Kihívásokkal teli helyen Megismertük egymást, ahol senki se gondolná. Lelkünk részének érezhettük magunk. Levélváltás, szoros kapcsolat kialakulását figyelhettük meg. Talán mi egyek lehetünk? Vágytam rád. De te mégsem akartad szenvedéllyel felfűtött valóságos találkozásunk.

Megrekedtünk. Üzenetek betűjébe zárt érzések jutottak. Egyoldalúvá változott közös érdeklődésünk. Epedeztem, míg utolsó reményem is elvesztettem a szerelemben. Kitartásom, mi tovább kapaszkodott beléd, megszűnni látszik. Fájdalmas elengedni, mégis megtettem. Utolsó érzelmes lényem veled együtt engedtem zuhanni a magány szakadékába. Napokig fájt.

Nem kerestél, nem erőltettem.
Lassan haladok előre, kegyetlen valóságot elfogadván, nem akarsz. Hamis ábrándokat tápláltam, miket itt az ideje engedni, semmivé foszlani. Előttem van életünk, mely boldogság vesz körbe; mi Szerelemmé nőtte ki magát. Ez csak délibáb!

Követed napjaim történéseit, mégsem írsz. Látod miket mutatok, mégsem írsz. Tudom hogy tudsz érzéseimről, mégsem írsz. Hamis ábrándokat ébresztesz ezzel, Nem akarom! Mond hát, kedvelsz? Szeretsz? Az életed részévé tennél? Ha válaszod igen, miért nem szakítasz ki e béklyóból, mi fogva tart? Ha nem, miért nem húzod elő éles Kardod, átszúrván haldokló szívem? Ennyire élvezed fájdalmam? Vagy csupán megannyi trauma végett, nehéz kimondani mi szívedben lapul?

Újabb áltatása egy magányos léleknek! Üres remény! A szerelem nem nekem való, már tudom. Elfogadom Sorsom, melyben a szerelem, mint hamis illúzió létezik. Szívem mely sebekkel teli, megfagyasztom. Elzárom a Világ emberei elől! Lelkem pajzs mögé rejtem, Érzéseimtől megválok. Mégis, egyedül kísér Síromig a
magány, ugyanis számomra nincs
szerelem.