∘✩ 8 ✩∘

Másnap reggel, miután beérek a suliba, megállok a szekrényemnél. A tankönyveim pakolása közepette hallom, hogy valaki megszólít.

– Stella.

Csodálkozva fordulok a hang irányába, majd amikor meglátom Lucast, amint mellettem ácsorog, lesütöm a szemem.

– Szia – motyogom a földet bámulva, miközben igyekszem elnyomni magamban azt az érzést, amit egy fiú közelsége kivált bennem.

– Csak azt akartam tudni, hogy vagy.

Érzem, hogy engem néz, és én is megemelem a fejem, hogy ne nézzen hülyének, amiért a padlóval társalgok.

– Minden oké – felelek a kérdésére.

– Ha nem bánod, azért megkérdezném. Mi volt az a tegnapi? – érdeklődik óvatosan, mire összerezzenek, és megrázom a fejem.

– Nem szeretnék róla beszélni.

– Ahogy gondolod. – Hangja lágy, tisztelettudóan beszél. – Mennem kell, találkozunk angolon.

Nézem, ahogy megfordul, és elsétál, majd becsukom a szekrényajtót, és elindulok órára.

✧

Vége mára a tanításnak, megkönnyebbülten sétálok ki a suliból, és mivel szép napos idő van, a temető felé veszem az irányt. Ideje meglátogatni anyut.

– Szia – köszönök, amint a sírok között végigsétálva odaérek hozzá. – Hogy vagy? – érdeklődöm, miközben lekapom a hátamról a táskám, és a földre ledobva leülök rá.

Nem kapok választ a kérdésemre, mivel képtelenség lenne. Ennek ellenére szeretek eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha anyu még élne, és egy fárasztó sulis nap után elbeszélgetnék vele.

– Képzeld – kezdem, felhúzva a térdem, rájuk hajtva a fejem –, mi történt. Vagyis valószínűleg láttad – jut eszembe, hogy meg vagyok róla győződve, anyu odafentről figyel, és tisztában van minden engem érintő eseménnyel. – Szóval, az történt – szorul el a torkom, újra az eseményekre gondolva. – Aztán Lucas megjelent a folyosón, és elküldte Őt. Nem akarok belegondolni, mi történt volna, ha nincs akkor meg.

Könnycseppek gyűlnek a szememben, és egymás után végigcsordulnak az arcomon. Nem törlöm le őket. Fölösleges. Most úgyis egyedül vagyok, nem lát senki, igazán kiengedhetem az érzelmeimet. Senki sem fog elítélni értük.

A könnyeimen keresztül anyu sírját figyelem, majd odanyúlok, és megsimítom. Mintha kapaszkodnék belé. Kapaszkodnék az anyai szeretetbe és gondoskodásba, amiben már soha többé nem lesz részem.

✧

Miután lemegy a nap, lehűl a levegő. Megborzongok a földön ülve, és a telefonom kijelzőjén ellenőrzöm az időt. Már jó pár órája itt üldögélek. Időközben kapcsoltam zenét is, lassú dallam szól a fülemben, miközben a temetőben töltöm a délutánomat, a gondolataimba merülve.

Egy idő után feltápászkodom, felveszem a táskám a földről, és a vállamra dobom, aztán halkan elköszönök anyutól, és elindulok hazafelé.

Teljesen sötét van, az ég felhős, így még a csillagok sem látszanak. Egy olyan szakaszon sétálok, ahol nem világít az utcai lámpa, amikor is hirtelen mozgást hallok oldalról. Megdermedek, és ijedten kapom oda a fejem. Egy árnyat látok elsuhanni az utcasarkon. Pánikolni kezdek, miközben igyekszem kontrollálni a lélegzetvételemet. Hihetetlenül félek. Megfordulok, és rohanni kezdek, végigfutok az utcán, majd szerencsére kiérek egy szélesebb útra, ahol autók is járnak, és lámpák is világítanak. A térdemre támaszkodva lihegek. Soha nem voltam jó sportoló, nem nagyon bírom a futást.

Hátrafordulok, és a sötét utcát pásztázom. Nem látok semmilyen mozgást. Lehet, hogy csak képzelődtem az előbb. Nagyon remélem.

