A következő nap, a már-már megszokott kerékforgás szerint folytatódott. A tegnapi, hajnalig tartó meditálás után végre aludhattam két órát, majd folytattuk is a gyakorlást. Ezúttal azonban rám volt bízva, hogy mikor melyik képességemet használom. Tekintve, hogy az előző napok tapasztalata érezhetően kezdett beleolvadni a hosszú távú memóriámba, már többnyire ösztönösen tudtam őket használni. Ráadásul, hatékonyság szempontjából is sokat fejlődtem. Már amennyire az lehetséges pár nap leforgása alatt... Mindenesetre, éreztem, hogy egyáltalán nem felesleges, amit csinálunk, ami aztán még jobban motivált arra, hogy mindent beleadjak.

Azonban, az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben egyre erősebben markolt a szívemben minden egyes eltelt órával. Egy idő után pedig már képtelen voltam figyelmen kívül hagyni ezt az érzést.
- Mi van veled, Sarah? – szólalt meg hirtelen Tony enyhén érezhető aggódással hangjában.
- Egyfolytában elkalandozol, pedig még aludni is hagytalak tegnap... – gondolkozott hangosan, összeráncolt szemöldökkel.
Nem tudtam mit mondhatnék. Bár én tisztában voltam azzal, hogy ezek a megérzéseim mindig valóra válnak, nem mintha ezt bárki másnak is előadhatnám ugyanezzel a magabiztossággal. Viszont az sem tűnt okosnak, hogy magamban tartsam és aztán felkészületlenül érjen mindenkit a baj. Legyen is az bármi... Egy nagy levegőt véve megpróbáltam lenyugtatni a mellkasomban ezerrel dobogó szívem, majd kissé hezitálva, de sikeresen szólásra bírtam magam.
- Tegnap óta bennem van ez az érzés, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. Valami, ami akkora káoszt fog hozni magával, mint egy természeti katasztrófa. – suttogtam bizonytalanul, kezemmel idegesen rászorítva a ruhámra a szívemnél. Tony pupillái láthatóan összehúzódtak mondandóm hallatán, viszont pillanatokon belül vissza is álltak eredeti méretükbe, semlegesen meredve irányomba.
- Mindjárt jövök. Gyors elintéznem valamit. – mondta, majd meg sem várva a válaszom sarkon fordult és szinte beviharzott az épületbe.
- Tony? – meredtem hűlt helyére pislogás nélkül. Még csak magyarázkodni sem volt időm, de ő már le is lépett. Nyilván ő is rájött, hogy erről jobb szólni másoknak is, de nem gondoltam volna, hogy még csak meg sem kell győznöm a megérzésem hitelességéről. Azonban ezzel teljesítettem mindent, amit a szerepem igényelt. A többi már az ő dolguk.

Valamikor később, miközben szorgalmasan gyakoroltam a démoni erőm effektív használatát, egy hirtelen puffanás hangja törte meg a csendet. Ösztönösen a hang irányába kaptam a tekintetem, azonban valami olyasmivel találtam szembe magam, amire egyáltalán nem számítottam.
- Mit keres itt a napló? – motyogtam értetlenül az orrom alatt, majd jobb ötlet híján csak odaléptem a földön fekvő bőrkötéses füzethez és felvettem. Kétség kívül, ez ugyanaz a napló volt, ami pár hete szó nélkül megjelent a közelemben. Belelapozva, a már elolvasott naplóbejegyzések fogadtak, majd néhány újabb, amit az utóbbi sűrű beosztásom miatt nem volt lehetőségem elolvasni. Gyorsan átfutottam őket, de nem tartalmaztak semmi hasznosabb információt, csak az egyre feszültebb légkört adták át, ami jelenleg nem igazán hiányzott a már eleve zűrös életemből. Azonban, ahogy a bejegyzések végéhez értem, hirtelen fennakadt a levegő a torkomban és meglepetten meredtem az előttem levő, üresnek gondolt oldalra.
„Szia, Sarah. Hogy vagy?" - jelentek meg szépen sorban az elegánsan leírt szavak. Ajkaim elnyíltak, és kissé szagatottabbá vált a levegővételem. Szó sem volt arról, hogy megijedtem volna. Nem. Mintha nem találkoztam volna elég abszurd dologgal az eddigi életem során. Már beszélgettem is a naplóban rejlő személyiséggel, de ezúttal ösztönösen tudtam, hogy egyáltalán nem ugyanazzal az illetővel van dolgom. Ez a jelenlét sokkalta nyomasztóbb volt, olyannyira, hogy úgy éreztem magamat, mintha valaki egy teherautóval leparkolt volna a mellkasomra. Egy olyan pusztító jelenség, mint amit egy gyenge és tehetetlen élőlény érezne, amint szembe találja magát egy soha-nem-látott hurrikánnal. Vagy az én esetemben egy két lábon járó természeti katasztrófával.

