/Cora/

Ezelőtt nem nagyon gondolkodtam nagyon el mindazon, amit eddig átéltem, de most ebben az, enyhén szólva balszerencsés helyzetben jöttem csak igazán rá mennyire jó volt nekem, amíg Sarah mellettem volt. Nem is olyan régen volt, hogy a már eleve borzalmas halandó életem a feje tetejére fordult, amikor valami hatalmas véletlennek köszönhetően a túlvilág helyett Sarah házában kötöttem ki halhatatlanként. Azóta pedig bár foltokban, de fokozatosan térnek vissza az emlékeim, viszont Sarah mellett sosincs megállás, így eddig sikeresen el tudtam terelni a figyelmem róluk. Még ha akarnád, se lenne időd felesleges dolgokra pazarolni az idődet, az egész egy kész káosz, de még is élvezed, mert tudod, hogy nincs az, ami őt kikényszeríthetné a komfortzónájából. Vagy legalábbis ilyen érzetet keltett az elején bennem. Aztán a dolgok kezdtek félresiklani és már semmi sem volt rendben. Láttam rajta, hogy folyamatosan küzdd és bár úgy kezelt mindent, mintha semmiség lenne, mintha már megszokta volna, egyértelmű volt, hogy kezdenek a dolgok elszabadulni. Hiába esett túl egy dolgon jött a következő, meg még egy, meg még utána is. Mindig volt valami, aminek feltétlen akkor kellett megtalálnia, időt sem hagyva neki. Csak remélni tudom, hogy nem hasonló módon élt egészen idáig, mert akkor mondjanak bármit is, nem is olyan biztos az, hogy most is egy széles mosollyal az arcán fog visszatérni. Talán igaza van Anne-nek és tönkre fog menni. Hiszen ki bírná ezt egy egész életen át, folyamatosan csak tűrni és tűrni? Úgyhogy megpróbáltam a lehető legkevesebb problémaforrást jelenteni a számára, de még ez sem jött össze. Talán, ha nem kellett volna miattam visszajönnie, ha ott maradt volna a szülővárosában, jó messze innen, akkor mindez nem következett volna be. Talán, ha nem erőlteti túl magát csak, hogy megvédhessen mindenki mást is még maga mellett, akkor egyszerűen kicsúszott volna a kezeik közül és elmenekülhetett volna. Talán... talán jobb lett volna, ha sosem talál meg. Vagy legalábbis, ha csak nem ragaszkodtam volna annyira hozzá, ha felnőtt módjára magam gondoskodom a túlélésemről és nem terhelem le őt még jobban. Most pedig, amíg én itt élem a mindennapjaimat, minden szükségemet kielégítve, addig ő ki tudja, hogy egyáltalán hol van és, hogyan bánnak vele. Miért vagyok még itt? Miért nem mentem még el? Miért nem tudom végre abbahagyni mások életének tönkretételét?
- Cora? – szólalt meg hirtelen Dean mellőlem, mire ijedten kaptam rá tekintetem.
- Minden oké? – kérdezte, mire dühösen összeszorítottam ajkaimat.
- Szerinted? – böktem ki lehajtott fejjel feszülten, majd inkább el is fordultam. Semmi értelme nincs egy beszélgetésnek most. Az egyetlen dolog, amire most szükségem van az az egyedüllét.
- Hé! Tudom, hogy aggódsz Sarah miatt, de ha lehet, ne rajtam töltsd ezt le. – komorodott el hangja, amit hallva meglepődötten összerezzentem. Még sosem hallottam, így beszélni őt. Ah. Már megint elrontottam mindent, nem igaz?
- Sajnálom. – suttogtam halkan, megállva pár lépésre a kijárattól.
- Cora, látom rajtad, hogy egyre rosszabb a hangulatod és megőrjít, hogy egyszerűen csak ki akarsz zárni! – fakadt ki, óvatosan felém lépkedve.
- Ah, én nem akartam, tényleg sajnálom. – válaszoltam kicsit zavarban érezve magam. Úgy tűnik, hogy sikeresen kiismert engem ez alatt a pár hét alatt, amíg Sarah eltűnt.
- Nem, én...! Nem kell, hogy bocsánatot kérj, én csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok és, hogy nincs szükség arra, hogy egyedül menj mindezen keresztül. Nyugodtan rám támaszkodhatsz, sőt, kérlek, tedd meg! – mondta szinte már esdekelve, amit hallva kínosan elfordítottam inkább tekintetem.
- Azt hittem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. – suttogta halkan és túlontúl érzéki hangon, homlokát enyémnek döntve, ami miatt képtelenség lett volna nem visszaemlékeznem a pár napja történtekre.
- Uh, csak nem akarlak untatni a hisztimmel! – böktem ki fülig vörösödve az emlékek hatására.
