Mit is mondtam? Hogy, ha nem lesz semmi szokatlan, akkor elmegy majd egy jó kis újfajta emléknek ez az egész? Valaki menjen vissza és üsse le a, mennyi, hat órával ezelőtti ént. Igen, hat. Hat óra hosszán át hallgattam, ahogy szegény Luna jajjgat meg mindent csinál már a drága a nagy szenvedésben és nagyon szívesen elvettem volna a fájdalmából, de az orvos kikötötte, hogy szó sem lehet róla. Azt mondta, hogy jobb, ha minden percét kitapasztalják egy igazi, hiteles félvér (vérfarkas verzió) születésének, hogy ha azt gondolnák, hogy szeretnének még egyet, akkor pontosan tisztában legyenek azzal, hogy mivel is jár az. Én pedig ezt teljesen megértem. Egyet is értek vele. Viszont egész életemben segítettem minden egyes jött-ment baján, tehát végignézni, ahogy valaki ott szenved mellettem, úgy hogy nem segíthetek neki (pedig tudnék), enyhén szólva leterhelt. Az biztos, hogy egy életreszóló élmény volt. Azt még majd eldöntöm, hogy pozitív vagy negatív fajta.

Mindenesetre, a baba megvan, jól van és gusztustalanul nézett ki. Viszont ez is elméletileg normális. Miután megtakarították már megláttam én is, hogy milyen kis édes még rongyosan is a képe, a kis kezecskéiről már nem is beszélve. Egyébként lány lett, és a szülők a Delilah nevet adták neki. Valamint (bármennyire is zavarbaejtő) középső névnek megkapta az én nevemet is. Szerintem még mindig vörös a fejem. Bár nem tettem sokat, elméletileg kiérdemeltem, szóval nem álltam a szülők kívánságainak útjába és megengedtem, hogy felvegye a nevem. Meg megígértem, hogy meglátogatom. Bár ezzel együtt az is feljött, hogy nemsokára el kell menjek és egy ideig kínos csend volt, de mindenki meglepetésére Luna mindenkinél gyorsabban lerendezte az információt azzal, hogy mint szülők, épp itt az ideje, hogy összeszedjék magukat és megtanulják megvédeni a lányukat. Na meg hozzátette, hogy amúgy is, tekintve, hogy végre találtak maguknak egy rendes falkát és otthont, a dolgok nehezén már túl vannak. John mondta nekik, hogy jobb lenne, ha gyerekestől beköltöznének a falkaházba, hogy ne kelljen olyan messzire menniük, ha baj van, mert olyankor minden pillanat számít, amibe beleegyeztek ők is, szóval valamelyest én is megnyugodhattam. John vigyáz majd rájuk.

Miután mindenki megbeszélt mindent és az orvos is megbizonyosodott arról, hogy minden rendben és kiadta az utasításokat, mindannyian elmentünk a magunk fészkébe, hogy kipihenjük azt az istentelenül hosszú hat órát.
- Aludni akarsz? – kérdezte Cora ledőlve mellém az ágyba.
- Nem, csak hibernálok egy kicsit. Aztán valamikor, majd biztos megjelen egy démon, hogy visszakísérjen. – mondtam el neki a távozási terveim, sejtve, hogy arra akart igazából rákérdezni.
- Szeretnél még valamit csinálni együtt? – kérdeztem csukott szemmel pihenve.
- Uhm, nem tudom. Meginni együtt egy teát a teraszon, meg reggelit csinálni neked? – mondta, mire értetlenül mosolyogva ránéztem.
- Komolyan, anyu? – kérdeztem viccelődve, amire csak lustán felém fordulva kinyújtotta rám a nyelvét. Látszik, hogy ő is elfáradt. A keze már nem is mozog.
- Felőlem. Csak kérek még egy pár perc csendet és nyugalmat aztán mehetünk.
- Köszi. – válaszolta, mire megsimiztem a feje búbját. Minek nekem háziállat, ha van egy Cora-m?

