A metróaluljáróban alig szállingóztak páran. A huzat kiüldözte az utasokat, felzavarta őket a lépcsőkön. Hajrá, meneküljenek csak a jeges széltől, fussanak tovább, rohanják végig a napot, az egész életüket. Ha loholnak, úgysem vesznek el tőle semmi fontosat, nem fogják felfedezni, hogy micsoda gyönyörűség beleszagolni az illatozó esőbe, aminek a viharban letört faágillata van, nem fogják a hajnal napfényét beszívni romladozó tüdejükbe, melyet ő sodor végig a városon, de még az áporodott bűzt sem fogják észrevenni kiszürkült mindennapjaikban.

Nem veszik észre a halál szagát a lábuk alatt... Nem akarják észrevenni.

A falak tövében hajléktalanok ültek. Izzadt homlokuknak, ha ártott is, nem menekültek a huzat elől. Nem volt hova menniük. Ragacsosan összetapadt a hajuk, a hajszálak között tetvek bújtak meg. Lábszárukon hangyák másztak. Az idő és a piszok féregként rágta szét a testüket, de ők nem törődtek már semmivel. Időtlenül éltek, körforgásban és ugyanakkor egyenletesen. Egyik óra sem volt hosszabb a másiknál, a hetek csak csoszogtak előre, az egyetlen határidő a halál volt, mely nem kért időpontot senkitől, hívatlanul, bármikor beállíthatott.

Az egyik falábú otthontalan oldalra döntötte a fejét. Egy fiatal állt meg mellette. Kérdés nélkül elővette a gitárját, a tokot kihajtotta, majd pengetni kezdte a húrokat. Modern zenét játszott, hozzá énekelt is. A falábú nem értette, miről dalol a fiatal zenész, de amikor meglátta, hogy röpke pár perccel a fiú megjelenése után a gitártokba már hárman is dobtak aprót, magában elátkozta az angol sorokat.

Mikor a zenész pihenőt tartott, a koldus úgy döntött, megszólítja.

– Mit énekeltél? – kérdezte.

– Saját költemény a halálról.

– Szóval a halál. – Összeráncolta a szemöldökét. – A halál mindenkit megfog, azért dobtak neked pénzt. Én már kint vagyok reggel óta, de egy árva vasam sincs. A fél lábamat levágták, de nem sajnálnak meg, az istenért sem. Az emberekből mára már kiveszett a jóindulat. Zsugoriak, és rohannak. Olyan mogorva képpel tudnak átlépni felettem, hogy az valami csoda. Érzéketlenek, bezzeg a művészetet nagyra tartják. Én, a halál, itt ülök előttük, majdhogynem kiabálok nekik, de nem vesznek észre.

A gitáros nem felelt, csak lecsúszott a fal mellett. Gödör tincseit tekergette, bóbiskolva hallgatott. Átfutott az agyán egy pillanatra, miszerint nem kéne leülni, a farmerja koszos lesz, de úgy döntött, ha már az aluljárót célozta meg színpadul, nem törődik az évek óta mosatlan padlóval, az ételmaradékokkal vagy az eldobott csikkekkel. Lemerülhet a káoszba.

– Te most éppen elveszed a betevőre valómat, de nekem csendben tűrnöm kell. A halálról énekelsz, és halált mérsz rám – a falábú megrázta a fejét, majd mikor a fiú kényelmetlenségében elkezdett mocorogni, legyintett a kezével. – De ha már itt vagy, ne menj el. Miről is szól az a dal?

– Az egyik álmomról.

– Álmok – horkantott a nincstelen. – Fogadjunk, hogy amíg nekem az álmaim sosem válnak valóra még az álmaimban sem, addig neked még álmaid sincsenek ezen a fadobozon kívül – mutatott a gitárra. – Céltalan fiatalság.

A gitáros elnevette magát keserűségében. Az öregnek igazat kellett adnia, valóban csak a zenének élt. Azonban az álmait szívesen elfelejtette volna.

– Egyik éjszaka a holdfényben sétáltam, így kezdődik a dal. – A fiú ajkára szomorkás mosoly kúszott fel, a húrok is éppen ilyen búsan szólaltak meg. A csendet sírással töltötték ki. – Valahol fekszem, de már nem tudom, hol. Nincs testem, csak csontjaim vannak, a fejem már csak egy üres koponya. Az izmok és hús helyét virágok töltik ki, behálózzák a kúszónövények a vázamat, amiben egykor a szívem dobogott. Nem élek, de halott sem vagyok. Hádész szerelme tűzben éget. A lelkem virágok képében nem engedi el a testemet, pirosló rózsaruhába öltöztet, de hiába kaparja a csontjaimat, bőröm már rég nincs. Vér csak a virágok bibéi közül folyik. Ez a dalszöveg, ez volt az álmom.

A hajléktalan szótlanul ült, maga elé meredt.

– Talán lebecsültem a fiatalságot – nyögte ki nagy nehezen.

A falábú mindent látott maga előtt. Látta a hústalan testet, a mardosó érzéseket, melyek növényi nedvek módjára beszivárogtak a porcok közé, és ettől megijedt.

– Ez a test én vagyok – mondta, először belenézve a fiú szemébe. A vizenyős pillantás beleivódott a fiatal élettől fényes, de szomorú tekintetébe. – Én leszek ez a csontváz, mert habár mocskos vagyok és tetves, a halál lemossa majd rólam mindezt, és csak a lelkem marad, ami befedi idővel a csupaszságomat. Valahol újra fontos leszek, aggódni és sírni fognak értem.

– Mondja, mi a neve? – kérdezte a fiú.

– Mihály.

– Az enyém Áron – mosolygott, majd a gitártokjához hajolt, és kivéve belőle a pénzt a mellette ülő Mihálynak adta.

A falábú nem tudott egy köszönömöt se kinyögni, úgy meghatódott. Már nem is maradt ideje, ugyanis a fiú közben felállt, és kék farmerjében az ütemre fel–le táncolva egy újabb dalba kezdett.

Annyi idő után végre megint lekúszott a napsugár az aluljáróba, és virágillatot hozott magával, a temetők ibolyájának és a szerelmes csokrok rózsáinak bódító elegyét. Az illat megbabonázott mindenit, és egyetlen pillanatra a föld alatt haladók csak Áronra figyeltek: egy test nélküli kék farmernadrágra, hófehér csontokra, virágokra és szédítően szép hangokra, melyekre cipő nélküli lábak verték a ritmust.

_____________________________________

Igen, ismét. Tudom, hogy lassan tövigrágom az aluljárós témát, de ilyen vagyok. Fene tudja, miért, de vonz a szegénység, a mocsok és a lelki tisztaság. Kíváncsi vagyok, hogy nektek tetszett-e, én kifejezetten élveztem a megírását. Egy picit feléledtem tőle. Nos, ha van egy pillanatotok rám, megírnátok, elnyerte-e a tetszéseteket, avagy nem?

Haru Amadare

(A fenti zene a THE NOVEMBERS-től van, dnim címen.)