∘✩ 20 ✩∘

Eseménytelen napok követik egymást, Lucasszel a projektezést követően nem nagyon kommunikálunk. Nem is tudom, miért nem. Pedig én, valahol a szívem mélyén azért akarnék vele beszélgetni. Nem tudom, miről, de azért akarnék. De rajta nem látom azt, mintha érdekelném. Néhány évfolyamtársunkkal lóg, akiket fociedzésről ismer (kiderítettem róla, hogy focizik), és felém se néz. Ami teljességgel normális dolog, miért is akarna tőlem bármit, hiszen semmivel sem tűnök ki a lányok közül, sőt, mondhatni az átlagtól lejjebb vagyok. Sötétbarna hajam van, amit állandóan összefogva hordok, így senki sincs tisztában a hosszával, csak én (egyébként kb. a köldökömig ér, ha valakit nagyon érdekel), és a szemem is barna. Unalmas kombó, tudom. Alacsony vagyok, az arcomban nincs semmi érdekes, nem az tipikus arc, amit mindenki megjegyez, inkább az, ami fölött az emberek csak úgy elsiklanak. Nincs is ezzel semmi bajom, elvégre nem akarom, hogy mások megbámuljanak, viszont Lucasszel más a helyzet. Valahogy... nem is tudom. Talán azt akarom, hogy észrevegyen. Hogy felfigyeljen rám. Hogy megpillantson a tömegben.

Konkrétan megrémítenek a saját érzéseim, és győzködni próbálom magam, miszerint hülye vagyok, amiért ilyen dolgokra „vágyom".

✧

Egyre melegebb az idő, ezért délutánonként, miután véget ér a tanítás, gyakran megyek el sétálni. Ez ma sincs másképp. Elmegyek anyuhoz a temetőbe, aztán pedig veszek magamnak kávét, és lesétálok a partra. Lassan haladok előre a homokban, a tenger lágy hullámzását figyelem, és mélyen magamba szippantom a sós illatot. A szél a hajamba kap, miközben hirtelen ötlettől vezérelve előveszem a telefonom, és lefotózom a hullámzó vízfelszínt, ami mögött bíbor színű az ég, a Nap éppen lebukni készül a látóhatáron.

Nem tudom, miért, de a képet elküldöm Lucasnek. Az utóbbi időben úgyis sok fotót küldök neki az étkezésemről (hogy le tudja ellenőrizni, rendesen eszem), így most sem tűnik furcsának a dolog, azt leszámítva, hogy egy más típusú képről van szó.

A telefonomat a táskámba süllyesztem, nem várom meg, amíg válaszol (igazából nem is vagyok benne biztos, hogy megtenné). Tovább üldögélek a parton, a fülemben a fél AirPodsomban egy gyors ritmusú szám megy, miközben én felhúzott térdekkel ücsörgök, karomra hajtva a fejem. Teljesen a gondolataimba merülök, nem érzékelem az idő múlását, így amikor valaki halkan a nevemen szólít, először azt sem tudom, hol vagyok.

Hátrafordulok, és meglepetésemben halkan felkiáltok. Lucas áll mögöttem, barna tincseibe belekap a szél, zsebre téve a kezét, óvatos mosollyal méreget.

– Hát, te? – szólalok meg, miután úrrá leszek az első döbbeneten.

– Erre sétálgattam, és megláttalak – kezdi, mire egy „most komolyan?" pillantást vetek rá. Elneveti magát, aztán a hajába túr. – Küldted azt a képet, és gondoltam... megnézem, mit csinálsz. A parton – magyarázkodik.

– Csak nézem a hullámokat – fordítom vissza a fejem a tenger irányába. – Miért, mit gondoltál, mit csinálok? Tömeggyilkolás?

– Olyasmi – röhögi el magát, mire elmosolyodom. Ez az első alkalom, hogy sikerül megnevettetnem, és valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés terül szét a mellkasomban. Még sosem éreztem hasonlót.

Lucas mellém ül a homokba, tisztességes távolságot tartva kettőnk között. Két kezével maga mögött támaszkodik, úgy mered előre.