Azonban mielőtt még jobban elmerülhettem volna a rajtam lassan eluralkodó pánikban, egy toll jelent meg. Az eszköz halkan a füzet törzsére pottyant, majd mintha csak arra kérne, hogy ragadjam meg, vonzani kezdte a tekintetem. Megpróbáltam nagy levegőt venni, és felüluralkodni a bennem keringő zűrzavaron, de a számon kijövő hang sokkal jobban hasonlított fuldoklásra, mint egy jóleső sóhajra. Feladva a dolgot, megerőltettem magam és bár remegve, de a kezembe fogtam a semmiből megjelenő szimpla, fekete tollat.
„Ki vagy?" - írtam oda a kissé hullámosra sikeredett kérdésem a papírra. Nem volt lehetőségem az udvariasságon vagy bármi máson aggódni. Jelenleg az egyetlen indok arra, hogy még mindig a saját lábaimon álltam az az volt, hogy a rám nehezedő nyomás olyan volt, mintha magához szorítva, a karjai közé zárt volna. A helyzetemet elnézve, nagyon könnyen hasonlíthatnám magamat egy hangszertokba zárt gitárhoz is.
„Hm? Fontos ez? De ha ennyire tudni szeretnéd, akkor végül is bemutatkozhatok."
„A nevem Elizabeth. Én is egy félvér vagyok, mint te!"
Idegesen szívtam fel egy nagyobb adag oxigént, kissé szaggatottan. Csak amennyire futotta volt a jelenlegi állapotomban. Úgy tűnik, megvan a rossz érzésem okozója... Túl fogom egyáltalán élni ezt a napot?
„Mit akarsz?" – erőltettem meg magamat mégegyszer, hogy folytassam a kérdezgetést. Még ha nem is kapok választ, legalább még pár percig életben maradhatok, nem igaz? Azonban ekkor eszembe jutott Tony, aki bár elment jelenteni a helyzetet, nagyon is úgy tűnt, hogy vissza fog jönni. Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne hamarabb meghalni? Akkor legalább nem rántok magammal senki mást. Arcomon hangtalanul leszaladt egy könnycsepp, és idegesen összeszorítottam a számat egy csíkba, próbálva elnyomni a hirtelen feltörő kétségbeesettséget. Nem túl nagy igazságtalanság ez? Értem én, hogy jobb a problémákat még azelőtt kiiktatni, hogy talpra állhatnának... de nem tehetnénk most egy kis kivételt velem?
„Jaj, de aranyos vagy! Egyáltalán nem hasonlítasz a többi félvérre. Mindegyikük olyan unalmas! Mit szólnál ahhoz, ha barátok lennénk? sCsak egyetlen dolog kell hozzá! Semmi nehéz nincs benne!"
„...Várjunk csak, ne mondd, hogy attól félsz, hogy bántani foglak? Nem foglak! Ígérem! Persze, csak akkor, ha megteszed nekem ezt az egy kis szívességet..."
Bármilyen aranyosnak -, vagy legalább is gyerekesnek-hangoztak a papíron szereplő szavak, amint párosítod őket a tüdőt préselő nyomással és a napok óta tartó, baljós érzéssel, akkor egyből egy elmebeteg fenyegető szavaivá válnak. Ezek alapján pedig semmi jóra sem számíthattam ezzel a „kis szívességgel" kapcsolatosan.
„Mi lenne az?" – írtam a papírra megint, majd visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a papír újabb írással gyarapodjon.
„Az angyalok azt mondták, hogy őket nem zavarja, hogy melyik oldalon kötsz ki a Kiválasztásod után. Viszont, ha csatlakozni akarsz hozzánk, akkor meg kell mutatnod, hogy érdemes vagy erre a lehetőségre."
„Úgyhogy... Azt szeretnék, ha kitakarítanád a mögötted lévő épületet."
Ahogy elolvastam az utolsó mondatot, olyan volt mintha csillagok kezdtek volna repkedni a szemem előtt. Az eddig érzett nyomás megduplázódott és éreztem, ahogy elveszítem az irányítást, azonban még utoljára hallottam, ahogy egy bársonyos, lányos hang megszólalt a fejemben.
- Kár hogy biztosan nem fogod elfogadni ezt a szívességet. Viszont semmi gond! Mint újdonsült barátok, kötelességem megállítani téged mielőtt valami végzetes hibát követnél el!
Még ha hallottam is mit mondott, az elmém olyannyira elködösödött ekkora, hogy bár tudtam a szavak jelentését külön, mikor egyben próbáltam értelmezni őket, képtelen voltam megérteni a szavak mögöttes tartalmát. Azután pedig még csak ellenállni sem volt energiám az elmémet eluraló vakító fényen.

