∘✩ 45 ✩∘

Mesés napok követik egymást, az egész olyannak hat, mintha egy álomban élnék. Gyönyörű kint az idő, amelynek köszönhetően a lelkem is mintha állandóan ragyogna, s ehhez természetesen Lucas is jelentősen hozzátesz. Lassan a tanév a végéhez közeledik, ezáltal a sulival is kevesebb gondom van, mint egyébként, így délutánonként együtt lehetünk mindenféle negatív, „mást kellene csinálnom" érzés nélkül.

Már csak egy hét maradt hátra a suliból, ami miatt, hogy őszinte legyek, kettős érzéseim vannak. Természetesen örülök a nyári szünetnek, másrészt viszont egy kissé félek, mi is lesz velünk a hosszú hónapok alatt, amelyet nem feltétlenül töltünk majd együtt. Lucas említette, hogy Olaszországba utazik a szüleivel és néhány haverjával, mi viszont apuval nem hiszem, hogy nagyon kimozdulnánk Bostonból. Amióta anyu nincs velünk, azóta úgy vagyunk vele, hogy ha otthon, akkor máshol is szarul éreznénk magukat, felesleges ezért még pénzt is költeni.

✧

Reggel gyorsan elkészülődöm, és izgatottan sietek kifelé a házból, miután a konyhaablakon keresztül megpillantom a fekete kocsit.

Lucas az autónak támaszkodva álldogál, tekintete a kaput szuggerálja, majd amint megpillant, felém siet, és a karjaiba kap. Halk sikoly hagyja el a számat, amint nem érzem magam alatt a földet; Lucas a karjaiban tartva ölel magához.

– Hiányoztál – motyogom a vállába, miközben karommal a nyakát kulcsolom át, tarkóján megsimítva puha tincseit.

– Te is nekem – nyom egy puszit a fejem búbjára, majd amikor felnézek rá, lemosolyog rám, és egy hosszú csókkal üdvözöl.

– Nem akarok suliba menni – jegyzem meg már az autóban ülve, miközben átvetem magamon a biztonsági pántot.

– Muszáj, csillagom – simítja meg a karomat a hüvelykujjával. – De előtte megállhatunk a Starbucksban, ha ez jobb kedvre derít.

– A kávé az mindig – mosolyodom el, mire felnevet, és puszit nyom a kézfejemre.

– Tudom, Stella. És figyelj, suli után pedig elmegyünk moziba, mit szólsz? Úgysem voltunk még sosem.

– Jó, de nem valami horrorra – emelem fel a mutatóujjam.

Halvány mosollyal az arcán állja a tekintetem, pillantása íriszeim és a szám között cikázik, majd közelebb hajol, és könnyed csókot lehel ajkaimra.

– Oké.

Beindítja a kocsit, és kifordulva az utcánkból rátér egy szélesebb útsávra. Előre nézve a vezetésre koncentrál, én pedig oldalülésben elhelyezkedve az arcát tanulmányozom. Karamellbarna tincseit, melyek enyhén a homlokába hullanak, az óvatos mosoly alkotta a vonásokat a szeme körül, állkapcsának vonalát, telt ajkait. Majd tekintetem a karjára kúszik, amin a rövid ujjú póló alig takarja izmait, alkarját vénák sokasága hálózza be, amelyek a sebességváltás pillanatában még inkább láthatóvá válnak.

– Mi az? – zökkent ki a gondolataimból, amikor a tekintete egy másodperc erejéig találkozik az enyémmel. – Tetszik, amit látsz?

– Ha tudnád – felelem visszatartott mosollyal az arcomon.

– Nem tudok az útra koncentrálni, ha így figyelsz – szól rám, mire egy hatalmas műsóhaj kíséretében behunyom a szemem. – Azt hiszed, nem tudom, hogy még mindig nézel? – kérdezi, pontosan tudva, hogy pilláim alól továbbra is leskelődöm.

