Kínosan ültem a helyemen John irodájában. Nem John miatt, meg nem is amiatt, amit mondani készültem, hanem a fejemben folyamatosan ismétlődő emlék miatt. Arról, ahogy szó nélkül elsétálok az anyám mellett és belépek a bejárati ajtón a többiekkel a nyomomban. Szeretném mondani, hogy meg sem kottyant a dolog, de hazudnék. Azt meg már meg sem említve, hogy milyen jó érzés volt, ahogy a nappaliban meglátva John-t, köszöntem neki és válaszul csak rám villantotta az alfa szemeit. Gondoltam, hogy hozzá kell, majd szoknom majd ahhoz, hogy a többiek önkéntelenül is tartani fognak tőlem, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire meg fog látszódni. Ahogy azt sem, hogy ez mekkora sebet ejt majd bennem.
- Nos, mit szerettél volna? – kérdezte enyhén megköszörülve torkát, nyilvánvalóan kínosan érezve magát.
- Még mindig fent van a hangszigetelő bűbáj, ugye? – kérdeztem, habár teljesen tisztában voltam a jelenlétével.
- Igen. – mondta kicsit furcsállva a dolgot, de nem tette szóvá. Valószínűleg sejtette, hogy csak húzni akarom az időt. Egy pár pillanatra csend állt be a szobában. Szememet lehunyva nagy levegőt vettem, majd nehezen, de végül megerőltettem magam, és felé kaptam a fejemet.
- El fogok menni. – böktem ki gyorsan döntésemet, amit meghallva egy pillanatra megugrott egy ér a nyakán, de más reakció nem látszott rajta.
- Végleg? – kérdezte, gondolom megérezve a helyzet komolyságát. Fogalmam sem volt mit gondolhat, bár valószínűleg pontosan ez volt a célja, tekintve, hogy nem hogy nem mutatta ki az érzelmeit az arcán, de még csak meg sem mozdult, így nulla információval meredtem irányába. Bár nem is értem miért számított ennyire, hogy mit gondol. Nem mintha lenne valami történelmünk...
- Lehet, nem tudom egyelőre. – válaszoltam lehajtott fejjel, az ujjaimmal játszadozva az idegességtől. Úgy tűnik még mindig nem mentem keresztül elég dolgon ahhoz, hogy kiégjen minden érzelem belőlem.
- Mi lesz Cora-val? – kérdezett rá rögtön utána. – Eléggé összemelegedtek az idegennel az utóbbi időben. – tette hozzá gyorsan, de halkan. Lehet, hogy a hirtelen lehülő szobahőmérséklet indokot adhatott rá. Idegesen ráharaptam számra és belepillantottam a felszíni emlékeibe. Kis híján összezuhantam a látottakon. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne túrjam fel Cora emlékeit is a köteléken keresztül miután megláttam az egymásba boruló sziluettjük képét John-nál. A francba is! A féltékenység furdalta az oldalamat, de tudva, hogy mennyire önző lenne tőlem, ha magammal vinném Cora-t, elfojtottam magamban a dühömet.
- Dean azt mondta, hogy négy nap múlva visszajön érte és elviszi valami biztonságosabb helyre. – válaszoltam semleges hangon.
- Cora tud erről? – kérdezett rá óvatosan.
- Nem. – válaszoltam erősen. Jobb lesz ez így. John egy nagy sóhaj kíséretében hátradőlt székében, majd látszólag feszülten masszírozni kezdte az orrnyergét.
- Ha nem vesszük figyelembe, hogy milyen kapcsolatban állunk jelenleg, ugye tudod, hogy mégis mennyi mindent bízol rám a semmiért cserébe? – kérdezte rám sem nézve.
- Sajnálom. – válaszoltam egy csepp megbánás hangzata nélkül. Csak vissza kellett gondolnom az első találkozásunkra és minden bűntudat, amit valaha éreztem elszivárgott. John válaszomat hallva felhorkantott, majd kezével intett, hogy távozzak. Tekintve, hogy nem volt több jó hírem, nem vettem zokon és kérését teljesítve, kifáradtam magamtól.
- Tony? – üzentem gondolatban tanáromnak, ahogy kiértem a folyosóra. Pillanatokon belül érkezett is a válasz.
- Sarah? Mi történt? Minden oké? – árasztott el kérdéseivel, mire egy apró mosoly szökött arcomra.
- Minden rendben van. Megoldottam legalábbis. Viszont nem is ez a lényeg. Egy pár napra itt maradok, szólnál, kérlek Aaron-nak? – kértem meg, próbálva határozottnak látszani, de valami okból kifolyólag úgy éreztem magam, mint egy tinilány, amikor a szüleitől el akar kéredzkedni egy péntek esti buliba.