- Szóval ez a gond, most már értem. Megmondtam neked nem? Nincs az a szituáció, ami arra tudna kényszeríteni, hogy én zavaró tényezőként tekintsek rád. Ha őszinte akarok lenni, már napok óta várom, hogy végre kiöntsd nekem a lelked, mert amikor a fejemben elképzeltem a helyzetet istenien aranyos voltál. – vallotta be lehunyt szemekkel, mire döbbenten toltam el őt magamtól.
- Hogy mi?! – fakadtam ki, ha lehet még inkább zavarban érezve magam, igyekezve mindenhova, csak nem rá nézni.
- Nem hagytál nekem mást választást. Mivel mostmár, mint kiderült nem is állt szándékodban hozzám fordulni a gondjaiddal. Úgyhogy nem tehetek mást, mint hogy én mondom el neked a gondjaimat először. Azt hittem, hogy ha már ilyen messze eljut valaki egy kapcsolatban, akkor a bizalom az már adott, de úgy tűnik, te neked nincsenek ilyesfajta kikötéseid.
- Mégis miről beszélsz?! Én is bízom benned! – válaszoltam egy kicsit hangosabban, mint kellene a feszültségtől, ami miatt ijedten fel is néztem a farkasok szobái felé. Az kellene még, hogy végighallgassa valaki ezt.
- Nyugi, felemeltem egy hangszigetelő falat körénk. – mondta egy hatalmas vigyorral az arcán. Szúrós szemekkel kaptam vissza tekintetem irányába, megnyugodva, hogy más nem fogja hallani, amiket mondunk, de idegesen, mert valószínűleg pontosan tudta, hogy ez lesz és azért volt már előre felkészült.
- Bár nem öntötted ki a lelked nekem, most is nagyon tetszik a látvány, úgyhogy most az egyszer megbocsátok, de legközelebb szeretném, ha magadtól hozzám jönnél, hogy felvidíthassalak. – közölte túlzott magabiztossággal, mire a felsőjénél fogva megragadtam és egy szintbe hoztam arcát az enyémmel.
- Ide figyelj! Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Én magam is képes vagyok eldönteni, hogy szeretnék e valakivel időt tölteni vagy sem, érted?
- Kristálytisztán. – válaszolta egy még mindig önelégült vigyorral az arcán, majd hirtelen elkomolyodott az arca.
- Cora, ugye tudod, hogy most te hoztad magadra a bajt? – kérdezte halkan, majd válaszomat meg sem várva, kezeivel alattomosan mögém nyúlt, derekamat két oldalról megragadva magához rántott és bármiféle figyelmeztetés nélkül ajkaimra hajolt. Szemeim kikerekedtek egy pillanatra azonban rögtön utána le is hunytam őket, megadva magam és félretéve bármiféle ellenkezést, tudva, hogy nem csak hiábavaló lenne, de ellent is mondana a bennem tomboló érzéseknek. Ha akartam sem tudtam volna letagadni, hogy mennyire hiányzott már Dean közelsége az utóbbi napokban, de túlságosan féltem a köztünk kialakult dolgoktól, és önkéntelenül is megpróbáltam eltávolodni tőle. Hiába nem rendelkeztem az emberi életem emlékeinek teljes tárházával és hiába váltam egy hihetetlen erővel rendelkező lénnyé, nem tudtam elmosni azt, aki legbelül voltam. Nem tudtam nem én lenni. És hiába tudtam, hogy meg kell változnom, nem tudtam hogyan. Egyáltalán hol kellene neki kezdenem? Viszont Dean-nel mindez olyan egyszerűnek tűnt már az elejétől fogva. Még ha a küldetése miatt is, de mindig megtette az első, és ha szükség volt rá az azután következő lépéseket is az irányomba és végtelenül türelmes volt velem, annak ellenére, hogy milyen egy lehetetlen személyiséggel is rendelkezem. Ő más, mint Sarah, de mindketten hasonlóan végtelenül odaadóak és emiatt pedig, ha akarom, ha nem, a szerves részei az életemnek. Ha akarnám sem, tudnám elhagyni őket, még ha végül ezzel gondot is okozok nekik. Gondolatmenetemet hirtelen Dean szakította félbe azzal, hogy erősen ajkamba harapott.
- Látom még mindig nem sikerült kiürítenem a gondolataidat, pedig szinte a teljes eszköztáramat bevetettem. – mondta összehúzott szemöldökkel nézve rám, majd sóhajtott egyet.
- Nincs mit tenni, majd egy kis friss levegő meg zsongás biztosan helyretesz. – jelentette ki fellángolva, amire csak pislogni tudtam.
- Menjünk vásároljunk egy kicsit. Sarah kocsija ott áll az erdő kijáratánál, ugye jól tudom? – folytatta tovább, teljesen belelovallva magát. Válaszul csak bólintottam egyet.
- Szuper, akkor mehetünk is gondolom? – pillantott rám egy kedves mosollyal arcán.
- Uhm, gondolom igen? – válaszoltam kissé hezitálva. Meghallva beleegyezésem, nem is várt tovább, belém karolt és gyengéden húzva magával elindultunk kifelé, miközben teljesen hétköznapi dolgokról kezdett hablatyolni.