∘✩ 5 ✩∘

Angolórán ülök, és kifelé bámulok az ablakon. Egy hónap telt el a sulikezdés óta, már október van. A napjaim egyhangúan telnek, délelőtt a suliban vagyok, délután pedig anyunál vagy tanulok. Grace azóta sem néz felém, és még nem sikerült senkivel sem összebarátkoznom. Igaz, nem is nagyon próbálkozom másokat megismerni. Úgy gondolom, senkinek nem hiányzik egy felesleges kolonc a nyakára, mert mindenkinek megvan a saját baráti köre, én pedig csak zavaró tényező lennék.

A tanár a táblánál állva magyaráz, de szavai nem jutnak el az agyamig. Kint zuhog az eső, a fák lombjait erősen fújja a szél, szinte hallom az ágak recsegését. Vihar van. Utálom a viharokat, mert anyu halálára emlékeztetnek.

Kicsöngetnek. A tanár feladja a leckét, amire szintén nem figyelek, pedig a tanulást fontosnak tartom. A többiek feltápászkodnak, elhagyják a termet, én viszont nem mozdulok. A mellkasom előtt összefont karokkal ülök a székemen, mélyeket lélegezve, nehogy rám törjön a pánik, ami az utóbbi időben elkerülhetetlen, főleg ha vihar dúl odakint. Észre sem veszem, hogy remegni kezdenek a lábaim és elszorul a torkom. Egyre mélyebbeket lélegzek, kétségbeesetten próbálom magam nyugtatni, mert nem akarom mások előtt a leggyengébb oldalamat mutatni.

– Stella – hallom a nevem oldalról.

Odafordulok. Lucas támaszkodik a padjának, és az arcomat fürkészi. Csoda, hogy emlékszik a nevemre.

– Jól vagy? – lép közelebb, mire kicsit arrébb húzódom.

– Aha – felelem halkan.

– Biztos? Nem úgy nézel ki – hajol le hozzám.

Lesütöm a szemem, és próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, miszerint nagyon közel van hozzám. Számomra zavaróan közel.

– Minden oké – szedem össze magam, hogy ki tudjak nyögni egy normális választ. – Mennem kell órára – állok fel.

Lucas bólint, és arrébb lép, hogy el tudjak haladni mellette.

– Szia – köszön el.

A vállam fölött visszanézek rá, aztán kisétálok a teremből. A szekrényemhez lépek, és belerakom a tankönyveimet, miközben megpróbálom megemészteni a Lucasszel történt pár perccel ezelőtti eseményeket. Bármilyen fiú közelsége enyhe szorongást vált ki belőlem az óta a bizonyos alkalom óta. Ezért kerülöm őket, és próbálok meg minél kevesebb kontaktust kialakítani velük. Nem mondanám, hogy félek tőlük, egyszerűen csak ideges leszek a közelükben, függetlenül attól, hogy tudom, nem szabadna egy alapján megítélnem mindannyiukat.

A következő órám kémia. Szeretem a kémiát, szerintem egész érdekes, plusz ez volt anyu kedvenc tantárgya is. Vihar alatt kémia. Remek kombináció.

Órák után veszek magamnak kávét a suli automatájában (lehet, hogy furán hangzik, de igazán finom), aztán beülök a könyvtárba. Eredetileg anyuhoz akartam volna menni, de esik az eső, és tökre hideg van kint, most nincs nagyon kedvem a nedves földön üldögélni, ezért inkább bent maradok a melegben. A könyvtár tökéletes hely. Nincsenek sokan, csönd van és nyugalom. A polcok között sétálva keresek valami olvasnivalót. A szemem megakad Lucy Maud Montgomery nevén. Leemelek egy könyvet a polcról, és elolvasom a címét. Váratlan utazás. Ez jó lesz.

A könyvvel a kezemben sétálok hátra, és leülök az olvasósarokban kihelyezett fotelek egyikére. Magam mellé rakom a táskám, és kortyolva egyet a kávémból belelapozok a könyvbe.

✧

– Záróra! – hallom meg a könyvtárosnő hangját.

Teljesen belefeledkeztem a könyvbe, csak most veszem észre, mennyire elszaladt az idő. Felállok, és a táskámmal a vállamon visszasétálok a polchoz, hogy visszarakjam a kötetet. A már kiürült kávéspoharamat a kezemben szorongatva haladok végig a polcok között, és halkan elköszönve a könyvtárosnőtől elhagyom a könyvtárat.

A telefonomat a kezembe véve megnézem, mennyi az idő. Öt óra múlt. Ezek szerint röpke két órát töltöttem olvasással. Nekem viszont alig tűnt tíz percnek, annyira magával ragadott a könyvbeli világ.

A szekrényemhez sétálok, és kiveszem belőle a dolgaimat. Beszórom őket a táskámba, majd bezárom az ajtót. Megfordulok, hogy elinduljak haza, amikor is elakad a lélegzetem, összeszorul a gyomrom, és olyan erővel tör rám a pánik, hogy úgy érzem, összeroskadok a súlya alatt. Ugyanis meglátom Őt. A folyosó végén. Egyre csak közeledik, és mivel a telefonját bámulja, egyelőre még nem vesz észre.

Képtelen vagyok elfutni. A lábamat mintha odaszögezték volna a padlóhoz, és nem tudom megmozdítani. Tehetetlenül várom, hogy odaérjen. Csak reménykedem, hogy nem vesz észre.

Egyre közelebb jön. Gyorsan visszafordulok a szekrényekhez, és lehajtott fejjel imádkozom, hogy haladjon el mellettem anélkül, hogy felpillantana a kijelzőről. Mélyeket lélegzem, miközben próbálok elvonatkoztatni attól, hogy szédülök és a gyomrom is görcsben van.

Hirtelen megfagy körülöttem a levegő, ahogyan tudom, mögém ért. Érzem, hogy mögöttem áll. És nem megy tovább.

– Hát, újra itt, szépségem?

Elakad a lélegzetem, remegni kezd a kezem, és a sírás határán állok. Csak menjen el. Istenem, csak menjen el.

– Stella, már nem is köszönsz? – folytatja, és hangjától kiráz a hideg. – Bezzeg akkor nem voltál ilyen csöndes – teszi hozzá, és pontosan tudom, hogy a tiltakozásomra és kiabálásomra utal, na meg a későbbi sikoltozásomra. Amire ő csak annyival reagált, hogy tenyerével befogta a szám.

– Hagyjál – nyögöm ki, és megpróbálok határozottnak tűnni, noha egyáltalán nem érzem magam annak. Szinte haldoklom belülről. – Kérlek. Menj el.

– Tudod, mit? – hajol közelebb.

A fülembe suttog. Elrántom a fejem.

– Megismételhetnénk. Azt az éjszakát.

_________________________

to be continued
05/05

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb részt, remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok magatok után nyomot vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3