∘✩ 47 ✩∘

A film után Lucas hazavisz, a házunk előtt leparkolva még egy kis ideig az autóban ülünk, egymás társaságában.

– Figyelj, Stella – fordul felém az ülésben, és megfogja a kezem. – Nem akarlak megbántani, rendben? Csupán kérdezni szeretnék valamit.

Elkap az idegeskedés, de minden erőmmel bólintok. Rossz előérzetem van, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni. amit hallani fogok.

– Gondolkodtál már azon, hogy mit akarsz kezdeni... – kezdi, száját elhúzva próbálja megfogalmazni gondolatait – Ővele?

Összerezzenek, és egy pillanatra nem kapok levegőt, mert pontosan tudom, kiről beszél.

– Csillagom, nézz rám – kéri, mire engedelmesen az övébe fúrom a pillantásom. – Vegyél egy nagy levegőt, és ne feledd, nincs semmi baj. Soha többé nem bánthat az a rohadék. Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzád érjen.

Szavai ritmusára bólogatok, és a légzésemre koncentrálva töröm a fejem.

– Szerinted, mit csináljak? – kérdezem halkan. – Szóljak az igazgatónak?

– Például – biccent, hangja komolyan cseng. – Aztán ő majd eldönti, mit is akar kezdeni Vele. Csak az a fontos, hogy tudjon róla. Mindenképpen.

– Eljössz majd velem? – fürkészem az arcát. – Az igazgatóhoz.

– Ha szeretnéd, igen.

A nyaka köré fonom a karom, és szorosan magamhoz húzva átölelem. Behunyom a szemem, és mélyen beszívom az illatát, miközben a hátamat simogatja, ujjaival köröket írva le rá. Amennyire borzalmas érzés számomra erről a témáról beszélni, azért örülök, hogy Lucas felhozta. Eddig még sosem töprengtem azon, mit is csináljak a történtekkel, egyáltalán tegyek-e valamit. De Lucas szavai elgondolkodtattak, és arra a döntésre jutattak, hogy mégiscsak kellene, hogy legyen valami végkimenetele ennek az egésznek. Hogy képes legyek fizikailag is lezárni az eseményeket, mint ahogyan azokat lelkileg is próbálom feldolgozni.

Hosszúra nyúlik a csend köztünk, Lucas gyengéden eltolva magától szemléli az arcomat.

– Minden oké? Ugye nincs semmi baj?

Tekintetébe aggodalom vegyül, szája sarkában azonban halovány mosoly játszik, mint mindig, valahányszor rám néz.

Bólintok, az agyamba időközben már más gondolatok úsztak.

– Te már mondtad a szüleidnek, hogy te és én... – kezdek el egy teljesen új témát, de a szavak valahogy megakadnak a nyelvem hegyén, nem tudva, hogyan fejezzem ki magam –, hogy te és én...

Elcsendesedem, nem merem hangosan kimondani a kapcsolatunkat. Az elmúlt napok olyannak hatottak, mintha egy álomban éltem volna, és ha szavaim a levegőbe szállva magukkal viszik a köztünk lévő vonzalmat, megelevenedik az álom... és talán véget is érhet. Így a mondat végére már csak suttogok. Nem akarok lehetőséget adni a világnak arra, hogy olyasvalakit vegyen el tőlem, akit még nem szerettem olyan hosszú ideig, mint ahogyan azt megérdemelné.

Lucas a számat figyeli, s mikor elhalkulok, bólint. Pillantása újra visszatalál íriszeimhez, és úgy fonódik az enyémbe, mint amikor lelkeink ölelik egymást azokban az „elcsendesül körülöttünk a világ, hogy mi létezhessünk" percekben.

– Igen, említettem nekik.

– Hogyan fogadták? – érdeklődöm azonnal, miközben a kezem önkéntelenül remegni kezd.

Azonnal észreveszi, és odanyúlva a tenyerébe zárja a kézfejemet.

– Örültek a hírnek – mosolyog rám. – Alig várják, hogy megismerjenek, és megjegyezték, hogy bármikor szívesen látnak vacsorára.

Megkönnyebbüléssel a szívemben hallgatom szavait, és bár a szüleivel való vacsora említésére kissé elszáll a bátorságom, úgy igyekszem, hogy arcom vonásai egy pillanatig se tükrözzék ezt.

– Remélem, jól kijövünk majd – figyelem összekulcsolt ujjainkat, mire az arcomhoz nyúl, és megsimítja a bőrömet, ezzel rávéve arra, hogy ismét a szemébe nézzek.

