Életünk tavaszán érezzük
Boldogságnak édes
gyümölcsét. Tudatosan
kapaszkodunk Földanya
létráján, mégis pusztítjuk,
ahogyan vírusok testünket.
Mégis mikor jő Napom? Éjjelem
ragyogó délelőtté varázsolva?

Kutam apad, kertem veszendőben.
Virágaim új hajtásra képtelen. Vajon
ő képes lesz kertem gondozására
vagy továbbra se érdekli pislákoló
napom? Válasza még nem érkezik,
tudja levelem szándékát, figyelmét
azonban lefoglalja tevékenységei.

Nyújtottam feléd rózsám, eldobtad!
Neked szántam levelem, elégetted!
Lelkem nyitottam, ellökted!
Szívem mégis hozzád húz!

Családom hazug valósága többé
mérgezni képtelen. AVLSZ titkos
monológja fájdalmas hátba szúrás!
Képmutatásuk jobban fáj, mert
szeretetük hamis. Bajban elhagytak.

Választott szeretteim, kis
családjuk tagjává tett. Barátaim
szeretnek s Hálával tartozom
Teremtőm felé, amiért mellettem
állnak. Fájdalmas jövőt hagyok
reájuk, életük részét emlékükben
élek s létezem tovább.

Nem érzem haragnak lángját.
Képes voltam megbocsátást
hagyni minden sérelemért.
Tudom, eszem nincs; akik
igazán lelkemért szeretnek,
esztendős terhet hagyok.

Életem Tavaszára vágytam,
rideg, kegyetlen Telét kaptam,
néhány melengető
Napsugarakkal. Értük adom
hálám; Sajnálom, feladtam.