- Jó, de mégis mit mondjak neki, kislány? Tudod, hogy kevés időnk maradt. Egy hét és betöltöd a huszat... - kérdezett vissza teljesen jogosan.
- Uhm, mondd, hogy elmentem egy gyors szabadságra. Maximum két nap és jövök. – válaszoltam lehunyva szemem. Bármennyire is szeretném ezt a négy napot Cora mellett tölteni, úgy tűnik, valaki odafenn nagyon szét akar minket választani...
- Értem. Használd ki az idődet akkor! - véste eszembe tanácsát Tony.
- Mindenképp.

Ezután még gyorsan beszámoltam neki a történtekről, amit hallva megígérte, hogy utánanéz a dolgoknak, majd elköszöntünk egymástól. Egy nagy sóhaj kíséretében emeltem fel tekintetem, hogy folytassam utamat a folyosón, azonban a várt padlószőnyeg látványa helyett, Ryan alakja jelent meg előttem, amire ösztönösen visszafelé akartam volna lépni egyet, de ezt megelőzve kezem után kapott és magához rántott.
- Várj! – szólalt meg kétségbeesetten, mire a mai nap már nem is tudom hanyadszorra, de összeszorult a szívem. Esküszöm, már legszívesebben csak kitépném onnan. Nem igaz, hogy nem tud egyhelyben megmaradni egy fél órára sem!
- Nem megyek sehova, csak megijesztettél. – suttogtam neki válaszul, mire láthatóan megkönnyebbült. Bár a kezei ennek ellenére továbbra is engem szorongattak. Nem látja, hogy milyen közel állunk?
- Értem. – válaszolta, majd száját összeszorítva elpillantott oldalra. Én meg csak értetlenül tűrtem, ahogy két centire tőlem valami belső krízisen megy keresztül, vagy valami hasonlón.
- Beszélhetnénk valahol kettesben? – kérdezte aztán kitudja mennyi idő után. Valahogy minden másodperc legalább tízszer annyi ideig tartott ebben a testhelyzetben, és nem, nem a romantikus értelemben. Rettentően kínosnak éreztem a helyzetet. Valahogy olyan volt, mintha eddig egy film szereplői lettünk volna és míg Ryan továbbra is játszotta a szerepét én kikerültem a vászon mögé.
- Persze, hogyne. Csak elengednél...? – jegyeztem meg feszülten, mire végre észrevette magát és elengedett. Az egyik kezével. Szemöldököm ráncolva fordultam felé, mire játszva a tudatlant elfordult és kezemnél fogva behúzott a két lépésre lévő szobaajtaján. Miután beléptünk (hagy emeljem ki, hogy, bár félig, de még mindig kézenfogva) megállt és velem szembe fordult (mindkét kezemet megragadva most már, mert miért ne).
- Sarah én... az az igazság, hogy nekem nem ez az első alkalmam egy félvérrel. – vallott színt, azonban arcomra egy egyértelmű grimasz ült ki a mondat félreérthetősége miatt.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza, igyekezve komolyan venni szavait.
- Volt egy lány, aki hozzád hasonlóan egyszerre rendelkezett a démonok és az angyalok vérével és... elég közel álltunk egymáshoz. Borzalmas dolgokon kellett keresztülmennie és a végén... - magyarázta, de láthatóan nehezére esett folytatni.
- Megölték? – segítettem be, bármilyen érzéketlennek is hangozhattam. Valahogy, nem is tudom miért, de idegesített ez az egész helyzet. Ugye most ez nem az, amire gondolok?
- Igen. Aztán itt voltál te és annyira hasonlítottatok. Nem akartam, de önkéntelenül is távol akartam maradni tőled, attól függetlenül, hogy félvér voltál-e vagy sem. – számat összeszorítva hajtottam le a fejemet.
- Viszont képtelen voltam bármi másra gondolni rajtad kívül. Lenyűgöző vagy. Minél több idő telt el, annál nehezebb volt távol tartanom magamat tőled és végül megfogadtam, hogy ezúttal nem fogom hagyni, hogy még egy csodálatos személy odavesszen az angyalok attitűdje miatt. Megvédelek. – folytatta tovább, én pedig nem bírtam ki, egy cinikus mosoly kúszott ajkaimra. Hát ez röhejes. Ki gondolta volna, hogy Ryan szemében ennyire törékenynek látszom? Azt meg már fel sem tudom fogni, hogy hogyan akar engem megvédeni pont ő?
