LuHan szemszöge

Reggel. A napszak amit a leginkább gyűlölök. Többek között az iskola utáltatta meg velem. Most azonban, azt sem tudom, hogy szeretem-e vagy sem. Kinyitom a szemeim, és párat pislogok, hogy szemeim megszokják a sötételőn átszűrődő reggeli fényt. Végiggondolom a tegnap történteket.
Bár ne tettem volna.
Ahogy eszembe jutnak a tegnapi cselekmények képkockái, egyre jobban borítja el arcomat a forróság, azzal párhuzamosan a pír. Eszméletlenül kínosan érzem magam. De vajon mitől éreztem úgy, mintha szét akarna robbanni a kukim? Minden egyes lüktetést éreztem. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen aprócska dologba mennyi fájdalom szorulhat?
Apropó...miért zsibbadnak a heréim? Talán azért, mert tegnap...tegnap... ÚR ISTEN! TEGNAP NEMI KAPCSOLATBA LÉPTEM OH SEHUNNAL, A FÉLISTENNEL.
Teg-tegnap este...Oh Sehun tényleg a saját száját használta az én végkielégülésem érdekében? Szakszavakat félretéve:
Oh Sehun leszopta a rudimat?
Atya ég... Az ilyen tettek kölcsönösek? Mármint...vissza kell adnom neki? Szép halál lenne.
LuHan aki megfullad Oh Sehun dákójától. - olvasható a sírkövemről.
Aztán Sehunt meg lecsuknák, mert megfolytott egy kiskorút, miközben az csak meg akart hálálni egy szívességet.
Szóval a kapok-adok most a legrosszabb ötlet, ami eszembe juthat ebben a szituációban.
Az ajtó nyílása szakította félbe gondolatmenetem.
De nem a szoba ajtaja nyílt, hanem a bejárati ajtó.
Kibújtam az ágyból, amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a tegnap vett ruhátat, majd halkan kissurrantam az előszobába.
- Jó reggelt Sehunnie! - Sehunnie? Én mióta becézem Sehunt? Látszólag meglepődött, gondolom nem a becenéven, hanem a hirtelen feltűnésemen.
- Ó! Jó reggelt neked is Lulu! - a hangjából kivehető élből következtettem ki, hogy Sehun nem egy reggeli ember. - Beszélhetnénk? - nézett rám komolyan.
- Pe-persze. - itt biztos, hogy nem a reggel a baja. Valami más, amit épp közölni készül velem a nappaliban. Erőtlenül leveti magát a kanapéra, majd megdörzsöli arcát.
- Gyere, ülj le. - valami olyan helyzetben van, amit nem tud hogyan kezelni. Ennek nem lesz jó vége.
Leülök tőle egy személynyi távolságra, majd aggódóan rápillantok a még mindig fejét fogó személyre.
- Miről szerettél volna beszélni? - kérdeztem nagyon félve a választól. Fogalmam sincs, hogy mi történt, de valami azt súgja, hogy nem fogok neki örülni.
- Lementem a postaládához, de a szemeim megakadtak a faliújságon, pontosabban ezen itt. - ezzel a mondattal előhúzott egy nem túl igényesen összehajtogatott papírt a zsebéből. Szétbontotta nekem, majd felémnyújtotta az A/4-es lapot.
A lapot, ami tönkre teszi eddigi boldog perceimet, az itt töltött napokat, és a magamban eltervezett Sehunnal leélendő közös jövőnket. A lapot, amin egy fekete-fehér színű kép volt rólam, pár sorral alatta:
"Lu Han, koreai állampolgársággal rendelkező, kínai származású, gimnazista fiú április 12-én, (csütörtökön) tűnt el Daeguból. Járókelők, szemtanúk segítségét szeretnénk kérni a fiú mihamarabbi megtalálásához.
Együttműködésüket előre is köszönjük:
Szöuli Rendőr Főkapitányság"
A szüleim telefonszámával végződnek a sorok.
Míg szemeim végigfutották a betűket, apránként könnyek gyűltek oda.
- Miért nem szóltál róla? - tette le idegesen a lapot a dohányzóasztalra, majd ismét tenyereibe temette arcát.
- Tehát...keresnek? - remegő hangom alig találta a megfelelő szavakat.
- Igen LuHan. Keresnek. Mert a szüleid. És aggódnak érted, és vigyáznak rád, míg nem tudnak biztos helyen. LuHan. Áruld már el nekem, miért és hogyan szöktél meg otthonról? Hol voltál péntek estéig? Hogy gondolkodhattál ilyen felelőtlenül? - a felindultság miatt felpattant helyéről, közben dobálta fejemhez a kérdéseket. Sajnos teljesen jogosan.
- Én...nekem fogalmam sincs. Én...csak boldog akartam lenni. - szégyen sírni egy fiúnak egy másik előtt? Mostmár mindegy. Már nem tudom visszatartani keserű könnyeimet, amelyek ezidáig csak szemeim sarkában várták a végső kitörést.
- Már mindegy. Felhívtam a szüleidet. Azt mondták, fél óra múlva itt lesznek. Most már csak tíz perced van kitalálni a bődületes marhaságod helyett egy ép eszű érvet arra, hogy mi a francot keresel itt. Jobb ha sietsz.
