnek le, veszélyt jelentve mindenre, ami alatta van, köztük rá is. Elképzelte, amint eltemeti, majd belefullad az áramlatba.

Könnyek szöktek a szemébe. A válla megrázkódott, majd az egész testén finom remegés lett úrrá. Ő is átkarolta Pitont. A talárjába kapaszkodott, görcsösen markolta a textíliát. Orrát a másik nyakába fúrta. Mintha megszűnt volna körülöttük a világ, Harry már nem érzékelte a karácsonyfa villogását, a hold ezüstkék fényét. Csak ők voltak ketten.

Ők és ez a valami, ami évek óta először engedett át bizonyos eltemetett részeket mindkettőjükben. Percek teltek el, mire bármelyikük is megszólalt. Piton volt az első:

– Nem így terveztem a péntek estét.

A fiú erőtlen kacaja töltötte be a teret, és visszhangzott a kietlen kastélyban. Kissé eltávolodott, de még mindig a professzorát fogta, akárcsak egy ragaszkodó kisgyermek az édesanyját.

– Kár. Az én terveimből már csak az „ölelkezni Piton professzorral" nevezetű maradt. Végre lehúzhatom a listámról!

– Igazán sajnálnálak, ha velem akarnál ölelkezni.

– Pedig... – Harry mélyen beszívta a levegőt. – Pedig jó volt.

Az idősebb arckifejezése megváltozott: homloka kisimult, szája felfelé görbült, a testtartása ellazult. Az a mindig benne lappangó feszültség és görcsösség alábbhagyott. Kezét a fiú vállára tette, majd óvatosan megszorította. Egyszerű, emberi gesztus volt. Pitontól ritka, inkább lehetetlen. Mégis megtörtént.

Harry szíve szinte felemésztette önmagát, úgy kalapált válaszul. Fájdalmat érzett. Tudta, amint tanára elmegy innen, ő ismét egyedül marad. Nem lesz mellette senki, csak a gondolatai. Azok a rémképek, amiket látni sem akar. Ezért mosolygott. A világ legszebb erőltetett mosolyával ragyogott a bájitalmester irányába, hátha megszánja őt, de talán ezzel éppen az ellenkezőjét érte el.

– Azt hiszem... – mondta Piton gyengén. – Jobb, ha megyek.

– Ne!

A varázsvilág megmentője ösztönös természetességgel kulcsolta ujjait a professzor csuklójára. Így éppen szerelmes párnak is tűnhettek a külső szemlélődő számára. Harry kipirult arccal, csillogó szemmel. Perselus Piton elkomorodó tekintettel, amint az elválást fontolgatja. Közel egymáshoz, alig egy lépésre.

– Én... Kérem, csak... Ne hagyjon egyedül! Úgy olyan, mintha bármikor megfulladhatnék.

Forró lehelet hagyta el tanára ajkát. Összefonódott a pillantásuk. Harry akkor sem engedte volna el, ha kényszerítik; ebbe sűrítette minden reménykedését. Várta a választ. A csend egyre hosszabbra nyúlt. Minél tovább maradtak így, annál jobban összeszorult a mellkasa. Nem akarja hallani az elutasítást. A szíve beleszakadna.

– Nem maradhatunk itt.

Harryben szétáradt a megkönnyebbülés. Feszessége mégsem változott, ugyanis egy olyan férfi, mint Piton, bármikor képes volna kiforgatni a szavait.

– Talán a nagyteremben még tart a vacsora – javasolta az idősebb.

– Nem akarok... Nem akarom, hogy így lássanak. – Hosszan beszívta a levegőt. A torkát egy gombóc szorongatta, ami jó ideig nem engedte a folyatást. Amikor megszólalt, szavai keserűen csengtek: – Magát akarom. Mármint... Nem úgy értettem.

Azt hiszem – tette hozzá Harry magában. Megfordult, majd odament a bögréhez. Elkapta a vágyakozás valami iránt, amivel eddig nem törődött. Közel hajolt a pulóverhez, s beszippantotta Piton illatát. Az alhasa finom szorítással reagált. Felzihált tőle. Furcsa érzések kavarogtak benne, amiket képtelen volt meghatározni.

– Semmi baj – értelmezte félre Harry reakcióit Piton. – Nem hagylak egyedül. Mehetünk... a lakosztályomba. Persze, ha neked is megfelel a pince nyugalma.

A pince nyugalma. Ahelyett, hogy azt mondta volna, az a kínos közelség, amit ő okozhatott volna. Így vagy úgy, a választás lehetősége megmaradt. Harry kezében. Finom kuncogás hangja terjedt a levegőben. A magasabb alak összerezzent. A félelmet nem ismerő férfi, aki éveken át a frászt hozta Harryre, megrettent a puszta nevetésétől.

– Elnézést. Csak ez annyira... hihetetlen.

– Értem.

– De menni akarok, ez nem elutasítás. Nekem... szükségem van erre.