___

- Gyerünk, emberek! Két óra múlva hangpróba, és még sehol sem vagyunk! - A kiáltásra még inkább felerősödött az eddigi alapzaj; az aréna személyzete idegesen hurcolta a hangszereket és a hozzájuk tartozó erősítőket a színpadra, vezetékeket bogozott ki, a fénytechnikusok pedig a megvilágítást próbálgatták. A neonszínű lámpák élénken villantak fel, mely eléggé bántotta a cipekedő emberek szemét, ugyanakkor nem tették szóvá. Késésben voltak, így mindenki feladata ugyanarra az időpontra csúszott.

- Ha nem Choi Beomgyu koncertjére készülnénk ilyen tempóban, szabadnapot vettem volna ki. Nem, Taehyun? - A fiú fekete tincsei alól nagy, kerek szemek bukkantak ki, melyek unott tekintettel pillantottak vissza a kérdezőre.

- Beomgyu legalább tíz évvel fiatalabb nálad - jelentette ki, mire a férfi csalódottan sóhajtott.

- Jaj, olyan negatív vagy!

- Az igazságot mondom.

Ezután a másik nem kísérelte meg folytatni a társalgást, így Taehyun minden figyelmét annak szentelhette, hogy az izzadságtól síkos kezéből nehogy kicsússzon a havi fizetésénél is többet érő hangszóró. A dobozára pillantva észrevette a "Choi Beomgyu" feliratot, mely egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát; ujjai szinte ökölbe szorultak, ahogy farkasszemet nézett azzal a névvel, amelyet mindennél jobban utált. Sóhajtva a helyére tette az eszközt, majd a színpad mögötti hatalmas kijelző felé fordult, melyen ugyanez a két szó fogadta.

Taehyun vulkánként fortyogott belül, s ezen az sem segített, hogy közölték vele, hogy nincs több dolga az elkövetkezendő pár órában. Szoborként megdermedve állt a képernyővel szemben, miközben az emlékek a fejében egy egész óceánná sűrűsödtek össze, a hullámok pedig maguk alá nyomták őt.

- Tae, képzeld, engem választottak! New Yorkba megyek, zenész leszek! - közölte vele Beomgyu négy évvel ezelőtt, a legragyogóbb mosollyal az arcán, amelyet valaha látott.

- De... együtt kellene mennünk. Megígértük, hogy mindent együtt csinálunk...

- Sajnálom - hajtotta le a fejét. - De írni fogok neked, nem hagylak el!

...Beomgyu soha többet nem írt neki. Hiába voltak legjobb barátok, csak Taehyun igyekezte felvenni vele a kapcsolatot, ám miután hónapok elteltével sem érkezett válasz, feladta. Mindössze a videoklipekből és a különféle interjúkból tudta, mi történik régi ismerősével, s elhitette magával, hogy ez elég.

Nem akarta újra látni őt. Nem volt kíváncsi arra, miért felejtette el őt egyik napról a másikra.

Mégis most ott állt azon a színpadon, ahol pár órán belül ő fog koncertet adni, s erre a találkozásra egyáltalán nem állt készen.

(...)

- Üdvözlöm, uram! Már minden készen áll a koncertre, ha önnek megfelel, fél óra múlva kezdhetjük is a hangpróbát.

- Rendben, tökéletes.

Taehyun megforgatta a szemét, ahogy a hamis kedvességgel átitatott szavakat hallgatta. Már a hangmérnök megszólalásánál kiengedett egy mély sóhajt, ám Beomgyu válasza csak még inkább fokozta az idegességét. Igyekezett a kezében lévő kávéra figyelni, hátha a beszélgetést elnyeli a háttérzaj, ám nem így történt.

- Taehyun, gyere ide!

- Szüneten vagyok! - kiáltotta, fel sem nézve a poharából.