Éreztél már valaha úgy, hogy ha vissza tudnád pörgetni az időt, egy csomó dolgot, de legalább egyet máshogy csinálnál? Nos, mostanában nap mint nap így érzek.
Bárcsak ne jöttem volna ki a hálóból. Akkor nem ért volna ez a dolog ilyen váratlanul.
Bárcsak ne ébredtem volna fel tegnap este. Akkor nem kellett volna ilyen dolgot tennie Sehunnak.
Bárcsak ne álmodtam volna olyan dolgokat. Akkor alapból nem kerültem volna ilyen cinkes helyzetbe.
Bárcsak ne mentem volna el a bár mosdójába. Akkor nem ütött volna orrba Sehun, nem kerültünk volna a kórházba, aztán a buszon olyan közel egymáshoz.
Bárcsak ne mentem volna el Sehunnal aznap, hanem maradtam volna itt. Akkor a barátait sem kedveltem volna meg.
Bárcsak ne mentem volna be, vagy legalább ne ittam volna abba a hülye buzibárban. Akkor soha nem ismerném meg Sehunt. Esélyem sem lenne beleszeretni egy olyan fiúba, akit nem is ismerek, igaz?
És bárcsak ne mentem volna el otthonról aznap este. Ilyen orbitális hülyeséget kitalálni, hogy nem fognak elfogadni olyannak amilyen vagyok. Bár szöktem volna meg az után, miután kimondták, hogy "nem vagyok a fiuk" és társai, amik ilyenkor szoktak elhangzani.
Bárcsak, bárcsak, bárcsak...
Sajnos ez a valóság, és itt semmiféle kütyü vagy zsebóra nincs felhatalmazva idővisszapörgető erővel, hogy most hasznát vehessem.
- Legalább azt elárulnád nekem, hogy mi késztetett erre? Pontosan mi történt? - rázta fejét értetlenül, szemeiben csalódottság volt.
- Én...amikor azon gondolkodtam, hogyan valljam be nekik a...valós szexualitásom... Én attól féltem, nem fognak elfogadni. De mostmár belátom, nem ez a megoldás, hogy elszököm. - borzasztóan nehéz volt ezt elmondanom bárkinek is. De sikerült. Abban reménykedek, hogy anyuék még itt meg fogják kérdezni, miért mentem el, és Sehun el fogja tudni mondani helyettem. Mert hogy én nem fogom tudni, az biztos.
- Szóval ezért? - dőlt hátra a kanapén Sehun, alkarjával megtámasztva fejét a falnál.
Válasz helyett csak némán bólintottam.
- Nem mondom, hogy teljes mértékben megértelek, de azt megértem, hogy féltél a vallomásodtól. Miért nem vártad meg a válaszukat? - nézte a plafont elmerengve, majd a kérdésnél rám emelte tekintetét.
- Mert...ajhs...nem tudom. Olyan hirtelen jutott ez a szökős ötlet az eszembe, hogy akkor nem találtam ellenérvet rá.
- És hol voltál kedd estétől péntekig? Mert ez a kérdés még megválaszolatlanul maradt. Na meg sok másik is, de mindegy. - tette fel azt a kérdést, aminek a válaszát a legjobban restelltem.
- Én...én...egy sikátorban találtam egy...matracot...és...és én azon...aludtam. - a mondat felénél Sehunnak leesett, valójában mit is akarok mondani.
- LuHan...te az utcán aludtál? Én...én nem is tudom, mit mondjak...hogy "gratulálok a túléléshez", vagy hogy "takarodj hazafele anyádhoz!". - teljesen elképedve nézett rám - Azért, az elég nagy trauma lehet egy tizenhét évesnek az utcán aludni.
- Nem volt a kedvenc helyem... - rántottam meg a vállam. Valójában nem fogtam fel ilyen könnyelműen. Most is futkos a hátamon a hideg, ha arra a folytonos félelemre gondolok, hogy mikor ugrik már rám egy rakat rágcsáló.
Ebben a pillanatban megszólal a csengő. A csengő, ami a szétválás jele. De vajon örökké elválnak útjaink Sehunnal?
- Megjöttek. - mosolyodott el szomorúan Sehun.
- Meg. - bólintottam ugyanannyi "jókedvvel".
Sehun elment ajtót nyitni, én közben azon gondolkodom, hogy az igazat mondjam-e, vagy azt, hogy elraboltak?
A nyitva hagyott ajtón keresztül hallottam anya formális bemutatkozását, majd a Sehunét.
- Köszönöm szépen, hogy felkeresett. Nagyon hálás vagyok, és ezzel azt hiszem, az egész családunk nevében beszélhetek. - hallottam anya hálálkozó hangját.
- Ez csak természetes. Szólok LuHannak, hogy készünjön. - én meg mintha nem is hallottam volna semmit, nézelődtem a szobában - Öltözz LuHan. Mész haza. - jelent meg a nappaliban zsebre dugodt kézzel. Velem ellenben, ő nem tűnt túl szomorúnak.