/Dean/

Feszülten nyitottam be a Corával ideiglenesen kinevezett közös lakásunkba. A fejemben ezer meg egy különböző kimenetel futott át, ami a jövőben valóra vált és akárhogy néztem, egyikkel sem tudtam megbékélni. Az agyamban számtalan piros sziréna villogott, ahogy eszembe jutott a két lány közötti szoros szál, ami a legrosszabb esetben még valami visszafordíthatatlan bajt is okozhat, ha nem tüntetem el, amint lehet.
- Dean? Mi a baj? – jelent meg előttem Cora alakja hirtelen. Már csak az a tény, hogy meg sem éreztem a jelenlétét egészen addig, míg teljesen elém nem került, kristálytisztán kimutatta, hogy mennyire eluralkodott rajtam a pánik.
- Cora. – a barátnőm neve a megszokott szeretettel teli hang helyett ezúttal, pánikkal és félelemmel volt átáztatva és úgy éreztem, hogy ha nem teszek most rögtön valamit akkor meg fogok bolondulni.
- Hé, mondd már mi történt. Megijesztesz. – válaszolta kezeimet megszorítva.
- Sajnálom, de ezt muszáj megtennem. Esküszöm, hogy nem akarok semmi rosszat neked, csak meg akarlak védeni. Sarah is tudni fogja. – motyogtam összetört szívvel, pontosan tudva, hogy milyen fontos számára a kettejük közti kötelék. De egyszerűen nincs más választás!

Karommal erősen átöleltem Cora testét, majd ahogy tudtam magamhoz szorítottam és koncentrálni kezdtem a kötelékre.
- Dean! Dean! Mit csinálsz? Mire készülsz? Szólalj már meg!
Szemeimből sorban folyni kezdtek a könnyek, de én csak egyszerűen figyelmen kívül hagytam az elködösödő látványt magam előtt, és folyamatosan motyogva folytattam, amit elkezdtem.
- Ne! Dean, ne! Kérlek! Ne csináld! Miért csinálod ezt?! – a karjaimban esdeklő Cora hangja, minden egyes szóval egyre erősebben hatolt a szívembe. Viszont a gondolat, hogy valami baja eshet megint sokkal szívszorítóbb volt bármi másnál, így hiába éreztem, ahogy lassan elszáll belőlem minden erőm még csak a megállás gondolata sem jutott az eszembe. Majd hirtelen üresség és csend költözött a szobába és a karjaim, amik eddig mozdulatlanul szorították a karomban lévő lány testét, hirtelen elernyedtek és testemmel együtt zuhantak oldalra. Ezúttal nem volt ott senki, hogy megakadályozzon. Cora csak üres tekintettel meredt előre.
- Sajnálom, de nem volt más lehetőség. Nem halhatsz meg. Nem hagyom, hogy meghalj. Inkább... én. – motyogtam egy keserű mosollyal lecsukva szemeimet, állva az égető tekintetet, ami egyszer csak elkapott.
- Miről beszélsz? – szólalt meg hirtelen Cora elcsukló hanggal. Szerencsére, a kötelék nem állt annyira ellent, mint amire számítottam, így a kár nem volt kritikus. Ekkor viszont megéreztem, ahogy Cora letérdelt elém, majd kezei közé fogta az arcomat. Ah, túlságosan is engedékeny.
- Mit tettél, te idióta?! – suttogta homlokát enyémnek döntve.
- Mégis mi a fene folyik itt? – mondta, ezúttal hallható dühvel hangjában.
- Sarah bajban van, nem igaz? Ráadásul, hatalmas nagy szarban van. Jól sejtem ugye? Másképpen kizárt, hogy ezt tetted volna. – motyogta óvatosan simogatva az arcom. Az érzés hatására ösztönösen is kiszélesedett a mosolyom, azonban egyúttal a bennem kavargó szívszorító érzés is halványulni kezdett, az egyetlen dolog, ami eddig ébren tartott. Még éreztem, ahogy végleg elernyednek az eddig teljesen megfeszült izmaim, majd minden elsötétült.