Hangosan nevetve fordulok előre az ülésben, és a karomat összefonva a mellkasom előtt durcás fejet vágok.

– Most ne mondd, hogy megsértődtél – szólal meg egy kis idő után, mialatt a szélvédőn kibámulva figyelem a tájat, és egy szó nélkül ülünk egymás mellett.

Nem felelek, sőt úgy teszek, mintha nem is hallanám szavait, mire felém nyúl, és ujjaival megcsiklandozza a derekam.

– Ne – sikítok fel nevetve, mire ő is felnevet.

– Csak ellenőriznem kellett, hogy élsz-e még – magyarázkodik, mosollyal az arcán.

– Azt mondtad, „most ne mondd, hogy megsértődtél" – idézem vissza szóról szóra a szavait. – Ezért nem feleltem semmit. – Győzedelmes mosollyal figyelem az arcát, szavaimra csak a szemét forgatva válaszol.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy mégiscsak mérges vagy rám?

– Igen – bólintok vidáman –, és csak egy kávéval tudsz kiengesztelni.

– Még jó, hogy pont itt vagyunk – áll be a Drive Thru részre, és előkeresi a pénztárcáját. – Ne is kezdd – fojtja belém a szót, amikor látja, hogy mondani szándékozom valamit –, én fizetek. Amiért „mérges" vagy. – Ujjaival idézőjelet rajzol a levegőbe, majd továbbgurul az ablakhoz, és rendel.

Nem kérdezi meg, mit kérek, mégis azt rendeli, amit szívesen innék. Pár perccel később már a kávéinkkal a kezünkben hajtunk tovább a suli felé. A rádióban halk zene szól, Lucas a ritmusra dobol ujjaival a kormányon, én pedig a vállának döntve a fejem szürcsölgetem az italom. Elképzelhetetlenül nagy boldogsághullám lepi el testem, és annyira jól érzem magam, hogy szinte már nem is tudom, hogyan fejezzem ki gondolataimat a lelkemben tomboló érzelmekkel kapcsolatban. Legszívesebben örökké így maradnék, mert nem tudok elképzelni olyan pillanatot, amelyben kellemesebben érezném magam, mint ezekben a percekben. Pedig külsőleg szemlélve nem is lehet érdekes: csak az autóban ülünk, és beszélgetve, nevetve megyünk a suli felé. Ha valakinek ezt így elmesélném, biztosan furcsán nézne, mondván, ez a legunalmasabb dolog, amit valaha hallott. Lehet, hogy külső szemmel az, de nekem nem. Én egyáltalán nem tartom annak. Mert teljességgel átélve a pillanatot őszintén kijelenthetem, hogy nem egyhangú, monoton percek voltak ezek.

A világot jelentették nekem.

✧

Lucas kezét szorongatva lépek be a gimibe, és sétálok végig a folyosón. Enyhe szorongás uralja a testem a figyelő tekintetek miatt, de Lucas folyamatosan nyugtató szavakat suttog a fülembe, ezzel elérve, hogy teljesen rá figyeljek, figyelmen kívül hagyva a többieket. Három napja először sétáltunk végig ezen a folyosón, egymás kezét fogva, és akkor tényleg azt gondoltam, nem élem túl azokat a perceket. Teljesen a tekintetek kereszttüzébe kerültem, szó szerint mindenki minket bámult, főleg Lucas népszerűsége miatt, de tudom, hogy több is rejtőzött a pillantások mögött.

Az én elítélésem volt mögöttük.

Mert én vagyok az, aki a népszerűségi ranglétrán nagyot esve a láthatatlanok közé zuhant, s ezért teljesen jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés, hogy mit keresek egy olyan fiú mellett, mint Lucas.

Az én gondolataim között azonban másfajta kétely motoszkál. Hogy vajon mit keres egy olyan fiú mellettem, mint Lucas.

Hogy mi van bennem, amiért velem marad.

Hogy mitől vagyok neki különlegesebb, mint a többi lány.

