Remegő lábakkal néztem farkasszemet a dühödt apámmal. Valójában még az előző váratlan csóktól eltompult az elmém és hirtelen fel sem fogtam milyen veszéllyel nézek is szembe.

Valamiért csak a Mattel kapcsolatos kérdések villantak be az elmémbe. Miért jött el? Miért akar velem szilveszterezni? És a legfontosabb: miért csókolt meg?

- Volt itt valaki? - méregette a szobámat apám, majd állapodott meg a tekintete az abakon. Dühödten lökött félre és ment a nyitott nyílás felé. - Hallottam, hogy beszéltél valakivel! - hangja rémísztően, visszafolytott dühvel telt.

- Nem volt itt senki! - tiltakoztam azonnal, de még engem is meglepett milyen rekedten hangzott a hangom.

- Ne hazudj! - förmedt rám és kihajolva az ablakon az utcát leste.

Leblokkoltam. Mi van ha még ott van? Vagy ha egyszerűen csak hallotta az ordítozást? Bár azt annak előtte is hallotta... mit fog ezek után gondolni rólam?

Megráztam a fejem, és próbáltam másra koncentrálni, mint a titokzatos fiúra, aki az előbb ugrott ki az ablakomon. A mostohámhoz léptem, aki éppen azon volt, hogy feltápászkodjon. Bocsánatkerő tekintettel fogadta el a kéznyújtásomat, és felállása után azonnal közém és a felém siető apám közé állt.

- Ki volt itt te ribanc? - süvöltött a férfi dühödt hangja... megrezzentem mert valahogy csak most tudatosult velem mi is fog következni ezután.

- Senki... - nyeltem nagyot és furcsa mód újból félelmet éreztem. Pedig már évek óta nem rettegtem az apám tettlegességeitől. Hozzászoktam. Ennek ellenére most mégis megremegtem a következményektől.

- Senki mi? Te utolsó... - azzal megpróbálta ellökni előlem a mostohám. Ám a nő most meglepő határozottsággal ütötte mellkason.

- Hagyd abba! - visított hisztérikusan. - Nem elég, hogy eltörted a karját? Mit akarsz? Meg akarod ölni? - a férfi megtántorodott a nő sipákolásától, de láthatóan ennek ellenére nem nyugodott meg.

- Állj el, Elois! - dörmögte dölyfösen, miközben végig az én szemembe nézett. - Nem engedhetem meg, hogy fiúkat hozzon a házba! - hangja haragosan dörmögött, miközben a keze ökölbe szorult. Idők kérdése volt míg kibukik belőle a keserű harag.

- Nem! - mondta dacosan a nő, és szorosan elém lépett. Védelmezett engem. - Nem engedem, hogy még jobban árts neki! Mit akarsz, hogy ránk küldjék a gyámügyet, mert ez a gyerek állandóan kék és zöld? - még mindig hiszérikusan beszélt és reszkető testén látszódott, hogy maga is retteg, hogy kevés ahhoz, hogy megállítsa a férfit. - Ha így viselkedsz, ne is számíts rá, hogy elmegyek veled szilveszterkor bárhova is! Vagy hogy még egyszer hiszek neked, hogy megváltoztál! El fogok költözni! - mondta utolsó érvként a nő. Talán ez volt a legelcsépeltebb mondata, de valamiért mégis a leghatásosabb. Apa arcán átszaladt valami, majd idegesen a hajába túrt.

- Rendben... befejezem. - mondta idegesen, és eléggé látványos volt, mennyire erőt kellett vennie magán.
De én tudtam, hogy ez nem jó jel... minél tovább gyűlt benne a feszültség annál nagyobb volt a robbanás, ami kitört belőle.

Komótos léptekkel közelebb lépett hozzánk. Magas alkata miatt könnyedén áthajolt a törékeny nőn és úgy fúrta szemeit az enyémekbe. - De ha meg tudom, hogy volt itt valaki... - hosszan beszívta a levegőt. - Megöllek! - sziszegte fenyegetően, és ellépve mellettünk megindult a konyha felé. Gondolom, hogy leöblítse a torkát egy kis alkohollal.

Mikor a férfi elment mostohám vállai hirtelen lehanyatlottak és megtántorodva dőlt az ajtófélfának.

- Jól vagy? - kérdeztem félve és kezem a vállaira tettem. Megrezzent az érintésemre, majd egy halvány mosolyt rám eresztve egy 'persze't suttogott és botladozva elindult az emelet felé. Tudtam, hogy mire gondol... mennyivel jobb lenne minden nélkülem.

Akkor egy harmonikus kapcsolatban élhetne egy férfival, akit szeret és aki viszont szereti.