- Ehhez azonban meg kell ígérned, hogy hallgatsz... - kezdett bele megint viszont én már nem bírtam tovább és felnevettem.
- Váó! Hát ezt nem gondoltam volna rólad... - szólaltam meg. Ryan meg sem tudott szólalni, csak értetlenkedve figyelte, hogy mi a következő lépésem.
- Nem tudom, hogy ki a franc lehetett az a lány, de sajnálom, én nem ő vagyok. Nem is valami segítségre szoruló bárányka. Semmi szükségem nincs arra, hogy megmondd mi a jó nekem és ne aggódj, nem kell végignézned mégegy félvér halálát, mert nem csak hogy nem leszek itt, de nem is fogok meghalni. Ha pedig már voltál kedves felnyitni a szemem, hogy milyen kapcsolata is van kettőnknek, szeretnék én is őszintén megkérni téged, hogy a maradék itt töltött időm alatt kerülj el. Köszönöm. – közöltem vele a véleményemet, majd egy mosollyal arcomon meg sem várva, hogy mondhasson bármit is, elhagytam a helyszínt. Ha másra nem is, erre mindig jó a szupersebesség. Bár mondjuk ez annyira gáz volt, hogy leginkább manipuláltam volna a teret magam körül, mint Cora incidense után, de sajnos az még túlságosan új volt számomra ahhoz, hogy csak úgy, bármikor igénybe vegyen.

Hisztérikus nevetésbe kezdtem, ahogy elértem egy kicsit távolabb a falkaháztól egy kisebb tisztásra. Azonban ez a nevetés gyorsan zokogásba is fulladt, ahogy realizálódott bennem, hogy mégegy kapcsolatom a szemetesbe került. Ez a nap olyan, mint egy soha véget nem érő rémálom.
- Szóval elmész? – hallottam meg Cora hangját nem messze tőlem, mire egy keserű mosollyal felé fordultam. Na, mit mondtam? Kétség nélkül fogságba estem egy rémálomban.
- Ezt mikor is akartad velem közölni? És mégis hová mész? Azt hittem, hogy anyukádon és rajtam kívül nincs más, aki fontos lenne neked, szóval mi lehet olyan fontos? – kérdezte kerülve, hogy a szemembe kelljen néznie, mint aki tisztában van vele, hogy túllépi a határait. Bár ebben nagyon is tévedt. Míg anyám tényleg túllépné a határait ezzel, ő nem.
- Őszintén? – kérdeztem halkan, egyértelműen elgyengülve mind attól, amin ma keresztül kellett, hogy menjek. És még volt képem azt állítani, hogy nem vagyok törékeny...
- Nyilván. – válaszolt röviden, amit hallva tenyerembe rejtettem arcomat és minden bátorságomat elővéve szabadjára engedtem, ami bennem tombolt.
- Nem akarok tovább itt maradni. Túl sok mindent vesztettem el és tudtam meg, annyi minden történt, hogy szinte már undorodom ettől a várostól. Az egyetlen jó ebben az egész helyben az te voltál. Bár szeretem a fiúkat, de nem mintha olyan közel lennénk egymáshoz. Anya... ő meg röviden, bárcsak ne az enyém lenne. De maradni akartam. Elakartam normálisan köszönni mindenkitől és még egy pár napot eltölteni veled. Ez volt a terv. Én... láttam, hogy milyen jóban lettél Dean-nel és bármennyire is utálom, de ő sokkal jobb választás számodra, mint én. Mellettem nem is tudom, hogy mennyi mindenen kellene keresztül menned és még, ha te ezt nem is bánod, én igen. Engem szanaszét emésztene. És még, ha nem is akartam neked elmondani szavakkal, biztos voltam benne, hogy megéreznéd. Éreznéd, hogy nem sok időnk maradt. Azt is tudom, hogy az lenne a helyes, ha eltüntetném a köteléket is, ami kettőnk között van, de nem akarom. Még ha nem is fogom érezni, hogy van, mert olyan messze vagy, nem akarom. Érted most már, Cora? – pillantottam könnyes szemekkel felé, remélve, hogy arcán düh helyett valami mást látok, de ahogy megláttam könnyekben úszó szemeit, megbántam. Még, ha rosszabb is lenne a helyzetem, talán jobb lenne, ha megutálna. Legalább könnyebb lenne neki az elválás, nem igaz?
- Borzalmas vagy! Miért? Miért kell, hogy elmenj? Miért ne láthatnálak később? Miért mondod mindezt úgy mintha sosem látnánk egymást többet? Na meg aztán eltüntetnéd a köteléket? Nem! Eszedbe se jusson! Szó sem lehet róla. – mondta félig sírva, félig dühöngve, miközben egyre gyorsabban közeledni kezdett felém, majd megállt előttem és megdörzsölte szemeit.