Kérésének eleget téve pár perc után kimentünk a konyhába, ami tekintve, hogy mindenki kipurcant, teljesen üres volt, és amíg Cora tojásos szendvicseket készített nekem, addig én előkészítettem a teához a dolgokat. Miután elkészült a szendvics és a teafilter is belekerült minden egyébbel együtt a forró vízbe, leültünk és szépen csendben megettem, amit nekem készített. Nem volt bennük semmi különösebb, ugyanolyan volt, mint minden eddigi szendvics. Gondolom, itt inkább a mögöttes tartalom számított, hogy még utoljára gondomat viselheti és megbizonyosodhat róla, hogy rendesen eszem és iszom. Bár mondjuk ez már egyre kevésbé igényem. Ahogy közeledik a szülinapom, egyre kevésbé érzek igényt az e fajta szükségletekre. Kajálás után kiöntöttünk magunknak egy-egy bögrébe teát, majd kimentünk velük a teraszra, ahogy azt eredetileg terveztük is.
- Sarah? – szakította meg hirtelen Cora a már egy jó ideje beállt csendet.
- Mhm? – hümmögtem egyet vélasz helyett, majd beleszürcsöltem a teámba. Kicsit forró volt. Gyorsan elkaptam a számat, majd érdeklődve szenteltem neki teljesen a figyelmem.
- Hiányozni fogok? – kérdezte rám sem nézve, semleges hanggal.
- Naná! Mégis mit gondoltál? – válaszoltam hezitálás nélkül. Nem is értem, hogy lehet még bármiféle kétely is a fejében egy ilyen este után...
- Nekem is hiányozni fogsz. – mondta felémkapva tekintetét egy apró mosollyal, amit készségesen viszonoztam is.
- Ajánlom is! Nehogy aztán megfeledkezz rólam Dean melett. – mondtam félig motyogva az orrom alatt.
- Nem ígérek semmit. – mondta hallhatóan csak kekeckedve, mire vállammal meglöktem egy kicsit.
- Na, szépek vagyunk! – mondtam tetetett sértődöttséggel. Először. Aztán belegondoltam és dühösen megint felékaptam a fejem. Valószínűleg feketén-fehéren le lehetett olvasni az arcomról minden gondolatom, mert a következő pillanatban Cora hatalmas hahotázásba kezdett, amire válaszul csak az orrom alatt motyogtam egy két szép szót.
- Dean... ő más. Mindketten fontosak vagytok nekem, de egyelőre te sokkal fontosabb vagy, éss még, ha ez véletlen változna is, sosem kerülsz majd lentebb a prioritásaim között, csak kénytelen leszel osztozkodni a helyen valaki mással együtt. – magyarázta el nekem türelmesen, hol is állunk pontosan, igyekezve megnyugtatni. Bár nem sok sikerrel, mert nem igazán mondhatom, hogy szimpatikusnak találom a gondolatát annak, hogy akármin is osztozkodjak az említett férfival, de nem mintha tehetnék bármit is ellene...
- Oké, értem. Maradjon is így! – válaszoltam beadva a derekamat, majd beleszippantottam a már iható hőmérsékletű teába. Finom meggyes ízű volt.
- Hát, hogyne. – válaszolta egy hatalmas mosollyal, amit látva csak sóhajtottam egyet. Ki tudna egyáltalán ellent mondani ennek a lánynak? Én nem, az biztos.
- Na és mit gondolsz róla? – kérdeztem sok idő után először. Nem mintha sokkal kíváncsibbnak érezném magam, de valahogy csak egyszerűen tudni akartam. Ez is az életének egy része, és ki tudja még mennyi ideig az is lesz.
- Dean-ről? – kérdezte nagyokat pislogva, mire csak bólintottam egyet.
- Jó kérdés. Még így nem is gondoltam bele. Egyszerűen csak passzolunk? Nem is tudom igazán szavakba önteni. – válaszolta, mire akaratlanul is összeszorult a torkom.
- Igen? – kérdeztem, megerőltetve magam, majd lehajtottam a fejem és inkább a bögrébe meredtem.
- Aha. Hiába vagyok egy nehéz eset, mindig türelmesen bánt velem.
Még jó. Mert volna másképp tenni.
- Na meg aztán az sem egy hátrány, hogy helyes és szexi a hangja. – jelentette ki mindenféle szerénykedés nélkül, amit hallva majdnem félrenyeltem a teát.
- Örülök, hogy megfelel az igényeidnek. – mondtam nevetve, mire végre észrevette magát és mérgesen rám csapott egyet.