Az állatias őrjöngés után félelmetes csend támadt... Óvatosan léptem a szobámba és néztem körbe. A nyitott ablak álltal beengedett hideg hirtelen megremegtetett. Bezártam az ajtót és a kulcsot megfordítottam a zárban.

Tétován vettem elő a farzsebemből az összegyűrt képeslapot. Tudtam mit kell tennem, mégis félelem futott át a testemen csupán a gondolatra. Megráztam a fejem és megkeményítettem az arcomat. Meg kell tennem. Nekem jobb embernek kell lennem ettől.

Egy darab papírt kotortam elő az egyik fiókból és fekete tollal elkezdtem írni azt, amit a szívem diktált.

Virradt.

Én pedig pár perces alvásokon kívül semmit nem pihentem. Mindig arra keltem fel, hogy kopogtatnak az ablakomon vagy dörömbölnek az ajtóban. Hála istennek ezek csak rémálmok voltak, ám arra pont elegek, hogy ne tudjam kipihenni magam. Az agyam szüntelen kattogása sem segített az elalvásban. Egyszerűen nem értettem Matt váratlan látogatását, sem a búcsúcsókját. Ami legjobban aggasztott az az, hogy mit fog gondolni rólam ezek után? Hiszen hallotta hogyan ordítozott apám a szobám előtt, és a félelmem az volt, hogy talán utána is tanúja volt az agresszívitásának...

A kétségeim elég sokáig megmaradtak, mert a hétvégi karácsony eljövetelével napokig nem láttam a fiút. Sosem vallottam volna be magamnak, de jelenleg iszonyatosan vártam, hogy újból lássam és kérdőre vonjam. Mondjuk nem tudom, hogy ezt valóban megtettem volna e...

Apa az eddigieknél is feszültebbé tette az egész ház légkörét.. Beszélt a szomszédokkal, hogy félt engem és ha egy idegen koslatna a háznál, azonnal szóljanak neki. A nappaliban kellett aludnom, hogy megbizonyosodjon arról nem lesz éjszakai látogatóm. Utána is csak Elois unszolására engedett vissza a szobámba.

Kedd reggel volt... Iszonyatosan fájtak az oldalamon és a hátamon lassan varrosodó sebek, miközben a gipszelt karom alatt a bőröm borzasztóan viszketett. Ez pedig már a 4. napja, hogy nem láttam Mattet. Kinyitottam az ablakomat. A hűs téli szellő azonnal megcsípte az arcomat és kedves hópelyheket szálingóztatott be hozzám. Az éjszaka esett. Nem sokat, de éppen elég volt, hogy fehérre fesse környéket.

Láttam apát és mostohámat elhajtani a háztól, miközben pontosan tudtam, hogy most jött el az én időm. Azóta a bizonyos este óta égette a zsebemet a saját kézzel írt levelem. Elois nagybátyjának szólt... segítséget kértem. Kisiskolás koromban tettem ilyet utoljára és akkor nagyon pórul jártam. Valójában most is féltem ettől, de nagyobb volt bennem a tenni akarás, semmit hogy újból lássam mostohámat a padlón feküdni. Meg kell próbálnom...

Felvettem a kabátom, amibe nem tudtam belebújtatni a jobb kezem ezért eléggé könnyedén léptem ki az utcára. Még nem volt elseperve a hó, valószínűleg ez rám fog majd várni...

Felsóhajtottam és magasba emeltem az államat. Először ezt kell megtennem. Fel kell adnom a levelet, addig míg nem derül ki a létezése.

Megmondom az őszintét fogalmam sincs, hogy ezzel az elhatározással, hogyan kötöttem ki a szegény negyed szélén lévő edzőterem megviselt bejáratánál. Biztos a szívem vezérelt oda, de csupán akkor eszméltem fel, amikor beléptem a dohos helyiségbe. Félnem kellett volna. Semmi keresni valóm nincs itt, csak feleslegesen pazarolom az időmet itt, mert pontosan tudom, hogy ha lehetőségem lenne is rá, akkor se edzhetnék hónapokig...

Ezeknek a tényeknek tudatában mégis valami megfoghatatlan megnyugvás fogott el. Biztonságban éreztem magam...

Komótos léptekkel indultam meg az éppen ringben bokszolók felé. Az egyik bozontos hajú srác látható technika fölényben hagyta próbálkozni az ellenfelét. Meglepő könnyedséggel mozgott, miközben a másik erején felül teljesített.

- Borzalmas McCall. - hallottam meg régi mentorom megvető hangját, mire egy halvány mosoly kúszott az ajkaimra. - Te komolyan így lépsz ringbe? Mint egy szédült hangya, aki azt hiszi képes megverni egy elefántot. - gúnyosan grimaszolt. Én pedig leültem a padomra ahonnan a legjobb kilátás nyílt a bokszolókra.