– Emiatt ne aggódj, csillagom.

Az államnál fogva húz közelebb magához, és gyengéd csókot lehel ajkaimra. Belemosolygok a csókba, és a számat az övéhez érintve folytatom a megkezdett mozdulatot. Percekig tart az érintések okozta eufória köztünk, és csak akkor szakadunk el egymástól, amikor már mindketten levegő után kapkodunk.

– Annyira szeretlek – lehelem kifulladva, miközben homlokát az övének támasztva pillantok fel rá a pilláim alól.

– Nálam biztos nem jobban – feleli bujkáló mosollyal az arcán, tekintete a vonásaimat fürkészi. – Gyönyörű vagy, csillagom.

Szívem csordultig telik a hála gátakat romboló érzésével, s úgy érzem, az emóció egész testemen végigsöpörve hív életre. Lucas szavai nyomán virágok nyílnak bensőmben, szirmaikra csillagpor hullik, amely meg-megcsillan az ezüstös holdfényben, valahányszor csak rájuk mosolyog az éjszakai égboltot uraló égitest. 

Nagyot dobban a szívem, ahogyan ajkai újból az enyémek felé hajolva veszik birtokba lelkem, és a nyaka köré fonva karjaimat húzom még közelebb magamhoz. Mindenemet beleadom a csókba, ezzel a tettel ténylegesen is túllépve az életemet meghatározó éjszakán.

Nem remegek többé, amikor éjkék íriszei a csokoládébarna színű szemeimmel keverednek tekintetünk vásznán.

Nem fagyok le többé, valahányszor hozzám ér.

Nem uralja testemet többé a szorongás, ha vele vagyok.

Csupán a személyéből áradó szeretet érzem, amellyel minden egyes alkalommal megtölti a szívem.

Lassan elhúzódom tőle, és hüvelyujjammal gyengéden megsimítom az arcát.

– Köszönöm.

Látom rajta, hogy pontosan tudja, mire céloztam ezzel az egyetlen szóval. Aprót bólint, a sötét szempár mintha a lelkemre mosolyogna abban a pillanatban.

– Megláttalak, és valami megváltozott bennem. És miután megismertelek, tudtam, hogy ezt a változást akarom, amíg ki nem hunynak a csillagok, sőt azok után is. Örökre.

A csillagok említésére a szélvédő felé kapom a fejem, hogy feltekinthessek a nyári égboltra.
Még nem fedi teljes sötétség a világot, viszont a pislákoló fénypontok már szépen kivehetőek.

– Nézd, milyen szépek a csillagok – suttogom a szavakat, mert nem akarom megtörni a csenddel körbevont csodálatos pillanatot.

Lucas gyengéden maga felé fordítja az arcomat.

– Én már megtaláltam a legszebbet.

Szavai könnyfátyollal vonják be íriszimet, mint ahogyan számtalan alkalommal, valahányszor csak szólásra nyitja ajkait. Megelevenedik előttem maga a színtiszta varázslat, a szerelem lágy susogásával, mely magával viszi lelkünket valahova, ahol minden szép és jó, valahova, ahol az örökkén is túl együtt lehetünk.

Érzelmek hada söpör végig a testemen, a fekete tüskék utolsó darabjait is kihúzva lelkemből, amikor felé hajolok, hogy kielégítsem szívemet, amint Lucas újabb csókja reményében dobban hatalmasat.

✧

Hallom aput a konyhában tevékenykedni, amikor belépek a házba. Leveszem a cipőm, kezet mosok, és a konyhába lépve hátulról átkarolom őt, amint a tűzhelynél állva vacsorát főz.

– Stella? Nem is hallottam, hogy megjöttél. – Megfordul, és a karjaiba vonva megsimogatja a fejem. – Minden oké? Milyen napod volt?

– Nagyon jó – motyogom lehunyt szemmel –, és képzeld – kezdem, nagy levegőt véve –, van barátom...

Apu óvatosan eltol magától, hogy lássa az arcomat. Pillantásába aggodalom, csodálkozás és kétely vegyül. Nem hibáztatom, mindhárom érzés teljesen jogos a múltamra való tekintettel.

– Hogyan... és mikor? – próbálja összeszedni a gondolatait, hogy értelmes mondatok hagyhassák el ajkát. – Ki az? – leheli végül.

– Egy évfolyamtársam, Lucas – felelem halkan.

– Tudja, mi történt veled? – kérdezi, és látom rajta, hogy fél, kiborulok, amiért azt említi.

– Tudja – bólintok. – Ő tudta meg legelőször.

