A borítót nagyon szépen köszönöm MaybeIsNotMyBee -nek, LUV YA SISTAH!¡! ❤
Remélem, mindenkinek tetszik, mert egy ideig ez marad. ✌🌚

LuHan szemszöge

Az autóban csücsülve nézem a zöld lankákat. A fejemben egy fülbemászó dallam helyett Sehun jár. Mikor bejelentem, hogy nem leszek hajlandó lemondani róla, azt halál komolyan gondoltam. Úgy értem, ha más nem, betöltöm a tizennyolcat, és költözök hozzá.
- Nagyon csendben vagy. - fordítja felém arcát anya, de szemei még mindig az utat figyelik - Milyen volt a fiúnál lenni?
- Jó...de már szeretnék hazaérni. - mégsem mondhatom azt, hogy "túl jó, forduljunk vissza!". Sértő lenne, netán túl őszinte?
Most jut eszembe:
Holnap suli lesz. Szuper! Már alig várom! *szarkazmus*
- Mi jár a fejedben? - Sehun farka, de ez most hogy jön ide? - Nagyon elbambultál.
- Semmi, csak fáradt vagyok. - dörzsölöm szemeim, közben magamra erőltetek egy mosolyt.
Mi lesz velem Sehun nélkül? Egyszerű a válasz: Nem leszek nélküle.
Mégegyszer nem szökhetek meg. Most komolyan várnom kell egy negyed évet, hogy betöltsem a tizennyolcat?
- Ne aggódj, már mindjárt otthon vagyunk. - mosolyog az útra, mintha a szélvédőn lennék. Ki akar már otthon lenni? Én tuti nem. Minden egyes keréknyommal távolabb vagyok Sehuntól, nekem csak ez számít. Nem akarok tőle még ennél is távolabb lenni. Az otthonom Szöulban, Sehun mellett van. Nem Daeguban. Haza akarok menni. Sehunt akarom. Sehunt akarom ölelni, csókolni, mellette aludni, vásárolni vele, a barátaival hülyéskedni...
Ezeket végiggondolva egy kósza könyncsepp kúszik lefelé arcomon. Mintha csak az ablakba könyökölve megtámasztanám fejem, letörlöm a most oda nem illő cseppet.
Vagy tíz perc telhetett el, még mindig Sehunon járt az eszem, mikor megérkeztünk Daegun belül a környékre ahol lakunk. Sorban figyeltem az évek alatt már jól megszokott házakat. Ez a város "gazdag" negyede, szóval a házakat könnyen meg lehet jegyezni "egyediségük" révén.
És aztán egyszer csak feltűnt a fehér-szürke ház is. A lakás, amit három évvel ezelőtt a semmiből emeltek föl gipszkartonból, és egyéb könnyű szerkezetből. A ház, amit most nem tartok otthonomnak, de perpillanat jól esik látni. Talán ez a hirtelen kalandvágy felébresztett bennem egy kis honvágyat. Talán. Az autó megállt a garázs előtti placcon, én pedig kiszálltam. Errefelé még a levegő is másabb. A kertvárosi levegő mindig másabb, mint a közönséges városi.
Míg anya kinyitja az ajtót, én körülnézek, változott-e valami. Mondjuk nem tudom miféle változásra gondolok, ha azt nézzük, hogy egy hetet sem hiányoztam itthonról. Lényegében semmi sem változott. A szembeszomszéd a három csemetével még mindig szörnyen idegesítőek, a balos szomszéd még mindig az osztálytársam, és még mindig nem csípem, a jobbos szomszéd öreg tatája még mindig él, a fű még mindig nem nőt... Nem csoda, ha műanyagból van szegény.
Az ajtóhoz vezető kemény két lépcsőfok megmászása után belépek az ajtón. Itt sem észlelni sok változást. Csak az, hogy kettőnkön kívül túl nagy a csend a házban.
- Apa hol van? - fordulok anya felé, miközben leveszem a cipőimet.
