∘✩ 13 ✩∘

Apu hazaérve meglepődik, hogy a konyhában talál, és döbbenten mered a piskótatekercsre.

– Te sütötted? – csodálkozik.

– Igen – vonom meg a vállam értetlenül. – Miért?

– Még soha nem sütöttél semmit, amióta... – harapja el a mondatot, de én tudom, mit is akart eredetileg közölni. Még soha nem sütöttem semmit... anyu halála óta.

– Kedvem támadt rá – felelem egyszerűen. – Kérsz?

– Megkóstolnám.

Tányérra rakok neki két szeletet, ő pedig leül az asztalhoz, és beleharap.

– Hű, Stella. Ez nagyon jó lett – bólogat elismerően.

Hálás mosolyra húzom a szám. Jólesik a dicsérete.

– Milyen napod volt? – érdeklődik, kihasználva, hogy vele töltök egy kis időt, és nem a szobámban gubbasztok.

Meglep a kérdése, ebből is látszik, hogy az utóbbi időben mennyire elhanyagoltuk a kapcsolatunkat.

– Elviselhető – felelem, mire mosoly suhan át az arcán. Nem tudom, hogy a válaszom hallatán, vagy azon a tényen, miszerint beszélgetek vele. – A suliban már lementek a nehezebb hetek, bár ma is volt dolgozatom. Kémia. – Szerintem az utóbbi időben még soha senkinek nem mondtam ennyi mondatot egymás után. Meglep, hogy mennyire rendesen is tudok válaszolni, ha akarok, és mivel apu arcán látom az őszinte érdeklődést, nem érzem úgy, hogy untatnám. Mert tényleg kíváncsi a mondanivalómra.

– És hogy ment? – utal a tesztre.

– Nem olyan rosszul – vonom meg a vállam, mert fogalmam sincs, milyen lesz majd az eredményem. – Emlékszem, anyu mindig sokat kémiázott velem. Hát, volt értelme. – Szomorú mosolyra húzom a szám, de nem kezdek el könnyezni anyu nevének említésére.

Apu elkomorul, aztán rám pillant.

– Nagyon hasonlítasz rá.

Nem tudok mit válaszolni. Az ölemben tartott kezeimet figyelem.

Apu felsóhajt, és feláll.

– Nem vagy éhes? Csinálhatok valamit vacsorára.

Megrázom a fejem. A piskótatekercs teljesen eltelített.

– Esetleg... – emelem fel a pillantásom –, tudnál nekem csinálni egy kávét?

Apu elmosolyodik, és bólint.

– Persze, Stella.

Feláll, és megsimítja a vállam. Önkéntelenül is összerándulok, és hátrébb húzódok.

– Mi a baj? – döbbenik le, látva a megváltozott hangulatomat.

– Most jutott eszembe – kezdem nagyot nyelve –, hogy... hogy még van leckém, amit meg kell csinálnom.

Gyorsan elhagyom a konyhát az értetlenkedő apuval együtt, akinek fogalma sincs semmiről. És ez így van jól. Még nem állok készen, hogy megosszam az emberekkel azokat a rémképeket, amik a fejemben élnek. Még nem.

Belépek a szobámba, bezárom magam mögött az ajtót, és leülök az ágyamra. Mélyeket lélegzek, de nem segít. Eszembe jut minden. De tényleg minden. Ahogy a földön fekszem. Ahogy fölém hajol. Ahogy megragadja a nyakam. Ahogy kezével betapasztja a számat, hogy ne lehessen hallani a sikításomat. Ahogy letépi rólam a ruhámat. Minden egyes pillanat a fejemben él, annyira erősen, mintha valaki konkrétan beletetoválta volna az agyamba. És nem tudom őket elfelejteni. Semmit sem tudok elfelejteni.

Remegni kezd a lábam, nehezen kapok levegőt. Érzem, hogy elhatalmasodik rajtam a pánik. Nehézkesen feltápászkodom az ágyról, és az ablakhoz lépek. Kinyitom, hogy bejöjjön a kinti levegő, hátha egy kicsit lenyugtat. Kihajolok, és mélyeket lélegzem. Egy kicsit megnyugszom, de a lábam még mindig remeg.

– Stella? – Apu kopog az ajtómon. – Kész van a kávéd.

Mély levegőt veszek, és az ajtóhoz lépek. Kinyitom, aput találom magammal szemben, kezében egy bögrével.

– Köszi – motyogom, és átveszem a poharat.

– Minden rendben? – ráncolja a homlokát.

Bólintok, miközben erőltetett mosolyra húzom a szám.

– Olyan furának tűnsz – gondolkodik hangosan, figyelmen kívül hagyva a bólintásomat. – Valami baj van?

– Nincs semmi – felelem, egy kicsit ingerültebben, mint ahogyan tervezem. – Köszönöm a kávét.

Becsukom az ajtót, és elfordítom a zárban a kulcsot. Az íróasztalomhoz lépek, és lerakom rá a bögrét. Majd megiszom később, még biztos túl forró.

A szobában körülnézve azon gondolkodom, mit csináljak, hogy eltereljem a gondolataimat. Rendet kellene raknom, fut át az agyamon, de most semmi kedvem hozzá. Nem mintha máskor lenne.

Leülök, és átpakolom a táskám. Igazából tanulnom is kellene, de most túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy értelmetlen hülyeségekkel tömjem a fejem.

Végül lefekszem, és behunyom a szemem. Várom, hogy elnyomjon az álom. Szeretek aludni. Olyankor békesség van, nem gyötörnek a gondolataim, nem kell emberek társaságát elviselnem, nem kell úgymond „élnem". Olyan, mintha megszöknék a valóság elől, elmenekülnék a világból, az életemből, egy olyan helyre, ahol minden szép és jó, ahol nincsenek nyomasztó hétköznapok, és borzalmas, kitörölhetetlen emlékek. Az álmaimba.

_________________________

to be continued
06/30

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy ismét itt voltatok velem, remélem, tetszett nektek a mai fejezet. ha így  volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

hivatalosan is elkezdődött a nyári szünetem, aminek következtében több időm lesz írni, így jó hírrel szolgálhatok: jövő héttől heti 2 rész várható!

tehát következő fejezet kedden!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3