A leszidott most még jobban odatette magát. Kapkodott és bénázott. Túlsagosan akart. Matt egyszerűen hárította az ütéseit majd támadta vissza. Ám amikor a köröző táncuk során hirtelen velem szembe került a fiú, megakadt a tekintete rajtam.

Azonnal elvigyorodtam. A legbotrányosabb hiba, ha elveszítjük a koncentrációnkat. Előre láttam ami utólag be is következett.

Matt figyelmének hiányát az ellenfele azonnal kihasználta és a feszült test egy erőteljes jobb horoggal jutalmazta az egyszeri hibázását.

A sértett a váratlan ütés miatt a padlóra került és láthatóan fájlalva fogta az állát. Ám hiába vonta kérdőre az apja, vagy ujjongott felette a kifáradt srác, az arcán egy elégedett mosoly terült el. Feltápászkodott és azonnal elindult felém. Még egy kicsit szédült volt az ütéstől, de botladozása ellenére pár lépéssel ott termett előttem.

- Tudtam, hogy eljössz! - lihegte, míg izzadságcseppek gördültek le a nyakán. Éjsötét szemei most olyan fénnyel csillogtak, hogy a lélegzetem is elakadt. Mit is keresek itt valójában? Ja, hogy semmit! Akkor azt hiszem ideje mennem...

- Csak beugrottam. - rántottam vállat és köszörültem meg a torkomat. - De nem akarok zavarni... meg sietek is. - hadartam idegesen, így gyorsan talpra álltam és kész voltam azonnal elmenni.

- Rony? - hallatszódott egy meglepett hang. - De rég láttalak! - kiáltott fel a fiú édesapja és indult meg az is felénk. - Csak nem megharagított téged ez a csirkefogó? - jelent meg a fia mellett és gyömöszölte meg annak széles vállait.

- Dehogy. - ráztam a fejem, pedig az igazat megvallva elég sok köze van távollétemhez a fiának. - Csupán... - nagyot nyeltem. - elfoglalt vagyok. - mondom halvány mosollyal ajkamon.

- Még ilyet! - nevet fel a fèrfi. - Már pedig épp itt az ideje, hogy újból együtt vacsorázz a barátoddal és az apósoddal. - kacsint rám, majd a gyermekéhez fordul. - Beszéld meg vele, fiam! - veregeti meg a vállát és megy vissza a ringhez.

- Örömmel. - szólt még utána Matt, én pedig reflexből forgattam meg a szemeim. Muszáj ezeknek a Reynoldsok-nak ilyen minden lében kanálnak lenni?

- Mennem kell. - sétáltam a kijárat felé, amiben a fiú követett. - Csak beugrottam, mert már rég voltam itt... de sietek. - idióta vigyorral nézett engem, még az ajtóban sem akart elhátrálni tőlem. - Ne gyere ki így! - mondtam dorgálóan. - Megfázhatsz, ha izzadtan kimész a hidegbe.. - csóváltam a fejem, majd egy biccentéssel magára hagytam és kiléptem az utcára

Egy kicsit meglepett, hogy az apja még mindig azt hiszi, hogy együtt vagyunk. Egyáltalán nem tartom egészséges dolognak. Ennek ellenére nem akartam tovább mellette maradni, hogy megbeszéljem ezt vele... Így is összezavar. Amit viszont nem értettem, hogy ha még úgy adja elő, hogy együtt vagyunk, akkor ezt miért nem akarta éreztetni másokkal is. Semmi ölelés, puszi vagy kacsintás... de még csak flörtölő hangnem sem. Fura volt, hogy e miatt egy kisebb hiányérzet tört rám.

Alig kerültem pár háztömbnyire a teremtől, amikor megéreztem a bal karomon egy rántást, ami visszafelé, egy erős ölelésbe rántott. Ledermedve hagytam, hogy a karok körém fonódjanak, majd éreztem a nyakamban a meleg lehelletet.

- Hiányoztál! - suttogta Matt, miközben az én szívem heves dübörgésbe kezdett. Lassan elhúzódott tőlem és megláttam, hogy izzadtan, atlétában és rövidnadrágban áll előttem. - Amikor most megpillantottalak azonnal meg akartam tenni, de... - azzal mélyet sóhajtott és döbbent tekintetembe mélyesztette határozott pillantását. - azt akartam, hogy tudd, a tetteim nem egy műsor részei, hanem a valódi érzéseimet fejezik ki. - kezével az arcomat simította, majd ajkaimat hívva táncba, megajándékozott életem legképtelenebb csókjelenetével... azt hiszem kezdem teljesen elveszíteni a fonalat.