- Visszament Kínába. Üzleti ügy. - látom nem nagyon akar erről beszélni, inkább hanyagolom a témát. Sokszor utazik Kínába, Thaiföldre vagy Japánba, már megszoktuk. De most anya különösen szűkszavú. Ha rákérdezek az okára, vajon elmondja? Vagy elkezd kiabálni velem, hogy "nem az én dolgom" és társai? Gőzöm sincs. Furák ezek a nők.
Inkább szó nélkül felmentem a szobámba. Miért van olyan érzésem, mintha már ezer éve nem jártam volna itthon? Minden szobarészlet látványa olyan nosztalgikusnak hat, hogy már fura. Hát igen...két dologgal repül az idő: szerelemmel és Sehunnal...nos, ha Sehun a szerelmed, ne várj csodákra vagy túl lassan telendő időmennyiségre.
Leülök az ágyra, ekkor észre veszem az első dolgot, ami változott: az ágy meg van igazítva. Végigterültem a ráterített lepedőn, ezzel kifújva a benntartott levegőt.
Ismét ő jár a fejemben. Nem tudom kiverni onnan. A fejem kong az ürességtől, hogyne lenne hely Sehunnak...rózsaszín háttérrel, sok pici szívecskével körülötte... A gondolattól is sírhatnékom támad.
Hisztisen sóhajtok, közben megdörzsölöm szemeimet. Próbálok témát váltani az agyamban...bingó!
Tanulás...mit kell vajon holnapra tanulni...áh, fogalmam sincs, mivel nem voltam suliban pénteken. Szuper...most be kéne írnom az osztálycsoportba? Vagy menjek át a szomszédba? Fáj az igazság, hogy a második lehetőség jobbnak tűnik. Nem akarom, hogy megrohamozzanak egy csomó kérdéssel. Apropó...mit fogok mondani a suliban, miért hiányoztam?
"Jaj bocsásson meg tanárnő, csak környezettudatos életmódra váltottam, ígyhát az utcán aludtam, meg életem szerelménél, aki ráadásul egy férfi, és le is szopott. Én tanultam volna, dehát ez az életmód áldozatokat kíván. Ugye megérti?" Természetesen nem. Ezért "tanár" a nevük. Bele kell törődnöm a második lehetőség előnyeibe és sajnos hátrányaiba is. Fogok egy cetlit és egy tollat, lerontok a lépcsőn, anyával egyeztetem terveim, majd a házat elhagyva belevágok tervem megvalósításához.
Az egyforma járdakockákon lépkedve sajnos hamar elérem úticélomat. A szomszédot. Semmi szokatlan nincs ebben a házban sem, minden rendben van vele...de a lakója...
A lakója az bizony Kunpimook Bhuwakul, de a barátai csak BamBamnek hívják. Micsoda kreativitás. Biztos azért lett ez a neve, mert be-BamBam-el az életedbe. Vagy mert az eredeti nevét kimondani lehetetlenség. A kettő közül valamelyik.
Ja, most csengetnem kéne? A nagy BAM-tól remegő kézzel nyomom le a villanykapcsolónak kiéző gombot. Lelki szemeim előtt látom, ahogy feltépi az ajtót, elhadar valamit, ami normális emberek számár érthetetlen, aztán berángat a házba, azzal, hogy "Innen nem menekülsz!", aztán gonosz kacajt hallat.
És ekkor nyílik az ajtó. A szörnyeteg helyett egy rágóbuborékot fújó, frufrus lány nyitott ajtót. Nem tűnt koreainak...se kínainak.
- Szi~ - köszöntem volna, aztán közöltem volna vele, hogy BamBamhoz jöttem, amikor is...
- BAMBAM!!! HOZZÁD JÖTTEK!!! - ordította el magát a lány, közben flegma arccal az én testi adottságaimat méri fel.
- HA-HA-HA! VICCES VAGY LISA. DE HOZZÁM SOSEM JÖNNEK. - hangzott a válasz valamivel tompábban, a házból.
- Hé! - bökött felém fejével - Hogy hívnak?