– És...?

Nem fejezi be a kérdést, én mégis tisztában vagyok vele, mit akart kérdezni. Hogy mindezek után hogyhogy mégis mellettem maradt.

– Gyere, kérlek – húzom magam után a terasz felé, ahol a kényelmes karosszékbe telepedve várom, hogy csatlakozzon hozzám. – Még az első napon találkoztunk – kezdem, kezemet az ölembe ejtve. – És onnantól fogva valahogy kialakult... nem is tudom. Lassan történt minden, mert nagyon nehezen nyíltam meg előtte, pedig tudom, Lucas soha nem bántana. És ezt már számtalanszor bebizonyította.

Elhallgatok, és óvatosan apu felé fordulok. Mellettem ülve mered a távolba, egész lényét körbeöleli a csend.

– Mondj, kérlek, valamit – suttogom, a szavak a kettőnk közti térbe zuhannak. – Haragszol rám?

– Szeret téged? – kérdezi, felém pillant.

Bólintok.

– Jobban, mint azt valaha el tudnád képzelni. És én is szeretem őt. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még így érzek, de szeretem. Nagyon.

– És boldog vagy vele?

– A legboldogabb.

Apu újra maga elé mered, valószínűleg a szavaimat emészti.

– Csak nem akarom, hogy megbántson – böki ki végül. – Félek, hogy azt nem élnéd túl.

– Figyelj, apu – kezdem –, Lucas a legjobb dolog, amit valaha is történhetett velem. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz ha. Ő volt az, aki segített, hogy rendbe tegyem magam, és aprókat lépve, de magam mögött hagyhassam a múltat. Akkor jött, amikor a leginkább egyedül voltam, és azután sem ment el, hogy látta az igazi oldalamat. Várt rám, amikor azt mondtam, még nem állok készen a dolgokra. De most, hogy úgy érzem, biztos vagyok magamban, szeretnék vele lenni. Amennyit csak lehet. Élvezni akarom a vele töltött időt. Nem akarok várni a jó dolgokkal.

Szavaimat mérlegeli, végül lassan bólint.

– Én bízom benned, Stella, és ha azt mondod, ez neked tényleg jó, akkor én sem ellenkezem. Megérdemled, hogy boldog legyél, és ha ő az, akkor vele.

Szinte biztos vagyok abban, hogy mindezek ellenére is tele van kétségekkel, viszont igyekszik mélyen magába rejteni őket. Félt, és ezt teljesen megértem, de nem ellenkezik többé.

– Köszönöm, apu – állok fel, és átölelem.

Magához húz, és puszit nyom a fejemre. Ott állunk, együtt, egymást ölelve, a csillagos égbolt alatt, körülöttünk csendes a világ.

Kitörölhetetlen emlék.

Nem tudom kitörölni a múltat, de túl tudok lépni rajta. Képes vagyok magam mögött hagyni minden rosszal együtt, és csak a jelenre koncentrálni. Amibe Lucas és anyu is beletartozik. Mert tudom, hogy fentről minden lépésemet figyeli, és soha nem hagy magamra. Szeretem azt gondolni, hogy Lucast is ő küldte az életembe.

Hiányzol, anyu.

Köszönöm, hogy a mai napig számíthatok rád.

Vége!

_________________________

11/24

•

kedves olvasóim!
könnyeimet nyelve írom ezeket a sorokat, mert itt a vége a történetnek. úgy érzem, egy szempillantás alatt elrepültek az elmúlt hónapok, szinte olyan, mintha csak most publikáltam volna az első részt.
és most, így egy félévvel később itt az idő, hogy lezárjam a történetet. nagyon a szívemhez nőtt, és nem akarnám elengedni, de úgy érzem, kiírtam magamból mindent ezzel a témával kapcsolatban, így már csak egy dolog maradt. a búcsú.

köszönetnyilvánítás
meg szeretném köszönni mindenkinek, aki itt volt velem az elmúlt hónapokban, és megtekintéssel, vote-tal, kommenttel támogatott. hálás vagyok minden egyes olvasóért, hiszen értetek csinálom, és jólesik látni a pozitív visszajelzéseket. nagyon szépen köszönöm 🤍

még érkezik az epilógus, ami néhány évvel későbbi eseményekről számol be, és utána már tényleg vége.

viszont már megvan az új ötlet, bele is kezdtem, és örömmel jelentem be, hogy a következő könyvem címe:

Érzelmek fogságában

(a profilomon találtok több információt róla.)

köszönök mindent, imádlak titeket 🤍

ddorcii <3