- Nem érdekel! - Ismét sóhajtott egyet, majd italának maradékát az asztalra helyezte, amelynek eddig nekidőlve ácsorgott. Meg sem próbálkozva azzal, hogy egy erőltetett mosolyt varázsoljon az arcára, kimért léptekkel odasétált munkatársa mellé. - Majd ő körbevezeti az arénában. Elnézést kérünk, csúszás volt reggel, így siettünk, és mindenki kifáradt... - A szabadkozás undort váltott ki belőle. A nap folyamán sokadjára érezte ezt.

- Szóval, vezessem körbe? - Egy igenlő válasz után Beomgyu felé fordult, és hirtelen minden szó beléfagyott.

A fiú réteges, vállig érő fekete hajába szőke tincsek kerültek, valamint pulóverén is egy híres márka logója virított, ugyanakkor ezek sem tudták elrejteni sötétbarna szemeiből áramló csillogó tekintetét, mely a videoklipekben egyáltalán nem látható, s Taehyun még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy a hangmérnök sem vette észre. Ez az ártatlan pillantás csak a kettejüké volt.

...A közös emlékeiké.

- Erre tessék - hajolt meg, melyet Beomgyu meglepettségében nem viszonzott, csak bizonytalan léptekkel ballagott utána, ahogy elhagyták a tömeget. - Ahogy látom, a csomagjaidat már elvitték...

- Taehyun. - A megszólítást hallva lehunyta a szemét, hogy feldolgozza a düh mellé megérkezett szomorúság jelenlétét. Beomgyu megfogta a csuklóját, s maga felé fordította, ám Taehyun lesütötte a tekintetét, hogy ne kelljen ismét az emlékek tengerében fuldokolnia.

Viszont így sem úszta meg ezt; ahogy végignézett az ő izmos, valamint Beomgyu valamivel vékonyabb karján, szembesült azzal, mennyit is változtak, mióta elváltak útjaik. Volt barátja valahogyan őrizte a gyermekiséget, amely belőle már kihalt.

- Látom, te is hordod még a gyűrűt. - Beomgyu szavait hallva újra a szemébe nézett. Rideg tekintete mintha megfagyasztotta volna a másik fiút; gyámoltalanul pillantott vissza rá, mire Taehyun elmosolyodott.

- A te ujjadon semmit nem ér - horkant fel.

- Tudom - vallotta be gondterhelten. - Nem hittem volna, hogy találkozunk még. De így legalább meg tudjuk beszélni.

- Mit akarsz megbeszélni? - kiáltott fel Taehyun dühösen. - Megvan a telefonszámom, ha annyira hiányzott volna a barátságunk, elérhettél volna. De csak én írtam neked. Hónapokig. Ne gyere azzal, hogy négy év kellett ahhoz, hogy rájöjj, mennyire egyedül vagy! - Az eddig lenyelt harag egyszerre tört ki belőle, s az sem érdekelte, hogy Beomgyu ijedtében hátrébb lépett tőle.

- Sajnálom. Ígérem, jóváteszem! Kérlek! - könyörgött remegő hangon.

- Ha semmit nem ér a szavad, ne ígérj - törte le a törekvéseket egy pillanat alatt Taehyun. Egyáltalán nem hitt abban, hogy a kettejük kapcsolata megjavítható lenne. Akármennyire is próbált sajnálatot érezni Beomgyu kétségbeesett kapálózása láttán, csak arra tudott gondolni, hogy évekig fordítva voltak a szerepek, és ő maga sem kapott segítséget.

A bűntudatot és a fájdalmat elnyomva magában folytatta a körbevezetést, s az arénával kapcsolatos információkon kívül nem említett meg semmit. Úgy viselkedett, mintha nem is ismerné Beomgyut; amely részben igaz volt, hiszen ő egy másik oldalát szerette meg még tinédzserkorában. Ennek a személynek emlékeit őrizték azok a csillogó mélybarna szemek, melyek csábítását Taehyun igyekezte minél távolabb taszítani magától.

(...)