- Lu...LuHan vagyok. - hajoltam meg illedelmesen előtte.
- Lalisa. - rágcsálta tovább a rágógumit. - Kit keresel?
- BamBamhoz jöttem, a házit szerettem volna elkérni tőle. - jézusom...utoljára akkor hozott ennyire zavarba lány, mikor még ők tetszettek. Lisa nagyot sóhajtott.
- Kövess! - úgy ment előttem a házban, mintha valami titkos szektába vezetne. És az a szekta BamBam besötételt szobája volt. Az illető pedig egy kanapén ült, még pedig fordítva, lábai az égnek álltak. A feje lelógott az ülőalkalmatosságról, szájából egy pocky lógott ki, úgy nyomogatta a kezében lévő konzolt. Érkezésünket hallva oldalra fordította fejét, de mivel így nem ismert meg, pár pillanat múlva a padlóra helyezte elzsibbadt lábait, hogy a fejéből a vér visszamenjen a helyére, behunyt szemekkel várt egy picit.
- LuHan? Mi szél hozott erre? Gyere, ülj le! Elmehetsz Lisa! - paskolta meg maga mellett a kanapét, majd hesegetett kezével a lány felé.
- Amíg te odaadod neki a házit, addig én folytatom a játékot. - huppant le Lisa a számomra fenntartott helyen.
Nem éreztem úgy, hogy bármiféle engedélyt kéne kérnem ahhoz, hogy leüljek az íróasztal előtti székre.
- Szóval a háziért jöttél. - állt fel Lisa mellől az előbbinek átadva a konzolt, aki nagy szakértelemmel kezdte el nyomogatni a kütyüt.
- Igen. Ide tudnád adni? Csak a feladatok kellenek, a megoldásik nem szükségesek. - hadartam, hogy minél hamarabb végezzünk, ergo minél hamarabb szabadulhassak innen.
- Hát a megoldások még nekem sincsenek meg szóval... - rántotta meg vállát.
- Még nincs kész a házid? - állította meg a játékot Lisa, majd szájából kivette a nyalókát, hogy tudjon beszélni. Abba meg mikor kezdett bele? Ennek a lánynak mindig van valami a szájában? Khm...
- Mikor csinálhattam volna meg? - tárja szét kezeit BamBam.
- Hát nem is tudom...mondjuk az egész napos GTA-zés helyett? - hányja a fiú szemére egész napos szórakozását. Meg szeretném szüntetni ezt a zavargást. Nem szeretem, ha az emberek miattam veszekednek.
- Apropó...ti mióta vagytok együtt? - a két másik összenéz, majd hangos nevetésben törnek ki.
- Jaj LuHan! - fogja hasán Lisa, majd felém sétál és másik kezét vállamra helyezi. - Ez jó volt. Azt hittem, sokkal komolyabb srác vagy, de ez után... - ismét rájött egy hullám, én addig vártam - Üdv' a csapatban. Bármikor átjöhetsz. - majd újból felnevetve elhagyta a szobát.
Bambamre néztem, aki ekkor már az asztalának támaszkodva csillapodó hangulattal törölgeti könnyeit.
- Honnan vetted ezt a baromságot? - néz rám úgy, mintha bármikr is mondta volna, hogy nincsenek együtt.
- Hát...nem tudom. Azt hittem ha egy lány és egy fiú egy házban laknak akkor...
- Nem lenne nekem ez egy kicsit korán? Tizennyolc évesen már a barátnőmmel lakni... - vágott egy ellenérvvel a mondatom közepébe.
- Most, hogy mondod... - vakarom idegesen tarkóm.
- Unokatestvérek vagyunk. Vele lakom, mióta az ősök visszaköltöztek Thaiföldre. - világosított fel. Miután bólintottam, témát váltott - LuHan. Nem maradnál velem házit írni? Vagy menned kell haza?
- Annyira nem sietős. Maradhatok. - rántom meg vállam. Ha nem zavarom, márpedig a "hozzám sosem jönnek" mondatából leszűrtem, hogy nem zavarom, akkor miért ne?