Hogy mit adhatok meg neki, amit más nem tud.

Hogy miért engem választott minden nehézség ellenére is, amikor bárki az övé lehetett volna.

Azt hittem, sikerült legyőznöm aggodalmaimat, amelyek az elmúlt napokban a fejemben éltek, de úgy tűnik, mégsem: a gondolatok visszatértek, s nem szándékoznak távozni.

Besétálunk a terembe, ahol az első óránk lesz, és a padok között haladva a helyünk felé vesszük az irányt. Nem érzem jól magam, így le kell ülnöm, míg Lucas előttem állva figyel.

– Nagyon rossz volt?

Aggódó tekintette az arcomat fürkészi, az előbbi folyosós jelenetre utal.

Megvonom a vállam, és a földet bámulom.

– Lucas... – kezdem halkan, mire az államhoz nyúl, és felemeli, ezzel az apró mozdulattal bátorítva, hogy a szemébe nézve folytassam szavaim.

Elmosolyodom a gesztuson, és ujjai köré fonva a sajátom húzom az ölembe a kezét.

– Miért én?

A szavak önkéntelenül törnek elő belőlem, anélkül, hogy rendesen megfogalmaznám mondanivalómat.

Tekintetem Lucas arcán siklik fel-alá, miközben ő kissé értetlenül mered rám.

– Miért te? Stella...

– Csak nem értem, miért engem választottál... – folytatom bátortalanul, és eléggé kényelmetlennek érzem a beszélgetést. – A suli tele van szebbnél szebb lányokkal. Miért pont én kellettem neked?

Egy pillanat erejéig csendben tanulmányozza az arcom, majd megszólal.

– Figyelj, csillagom. – Hangja selymesen csendül, szavai a türelem köntösébe rejtve hullanak alá ajkairól. – Emlékszel, mit mondtam neked New Yorkban, a tengerparton?

Gondolataim eszeveszett körforgásában visszatérek a napfelkelte emlékeihez, és elmémben újra felbukkanó szavak a helyzet ellenére is mosolyt csalnak az arcomra.

– Emlékszem – bólintok, mire megszorítja a kezem, és folytatja.

– Már akkor is említettem, milyen hatással volt rám az első alkalom, amikor megláttalak. Egyszerűen tudtam. Tudtam, hogy én ezt a lányt szeretném, és nem a többit. Mert nekem nincs többi. Nekem csak te vagy, csillagom.

Egy könnycsepp töri meg arcomon a pírt, annyira megérintenek szavai. Szívem túlcsordul a hálától, és úgy érzem, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.

Felpattanok, és hozzá lépve szorosan magamhoz ölelem. Karommal a nyakát kulcsolom át, míg ő a hátamat simítja meg, végül a derekamnál fogva húz még közelebb testéhez. Ujjaim az arcát érintik, és lábujjhegyre állva nyomom ajkaimat az övéhez. Szívem gyorsabb ütemre kapcsol a perceken át tartó gyönyörtől, ami Lucas karjaiban ér, a csodálatos pillanat azonban félbeszakad, amint egy osztálytársunk lép a terembe.

– Annyira szeretlek – suttogom immáron a helyemen ülve Lucas felé, aki a mellettem lévő padból figyel, íriszeiben felbukkanó ezüstös csillogással.

– Én jobban, csillagom – formálja ajkaival a szavakat, melyek a nyelvéről elém gördülve táncra perdítik lelkem.

Mosollyal az arcomon figyelem őt, s ő is így tesz. Olyannak hat a pillanat, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ, csak a köztünk lévő kapcsolat létezne, és benne mi.

Én és ő.

Egyedül, és mégis együtt.

_________________________

to be continued
11/10

•

kedves olvasóim!
még két fejezet és az epilógus, ennyi maradt hátra a könyvből. köszönök minden támogatást és szeretetet, amit tőletek kapok, örülök neki, hogy a történet komolysága/ nehéz témája ellenére ilyen sikereket ér el.

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3