A koncert egyszerre volt lenyűgöző és szívszorító Taehyun számára. Tátott szájjal figyelte a backstageből, ahogy Beomgyu teljes magabiztossággal lenyűgözi a közönséget, ugyanakkor torkában fojtogató érzés jelent meg, akárhányszor olyan dal szólalt fel, melyet még együtt írtak évekkel ezelőtt. Nem tudott nem arra gondolni, hogy most neki is a színpadon kellene állnia mikrofonnal a kezében, integetni a tömegnyi rajongójának, és elérzékenyülve mosolyogni, miközben a dalokba öntött érzések megértésre találnak többezer ember szívében.

Beomgyu szinte szárnyalt; Taehyun saját összetört álmait látta benne. Mióta egyedül maradt, nem is próbálkozott azzal, hogy ő maga is zenei karrierbe kezdjen. Ez talán az ő hibája volt - naivan ragaszkodott ahhoz az ígérethez, hogy együtt lesznek egyszer sikeresek, még akkor is, ha a másik oldalról már rég megszegték. Egy idő után el is hitte, hogy nem vágyik rá; eddig a háttérből figyelve a zenészeket ő maga is érzett némi büszkeséget, tudván, hogy ő is segített hozzájárulni a koncerthez.

Viszont most nem így volt. Csak csalódás és fájdalom maradt a szívében. Egy porszemnek érezte magát Beomgyuhoz képest, s akármennyire haragudott rá, irigyelte őt.

- Na, elég jó, ugye? - kiabált egyik munkatársa a fülébe, ám így is alig hallotta. Rásandított, majd visszavezetve a tekintetét a színpadra, elmosolyodott.

- Kibaszott jó - biccentett -, ha befogom a fülem - tette hozzá, majd elégedetten konstatálta, hogy azon nyomban egyedül maradt. Csak magának akarta ezt a fájdalmas pillanatot.

Jobb gyűrűsujjára pillantott, melyen most is ott virított a Beomgyuéval megegyező ezüstgyűrű. Hónapokig spórolták a zsebpénzüket, hogy megvehessék őket. Semmilyen minta, sem felirat nem volt beléjük gravírozva, ugyanakkor mindketten tudták, hogy egymást jelképezik; a kapcsolatukat, az emlékeiket, az ígéretüket.

Sóhajtva vetett egy utolsó pillantást volt barátjára, majd visszafojtva könnyeit az öltözőbe loholt, s magára kapva a kabátját és a táskáját kisietett az arénából. Mivel másnap még volt egy második koncert, nem kellett elpakolni a holmikat, azaz semmi dolga nem volt órák óta; mégis csak most bírta rávenni magát arra, hogy hazainduljon. Semmiképp sem akart ott lenni, amikor Beomgyu újabb sikerben úszva lejön a színpadról csak azért, hogy ő sírás határán egyensúlyozva gratuláljon neki.

Odakint hideg volt, a havas szél arcának csapódott, s kapucniját is fognia kellett, hogy ne repüljön le a fejéről. Szinte teljesen átfagyott, mire megtette a húszperces utat a lakásáig, ahol egy elégedetlenül nyávogó macska fogadta az előszobában.

- Éhes vagy, Hobak? - tette fel az egyértelmű kérdést Taehyun, miközben lepakolta holmijait. - Csinálok kaját, gyere - erőltetett egy mosolyt az arcára, majd megtette a pár lépésnyi utat a konyháig. Az egyik szekrényből kivette a macskaeledelt, melyből egy adagot Hobak táljába öntött, mire a macska pillanatok alatt neki is látott. Taehyun egy pohárba vizet töltött, majd azt is kisállatának adta; ám csak másodpercek múlva realizálta, hogy a száraz eledelre öntötte a másik tál helyett. - Ne haragudj, fáradt vagyok - guggolt le, s készült volna jóvátenni a hibáját, ám látva, hogy Hobak zavartalanul falatozott tovább, csak megkönnyebbülten sóhajtott. A hűtőből kivette a tegnapról megmaradt tésztát, majd miután megmelegítette, a kanapéra telepedett, hogy ő maga is vacsorázni kezdjen.