- Meg akarsz szabadulni tőlem? – kérdezte nyugodtan.
- Dehogy is. – válaszoltam hezitálás nélkül.
- Akkor? – kérdezett vissza erőteljesen.
- Ez a dolog, ami történik velem mostanában... Ez valami olyan, ami sokkal nagyobb, mint amit néhány fiatal elbírna a vállán. Segítségre van szükségem, nálam erősebbektől. Fogalmam sincs meddig fog ez tartani, de nem fog megállni ott, hogy átesek a kiválasztáson. El sem tudod képzelni, hogy mennyi minden van a háttérben és mennyi minden vár még rám és én nem akarlak belekeverni mindebbe téged. – hadartam el gyorsan egy homályos összefoglalót arról, ami rám vár a jövőben, mire bólogatni kezdett, majd leült mellém. Pár percig csak ültünk egymás mellett, ő próbálva felfogni, hogy mi folyik itt, én meg várva, hogy mit szeretne még tudni, igyekezve menteni a menthetőt. Mert igen, szerettem volna, hogy ez a kapcsolat működjön. Akartam, hogy legyen legközelebb, egy „majd, ha megint látlak". Ahhoz pedig hajlandó voltam megtenni mindent, és kiadni mindent. Mert Cora-t ismerve, csak ki kell tárnom a lelkemet és bármit megbocsát.
- Na és meddig fog ez tartani? Tudom, hogy nem lehet ezt nagyon besaccolni, de azért mégis... - szólalt meg végül. Bár nem a legmagabiztosabb hanggal.
- Nem tudom. Az alapján, amit eddig tudok, biztosan több évről van itt szó. – közöltem a fájdalmas igazságot, amilyen lazán csak tudtam, de egyértelműen mindketten méginkább süllyedni kezdtünk, ahogy elhagyták a szavak a számat.
- Értem. Nos, halhatatlan vagyok nem? Néhány évnek semmiségnek kellene, hogy legyen azzal szemben, hogy még mennyit fogok itt tölteni. Én várni fogok. – mondta, de nyilvánvalóan válaszra várt. Bár nem tette fel a kérdést.
- Én pedig eljövök. Ha vége lesz mindennek, eljövök és elmesélek mindent. Szervezünk egy spontán közös napot és beszámolunk egymásnak arról, hogy mit csináltunk a külön töltött évek alatt. Olyan lesz mintha csak elmentem volna külföldre tanulni. Nem igaz? – kérdeztem vissza én is biztatásra várva, mire rám mosolygott és magához szorítva bólogatni kezdett.
- Jól hangzik. Alig várom. – mondta, el sem engedve. Szemeimet lehunyva viszonoztam ölelését és amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam és elraktároztam az illatát. Bár egy kicsit halálszaga volt. De jól leplezte a levendula illattal. Az abszurd gondolatok hatására egy őszinte mosoly kúszott arcomra, és röviden fel is nevettem.
- Mit nevetsz? – kérdezte durcás hangon, mire megint fel kellett nevessek.
- Büdös vagy. – mondtam minden féle bűntudat nélkül, mire összehúzott szemöldökkel eltolt magától.
- Mi? Tényleg? – kérdezte megfogva egy tincsét, majd megszagolta, de tisztán látszott, hogy nem érez semmit.
- Halálszagú. – mondtam vigyorogva, mire keze már meg is indult felém, amit nevetve kerültem ki, majd újra magamhoz szorítottam és elterültem vele együtt a földön.
- Borzalmas vagy! Komolyan mondom, hogy lehetsz ilyen komolytalan?! Épp most ... - kezdett bele, de félve, hogy tönkre vágja a hangulatot megint, gyorsan eltakartam a száját a tenyeremmel és mutatóujjamat a szám elé rakva jeleztem, hogy inkább csak maradjon csendben. Válaszul egy jókora adag válogatott túlcenzúrázott szidást kaptam, bár csak hümmögés formájában. Nevetve hallgattam érthetetlen beszédét, majd mikor elhalkult érdeklődve vártam mit fog lépni. Kezemet megragadva levette onnan, majd közelhajolt arcomhoz, mintha csak valami bizalmasat akarna mondani.
- Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy tudsz emlékeket mutatni nekem a fejemben? – kérdezte, mire csak bólintottam egyet.
- ... és arra emlékszel, amikor a plázában kibuktattad azt a tolvajt? – kérdezett még, mire kipukkant belőlem a nevetés és kérés nélkül megmutattam neki az emléket mégegyszer.