- Te kérdezted!
- Aha. – válaszoltam még mindig nevetve, bár mondjuk most már érdekesebbnek tartottam, ahogyan lereagálta a válaszaimat.
- Átkozott nőszemély. – motyogta orra alatt, feladva, hogy leállítson.
- Inkább kezdd el inni a teád, mielőtt még lehülne. – javasoltam neki, amit megfogadva neki is állt inni.
- Na és te? Nem láttál valami helyes démonfiút ahol voltál? – kérdezte, mire önkéntelenül is elnevettem magam.
- Nem igazán. Már csak a családom miatt is, túl nagyok az elvárásaim. Gondolom észrevetted, hogy Anne milyen szép? Na meg persze én. Az apám sem különb. Hozzá vagyok szokva ehhez a szinthez, úgyhogy kevesen tudják felkelteni az érdeklődésem csak első ránézésre.
- David a közé a kevés közé tartozik? – kérdezte, mire az arcom megkeményedett és egy kínos mosoly ragadt arcomra.
- Uh, asszem'. – válaszoltam teljesen kiesve a szerepemből. Belegondolva ebben a kisvárosban kapásból két személy is beletartozott az életem romantikus szegmensébe. Bár ők inkább a személyiségükkel fogtak meg. David a játékosságával, ami erősen keveredett a flörtöléssel. Az tetszett. Ryan pedig... neki a hidegsége jött be. A kinézetük magukban... nem tudom, bár észrevettem, hogy jól néznek ki és valószínűleg meg is jegyeztem magamban, ha meg kellett volna ölnöm őket, nem tudtak volna befolyásolni semmiféleképpen.
- Hát akkor mégsem lehet olyan nehéz ez? – fordult felém teljesen a teával kezében, mint aki az év pletykáját hallgatja. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd ellazítottam a testem és én is felé fordultam. Hülyén nézett volna ki, ha továbbra is csak előre meredek.
- Nem csak szimplán jól kell, hogy kinézzenek. Én olyasvalakit szeretnék magam mellé, aki ha rám néz, lehidalok tőle. Érted? Valaki, akinek elég csak megrebesgetnie a szempilláit és képtelen lennék kiiktatni, mert úgy érezném, hogy egy világörökségtől fosztanám meg az emberiséget! – lovalltam bele teljesen magam a magyarázásba, mire hirtelen egy krákogás zavarta meg a csendet és egy egyre hangosodó fojtott nevetés hangja. Ijedten és teljesen zavarba esve kaptam magam mögé a tekintetem, ahol az ősellenségem önelégült vigyorral az arcán nézett vissza rám.
- Te meg mit keresel itt? – förmedtem rá az illetőre, amint megláttam. Cora azonban velem ellentétben felpattant és odasietve karjai közé dobta magát.
- Dean! – szólalt meg Cora vidámsággal teli hangja, mire csak még jobban eltorzult az arcom. Az elfojtott nevetés tulajdonosa erre aztán már nem bírta tovább és hangos nevetésbe kezdett. Fejemet az idegen felé kaptam, aki nyilvánvalóan nem zavartatta magát, de az sem igazán zavarta, ahogy gyilkos tekintettel igyekeztem megállásra bírni.
- Hol voltál? – kérdezte Cora a nevetés hangjára kicsit megszeppenve. Gyorsan ellépett Dean mellől és az oldalamra sétált. Egy hatalmas győztes mosolyt villantottam.
- Na, igen. Hol voltál? – ismételtem meg boldogan a kérdést én is, mire megrándult egy ér a nyakán. Nem tudom mi baja, nem is tudom ki a hívatlan vendég kettőnk közül...
- Volt egy kis elintézni valóm. – mondta újból egy őszinte mosolyt varázsolva arcára és láthatóan barátnőm felé intézve szavait. Mintha itt sem lennék.
- Nézzenek már oda! Ki gondolta volna? – szólaltam meg gúnyosan, mire Cora idegesen belecsípett egyet a karomba hátulról. Az erőfölénynek hála ebből nem igazán éreztem sokat, de a gondolat attól független átjött. A lehető legártatlanabb arckifejezésemet felvéve kaptam felé a tekintetem, de hatástalan volt. De meg amúgy is... ki a fene ez?