Végre csend volt. Nem kellett beszélgetnie senkivel, nem kellett megjátszania magát. Csak ő és Hobak voltak, a kicsi, otthonos lakásban. Taehyun mélyeket ásított, s érezte, ahogy a nap folyamán felhalmozódott érzelmek egyszerre hagyják el a testét. A faliórára pillantott; fél tizenkettő múlt, a koncert még közel sem járt a végéhez pár kilométerrel odébb.

Merengésének egy harsány nyávogás vetett véget. Maga elé pillantva észrevette Hobakot, ahogy türelmetlenül ácsorog a kanapé előtt. Taehyun letette a földre az üres tányérját, majd elfeküdve megpaskolta a combját, mire a macska az ölébe pattant, s összegömbölyödve dorombolni kezdett. Minden este így volt; együtt lassultak le a nap végén, kipihenve a többórás munkaidőt, valamint az otthoni magányt.

- Nagyon szeretlek, tudod? - suttogta Taehyun, gyengéden simogatva Hobak krémszínű, fekete csíkos bundáját, amíg el nem nyomta mindkettejüket az álom.

(...)

Másnap délután sóhajtva vonult az aréna személyzeti mosdójába, hogy megmossa az arcát. Pár órával korábban milliónyi nem fogadott hívás fogadta, amint fájó derékkal és végtagokkal felkelt a kanapéról; mint kiderült, a hangpróba alatt elromlott az egyik erősítő, melyet persze ki kellett cserélni, amelyhez persze mindenkit be kellett hívni, hiszen nem egyemberes munkáról volt szó. Persze végül a vezetékek elrendezését rábízták, mondván ő ért be legkésőbb. Taehyun tehát körülbelül tizenöt órája nem evett, napok óta ugyanazt a büdös melegítőnadrágot és pulóvert viselte - mivel fürdésre ismét nem volt ideje -, most pedig még jobban leizzadt a nem várt pakolásban. Kis túlzással azt is mondhatnánk, undorodott magától, s ezen az a realizáció sem segített, hogy Beomgyu miatt volt ekkora hercehurca.

Ismét körülötte táncolt, akármennyire is nem akart.

- Még az étvágyam is elment - motyogta, miközben egy fintort vetett vízben úszó tükörképe felé. Visszatérve a színpadhoz kellemes meglepetésként fogadta, hogy senki sem volt a közelben. A zongorára pillantott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve leült hozzá, s játszani kezdett. Beomgyu egyik slágere volt, melyet még együtt írtak. A dalszöveg Taehyun a bemelegítés hiánya miatt rekedt, ugyanakkor még így is tündöklő hangjában talált otthonra. Arról szólt, ahogy ő és Beomgyu megmentették egymást, s a világ rájuk leselkedő veszélyei nem számítottak, amíg ott voltak egymásnak. Persze most egy szerelmes dalként lett híres, így már csak egyikük maradt fontos.

A végére érve kiüresedve meredt maga elé, mintha a régi érzések mindent kiszipolyoztak volna belőle. A boldog tinédzser helyén egy kiégett huszonéves foglalt helyet, akit mindössze az emlékekbe való menekülés tartott össze.

- Szép cover. - A hangot hallva tekintete dühtől izzott fel. Oldalra fordulva a széken Beomgyuval találta magát szembe, aki a küzdőtér felől közeledett felé, arcán egy féloldalas mosollyal.

- Te tényleg nem tudsz tisztelni semmit? Ez az én dalom is - mordult fel. - Csak kitöröltél belőle.

- Jobb lett volna, ha nem adom ki? Pénz beszél; a kiadónak kellett, én pedig sikeres akartam lenni. Az emberek pedig szeretik - vonta meg a vállát a másik fiú; Taehyun egyre feszültebb lett.