– Tényleg miattam jöttél ki? – Képtelen vagyok felfogni a tényt, magamban ismételgetve legszívesebben folyamatosan mosolyognék.

– Igen – biccent. – Meg kellett győződnöm róla, hogy az emberek biztonságban vannak – pillant felém, arcán mosoly bujkál.

Lesütöm a szemem. Nagyon jólesik a dolog, hogy miattam van itt. A közelségétől van bennem egy kis visszafogottság, úgy érzem, nem tudok eléggé megnyílni az embereknek, és ők pont emiatt sétálnak ki az életemből. Érzik, hogy nem vagyok velük teljesen őszinte, hogy nem bízom meg bennük száz százalékosan, és emiatt érzékelhető a feszültség a levegőben.

El akarom ezt kerülni kettőnk között. Új szintre akarok lépni az emberi kapcsolatok terén. Ehhez pedig az kell, hogy leküzdjem a szorongásomat a másokkal való beszélgetéssel kapcsolatban.

– Őt is Sarah-nak hívták.

Még az előtt bukik ki belőlem, mielőtt átgondolhatnám, tényleg meg akarom-e vele osztani.

– Mi? – kérdez vissza azonnal. Fogalma sincs, miről beszélek, ami miatt nem is hibáztatom.

– Anyut. Sarah-nak hívták, mint a kishúgodat – rajzolok a homokba az ujjammal.

– Oh. – Érzékelem, hogy Lucas felém pillant, de nem nézek föl. – És mivel te Stella vagy, így azonos...

– A monogramunk, igen – fejezem be mondatot. Nem tudom, miért van az, hogy mindenkinek ez jut először az eszébe. – Van rajta kívül testvéred? – váltok gyorsan témát, igyekezve elkerülni a könnyeimet, amikről tudom, hogy folyni kezdenének, ha még sokáig tárgyalnánk a témát.

– Van egy bátyám – meséli, én pedig érdeklődve fordulok felé. – Jason. Két év van köztünk, most kezdte az egyetemet. Neked?

– Nincs – rázom meg a fejem. – Csak én vagyok és apu, aki esti műszakban dolgozik, így alig látjuk egymást.

– Biztos nehéz lehet – pillant rám együttérzően, tudva, hogy annak ellenére, hogy elveszítettem az egyik szülőmet, szinte már a másik sem szerepel az életemben.

– Nem annyira. – Magamat is meglepem, mennyire megnyílok. Sosem történt még ilyen. – Nem igazán volt szoros kapcsolat köztünk. Úgy... igazából soha. Vagyis – gondolkodom hangosan –, miután anyu meghalt, az első pár hónap nagyon nehéz volt, és akkor igazán összekovácsolódtunk. Aztán, miután feldolgoztuk a gyászt, minden ment tovább a régi kerékvágásban. Én éltem a kamasz éveimet, nem igazán törődtem a sulival, tanulással, állandóan a barátnőimmel lógtam. Vásárolgattunk, pletykáltunk egy csomót, mindenkivel bunkók voltunk, mert azt hittük, az a menő. Így utólag visszagondolva fogom a fejem, mennyire kínosan viselkedtünk. – Ömlenek belőlem a szavak, teljesen elvonatkoztatok attól, hogy a hallgatóság fiú, és attól, hogy akár mennyire elítélhet mindazért, amit most mondok neki.

– Nem tudom, milyen voltál pár éve – kezdi –, de ha olyan, mint amilyennek elmondtad magad, akkor rengeteget változtál.

– Hát, igen – bólintok keserűen.

– Most olyan... nem is tudom. Szomorúnak látszol – néz mélyen a szemembe, mire lehajtom a fejem, és az ölemben összekulcsolt kezeimet tanulmányozom.

– Nem vagyok szomorú – cáfolom meg azonnal, fogalmam sincs, miért. Nem tudom meggyőzni az ellenkezőjéről.

– Nekem annak tűnsz. A szemedben látom.

_________________________

to be continued
07/25

•

kedves olvasóim!
itt is volnék az újabb résszel, remélem, elnyerte tetszéseteket. hálás volnék, ha pár szóban leírnátok, mit gondoltok a történetről, mert én nagyon szeretem írni, ezért érdekel a ti véleményetek is.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3