Az eset után hazamentünk, majd beszámoltam a történésekről. Apám tátott szájjal hallgatta végig a "kis" történetemet.

-Aztmondod hogy Matsumoto is abban a világban van? -kérdezte

-Igen. Utoljára 6 hónapja találkoztam vele ott.

-De az lehetetlen... -suttogta a szavakat

-Tudom hogy az.. én sem hiszek a szememnek...

-És aztmondod hogy azzal zárult ez az egész, hogy az a Hiroshi nevezetű ember meghalt, majd te rá később elájultál? Na ne nevettes... -nevetett fel hisztérikusan

-Apa nem viccelek, komolyan ez az igazság! -csaptam idegesen az asztalra

-Miért nem mondod el inkább, azt hogy meglógtál, minthogy holmi hazugsággal álsz elő?! -nézett idegesen, de komoran a szemembe

-Hogy micsoda? -engedtem el az asztal támláját

-Tudom nagyon jól hogy csak meglógtál. Mond... milyen pali áll a dolgok mögött? -kezdett el felém lépkedni, mire én hátráltam egyet

-Nem tudom miről beszélsz apu... -motyogtam

-Matsumoto is benne van igaz? -fogta meg a vállam szélét -HÁT OLYAN AKARSZ LENNI MINT ANYÁD?! -ordított a szemembe

-Hah...? Miért lennék olyan mint anya..? -folyt le egy könnycsepp a szemem sarkából

-Utoljára kérdezem. HOL VOLTÁL?!

Nem válaszoltam. Féltem. Egy árva szó sem jött ki az ajkaim közt. Mintha csak megnémultam volna.

-Tudtam... -engedett el -Egy palival voltál. Hirtelen eltünsz, majd hónapokkal később felbukkansz újra. Megunt téged mi?!

-Fejezd be! -kiálltottam -Te nem az apám vagy! Az igazi apám megértene engem, és nem anyámmal mosna össze. Mégis mi a franc bajod van?!

-Annyi hogy te egy ut.... ki.... s... va.. ta...ro... a ..

Nem tudom mi történt. Hirtelen elkezdtem szédülni, majd a hangokat egyre rosszabbúl hallottam. Újra a nagy feketeséget láttam magam előtt. Ekkor egy ismerős hangot hallottam meg, ami nagyon ismerősen csengett a fülemben. Bár mozdulni nem tudtam, sőt, a testem nem is volt hajlandó velem együtt működni.

-Midori? Midori! Oi, Midori! -Csengett továbbra is a fülemben az ismerős hang.

Várjunk csak... ez a hang közvetlen mellettem van. És mostár mindent érzékelek normálisan.

-Hah?! -nyitottam ki a szememet, majd egy fehér plafonnal szemeztem, amibe véltem felfedezni egy vörös hajkoronát

-Végre hogy felébredtél... hogy érzed magad? -kérdezte lágyan

-Gaara...? -néztem az említett szemébe, aki aggódó pillantással nézett engem

-Kómában voltál 3 hétig, majd az egyik orvos felhívott, hogy mocorgásokat észlelt nálad, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, idejöttem hozzád. -magyarázta el röviden mi történt velem

Újra ittvoltam ebben a világban. Akkor csak rémálom volt az hogy apám ordibál velem? Egész végig ittvoltam, csak nem voltam észnél? Érdekes...

-Annyira sajnálom, nem kellett volna arra a küldetésre küldeni... -emelte fel az egyik karomat, majd a kezemet megszorította egy kicsit

-Te... te most sírsz?! -néztem a vörös szemeibe, akinek az arcán kósza könnycseppek díszelegtek

-Amikor megrémülve rontott be Temari azzal, hogy Hiroshit holtan, téged pedig eszméletlenül találtak az erdőben, azthittem hogy elveszítelek titeket... Bár... az egyik legjobb ninjámat már sikerült... -suttogta sírva az utolsó mondatot, amire nekem kikerekedtek a szemeim

"-Gaara! Nagy baj van! Nagyon nagy baj! -ront be az irodámba Temari

-Mi történt? -néztem a lány megrémült szemeibe

-Hiroshit.... holtan találták az erdőben! Midorit pedig eszméletlenül! -hadarta el a mondatát a lány, mire nekem a vérem megfagyott az ereimben

-De az nem lehet... az lehetetlen! -pattantam fel a székből -Hol vannak most?!