- Nem a kiadásról beszéltem, hanem rólunk. Éveken át úgy csináltál, mintha soha nem is léteztem volna. Mintha nem együtt gyakoroltunk volna iskola után, igyekezve valami maradandót alkotni. Aztán idejössz, azt mondod "jóváteszel mindent", egy nappal később pedig előadod nekem, hogy csak a hírnév kell, és az nem is számít, hogy ha csak néhány dal felével, de én is hozzájárultam. Az meg végképp nem, hogy azokban a dalokban arról írtunk, hogy a világot jelentjük egymásnak. - Felpattant a székből, s lesétált a színpadról, hogy közelebb léphessen Beomgyuhoz, aki megszeppenve ácsorgott. - Te ribanc - fröcsögte, majd lekapta a gyűrűjét a kezéről, és földhöz vágta. A fém csörgése magányosan visszhangzott. - Már rég meg kellett volna tennem - vetett még egy utolsó pillantást Beomgyura, s ekkor realizálta, hogy mindkettejük szemében könnyek csillogtak, de a legkevésbé sem hatotta meg. Elviharzott az egyik hátsó folyosó felé, ott nekidőlt a falnak, s összetörten, ugyanakkor a sírást visszatartva figyelte a gyűrűje helyén tátongó ürességet.

(...)

Taehyun mintha régi életétől búcsúzott volna, miközben ismét Beomgyut figyelte fellépés közben. A barátságuk távolabbinak tűnt, mint valaha. Talán már régen el kellett volna jutnia idáig, ugyanakkor azt is sajnálta, hogy most megtette. Akármennyire fárasztó volt egy vékony kötélbe kapaszkodni a szakadék szélén, a zuhanás még fájdalmasabbnak bizonyult.

Beomgyu pedig... továbbra is tündökölt. Ugyanúgy szeretve volt, míg Taehyun egyedül maradt az egész világ ellen. Legalább ő boldog, gondolta, miközben volt barátja épp a közönséggel pacsizott, melyet az egész arénában zengő sikolyok fogadtak. Viszont a legapróbb mosoly is leolvadt az arcáról, amint rájött, hogy ebben az idilli képben ő nem szerepelt.

Épp sarkon fordult volna, hogy ismét hazamenjen, amikor egy pillanatra síri csend lett, aztán pedig az eddig boldog sikolyok kétségbeesetté váltak. Visszasietett eddigi helyére, ahonnan azt látta, hogy Beomgyu sikertelenül igyekszik talpra állítani magát, majd két személyzeti tag segítségével lebiceg a színpadról a másik oldalon; s maga sem tudja miért, de megijedt.

- Le kellett volna ragasztanod a vezetékeket! - Megrázta a fejét, majd munkatársa felé fordult.

- Mi?

- A kurva vezeték! Nem ragasztottad le, és elbukott benne!

- Él és virul, te is láttad!

- Leszarom, ez nekünk pénzbe fog kerülni, ha Beomgyu menedzsere úgy dönt!

Taehyun feje zsongott, részben az alapzajtól, részben a saját gondolataitól. Csak el akart tűnni a Föld színéről, ugyanakkor a lába mintha a padlóhoz ragadt volna, egy lépést sem tudott megtenni. Az sem adott megnyugvást számára, hogy néhány felettébb hosszú perc után Beomgyu visszatért, s bár ülve, de folytatta a koncertet. Azt sem tudta, mit gondoljon. Nem akart rosszat tenni vele, csak azért feledkezett el a ragasztóról, mert fáradt volt, ugyanakkor a bűntudat hatalmas fogaival széttépte a lelkét.

...Vissza a régi kerékvágásba.

(...)

Hajnalok hajnalán az arénában csend uralkodott. A nézők már rég elmentek, a felszerelések visszakerültek a helyükre, s a dolgozók nagy része is már otthon volt. Taehyun mégis a nézőtéren ücsörgött, üres tekintettel meredve maga elé. Úgy érezte, mintha mindentől távol lebegne, ahol már semmilyen érzés sem éri el.

Esetlen lépéseket hallott maga mellől, ám nem figyelt fel rá, amíg meg nem érzett egy bizonytalan érintést a vállán. Beomgyut látva csak sóhajtott egyet, s lesütve tekintetét látta, hogy míg egyik lábán cipőt, a másikon kötést és papucsot viselt.

- Hogy van a bokád? - kérdezte kómás hangon.

- Csak megrántottam - vont vállat. - Két hét, és mintha meg sem történt volna.

Taehyun bólintott.

- Feltételezhetnéd, hogy direkt csináltam... ahogy én feltételeztem rólad.

- Sajnos a te feltételezésed helyes is volt.

- Miért hagytál el? - bukott ki belőle a kérdés.

Beomgyu gondterhelten sóhajtott.

- Az a baj, hogy nem tudom. Egyszerűen nem tudtam, mit írjak. Képtelen lettem volna úgy csinálni, mintha semmiség lenne az, hogy együtt mentünk el arra a meghallgatásra, de csak engem vettek fel. És minél több idő telt el, annál nehezebb volt bármit írni neked. Szimplán elbasztam. És tudom, hogy mérhetetlenül haragszol, és legszívesebben leköpnél, de sajnálom. Azt is, hogy elhagytalak, és azt is, hogy olyan emberként tértem vissza, aki én magam sem akartam lenni. Délután... egy ribancként viselkedtem, igazad volt. Sajnálom - zárta le a mondandóját Taehyun szemébe nézve, akiből ezúttal kibukott a sírás.

- Nem akarlak elveszíteni - szipogta fájdalmasan, majd Beomgyu nyakába borult, aki bizonytalanul viszonozta az ölelést. - Hiányzol - támasztotta a fejét a másik fiú vállának.

- Nem fogsz, jó? Tudom, hogy ez az én számból nem ér semmit, de... Akármennyire nem is látszik, nélküled sem ugyanolyan semmi. New Yorkban nem vár semmi a lakásomon kívül egy felhőkarcolóban. Itt Szöulban van a családom és te - tolta el magától a továbbra is síró Taehyunt Beomgyu.

- Megint el fogsz hagyni. Vége a turnédnak, visszamész New Yorkba, és ennyi.

- Taehyun.

- Mi az?

Beomgyu a zsebébe nyúlt, s elővette belőle az elveszett ezüstgyűrűt. Megfogta Taehyun kezét, s az ujjára húzta, aki összezavarodottan nézett vissza rá.

- Ha nekem nem hiszel, legalább ennek higgy. Eljönnél velem New Yorkba?

- Miről beszélsz?

- Az álmunk lehetne ismét közös. Dolgozhatnánk együtt a stúdióban.

- De mindketten túl sokat változtunk...

- Taehyun - szólította meg ismét, mire a másik fiú felvette vele a szemkontaktust. - Kit látsz?

- Choi Beomgyu, világhírű zenész...

- Ki vagyok én neked?

- A legjobb barátom - jelentette ki bizonytalanul Taehyun, mire Beomgyu csak egy széles mosollyal az arcán bólintott.

- Én tudod, kit látok? Kang Taehyunt, az én legjobb barátomat. - Ismét egy szoros ölelésben találta magát. - Én még itthon leszek a holdújévig, addig eldöntheted, és összepakolhatsz.

- Nem akarom itthagyni Hobakot.

- Ki az a Hobak?

- A macskám.

- Csináltatsz neki egy útlevelet, és jöhet ő is. Átadom nektek a nagyobbik hálószobát.

- Beomgyu, nem kell, az a te lakásod.

- De te otthagyod a tiédet. - Erre Taehyun csak felkuncogott.

- Az mindegy, amíg te itt vagy velem. Most úgy érzem magam, mint amiről a dalokban írtunk - jelentette ki egy nyugodt mosollyal az arcán. Lehunyta a szemét, s csak élvezte, hogy évek után végre ismét Beomgyu karjaiban volt, távol a világ minden veszélyétől.