-Midorit a kórházba ápolják, életveszélyben van! -válaszolta -De most mit fo- nem tudta befejezni a mondatát, azonnal a kórház felé kezdtem el rohanni, majd idegesen futottam a recepcióhoz

-Kazekage-sama, mibe segí-

-Midori Kagawa ittvan? -szóltam bele a mondatába

-Igen, de most éppen a műtőben van

-Mi történt vele? -kérdeztem ingerülten

-Nos, mivel karcolásokat véltünk felfedezni a lány testén, gyaníthatjuk hogy harba keveredett. -kezdte el magyarázni a recepciós -Az oldalán három mély vágás helyezkedik el. A a térde és a kulcscsontja eltört, de ezeket mi mind helyretudjuk hozni. Illetve van egy kis bökkenő, amivel nem tudunk mit csinálni.. -fejezte be a sorolását, majd a hallottak alapján elszörnyűlködtem.

-És mi az a kis bökkenő? -kérdeztem rá félve

-Agyrázkódása volt. -ejtette ki a szavakat szárazon -Ennek köszönhetően kómába esett. Viszont, nem tudjuk mikor fog felébredni, lehet hogy sose Bár erre nagyon kevés esély van, ugyanis 68% esély van arra hogy felkeljen a kómából. -zárta le a mondatát

-K-kérem, mentsék meg a lány életét!

-Minden tőlünk telhetőt megteszünk Kazekage-sama!

Ezután kiléptem a kórházból majd a legközelebbi padra rogytam. Nem mondhattam el neki. Miért kellett arra a küldetésre küldenem őket? Miért?,,

-És most... mivan Hiroshival? -kérdeztem meg a fiút

-Hiroshit a tragédia után 3 nappal később eltemettük.

-Ohh... -vezettem le a hófehér takaróra a tekintetemet

-Tudom hogy fontos volt számodra... nagyon jó barátok voltatok... bevallom, én is szörnyen érzem magamat, hogy nincs már velünk. De legalább jobb helyen van mostmár...

-Igen.. -sóhajtottam

-De én örülök hogy te jólvagy. -vezettem a fiúra a tekintetemet, aki fájdalommal teli szemekkel mosolygott rám

-Gaara... te aggódtál értem? -kérdezem az említett fiútól kicsit meglepettem, majd akkor realizáltam hogy még mindig fogja a kezemet

-Mivan ha igen? -reagálta le ennyivel -Nagyon féltem. Féltem... hogy elveszítelek..

-E-elveszítesz...? -ismételtem az utolsó szót mostmár kétszer nagyobb meglepődéssel

-Tudod, az utóbbi hónapokban nagyon megkedveltelek. Szerettem veled lenni, szerettem veled minden egyes percet tölteni. Ekkor éreztem hogy viszont valami nem okés velem. Tisztáznom kellett az érzéseimet, egy kis időre volt szükségem. Ezért kerültelek általában. Képtelen voltam dönteni. Majd amikor elküldtelek titeket küldetésre Hiroshival... nem gondoltam volna hogy ennyire rosszul fog végződni minden. Amikor közölték velem hogy ő halott, te pedig eszméletlen vagy... ott helyben törtem szét apró kicsi darabokra. Akkor jöttem rá, hogy én tényleg belédestem. És nagyon féltem hogy elveszítelek. De most ittvagy.. és kimondhatom előtted... De én... szeretlek.

A szavai lassított felvételben játszódtak le az agyamban. Főleg az a bizonyos szó. Ő? Engem? Miért pont engem?

-Én... -néztem magam elé, majd éreztem hogy egyre jobban pirulok.

-Te?

-Az a helyzet... hogy én már.. régebb óta... érzek irántad valamit. És az több mint barátság -kezdtem el zavaromban a tarkómat simogatni

-Aztmondod... hogy te is szeretsz... engem?

-Nos... igen.

E szavak hallattán a fiú örömkönnyeit visszatartva ölelt meg szorosan. A gesztust viszonozva engedtük el egymást, majd jött a mindent megváltó kérdés.

-Szóval.. te is, és én is... uhmm... lennél életem szerelme? -kérdezte majd kíváncsian várta a reakciómat

-M-mi? Én? Veled? Komolyan, veled? -kezdtem el örömömben sírni -Igen!

A reakcióm láttán egy kicsit felnevetett, majd boldogan hajolt a homlokomhoz, hogy egy rövid kis puszit helyezzen rá.

_______________________

22 részt kellett várni ahoz, hogy ez a 2 szerencsétlen egymásra találjon, ugye milyen romantikus?

Nos, remélet tetszett ez a rész, őszintén én olyan nagy mosollyal írtam a részt hogy az csak na.

A rész megírásában a szobámban engem bámészkodó szellem segített, úgyhogy külön hála Mrs. Szellemnek xdd

Legyen további csodás napotok, vagy estétek! XD <33