Úgy érzem, képtelen vagyok hazasétálni egyedül, a sötétben, és mivel ilyenkor már busz sem jár, azt sem tudom igénybe venni. Apu még dolgozik, az utóbbi időben gyakran vállal esti műszakokat is, valószínűleg nem lenne jó, ha zavarnám. Egy utolsó lehetőség jut az eszembe, mire ösztönösen megrázom a fejem. Na, nem. Biztos, hogy nem.

Úgy döntök, inkább sétálok, legfeljebb megyek más útvonalon. Elindulok, majd azonnal meg is torpanok. Ugyanis az utca túloldalán meglátom Őt. Éppen átkel az úton, és elindul felém a járdán. Nem vesz észre. Még nem.

Sírógörccsel küzdök, ahogy egy helyben toporgok, és fogalmam sincs róla, mit csináljak. Végül a jobbik eszem győz, és behúzódva egy fa mögé előveszem a telefonom. A fogamat összeszorítva tárcsázom a számot, és igyekszem meggyőzni magam, hogy ez a helyes döntés. Akármilyen kellemetlen is ez számomra.

– Lucas? – szólok bele a telefonba.

Remeg a hangom, és idegesen megdörzsölöm a szemem. Rágni kezdem a szám. Máris megbánom, hogy felhívtam.

– Stella? Te vagy az? – hallom a hangját. – Mi történt? – kérdezi azonnal.

Nem tudok válaszolni. Mintha gombóc lenne a torkomban. Elfehéredett ujjakkal szorítom a mobilom, miközben azt figyelem, ahogyan Ő egyre közelebb ér az utcán. Csak ne nézzen ide.

Összehúzom magam a fa mögött, és szorosan lehunyom a szemem, miközben Lucas megállás nélkül beszél a telefonba. Egyre zavarodottabb, és a hangja is aggódóvá válik.

Lassan felegyenesedem, és kinyitom a szemem, majd a szemem előtti látványtól hangosan felsikoltok. Egy jókora zuhanást érzek a mellkasomban, és úgy érzem,összeesek a sokktól. Ugyanis ott áll előttem. Ő. És vigyorog.

– Hiányoztam?

Hangjától kiráz a hideg. Nem hagyom, hogy tovább folytassa. Meglököm, mire hátratántorodik egy kissé, de ez nekem éppen elég. Elrohanok. Csak futok, és futok, nem tudom, merre, és nem tudom, mennyit. A pánik erőt ad a futáshoz, a meneküléshez, és csak miután megtorpanok, akkor érzem, mennyire ég a tüdőm.Hátrapillantok a vállam fölött. Nem látok senkit. Huh.

Egy McDonald's mellett lyukadok ki, a világítós reklámtábla valahogy megnyugtat. Lepillantok a kezemben tartott telefonra, s akkor veszem észre, hogy Lucas még mindig hívásban van, és megállás nélkül szólongat.

– Stella? Stella, ott vagy? Válaszolj! Mi történik? A kurva életbe!

– Lu-cas – fújtatok, levegő után kapkodva. A szívem hevesen ver, a tenyerem izzadt, a hajam nedvesen tapad a tarkómra, és úgy érzem, összeroskadok a rám nehezedő pániktól.

– Stella? Hála a jó égnek, hogy válaszolsz? Hol vagy? Mi történt?

– Értem tudsz jönni? – szűröm ki a fogaim között a szavakat, miközben igyekszem nem belegondolni, mennyire illetlenség az, amit éppen teszek.

– Persze, azonnal. Mondd, hol vagy. Máris indulok.

– A McDonald'snál – bököm ki.

Lucas idegesen elneveti magát.

– Stella, ebben az országban rohadt sok McDonald's van! Utca, vagy valami más?

Körbenézek, majd leolvasom egy tábláról a címet.

– Oké, mindjárt ott vagyok. Ne mozdulj! – közli, aztán lerakja a telefont.

Bólintok, és miközben elrakom a készüléket, csodálkozva veszem észre, hogy már nem remeg a kezem, és a légzésem is egyenletessé vált. Megnyugodtam.

A kezem bedugom a pulcsim zsebébe, hogy valamennyire felmelegítsem, aztán egyik lábamról a másikra állva ácsorgok, a kivilágított gyorsétterem épülete előtt.
Igyekszem nem arra gondolni, hogy egy fiúval beszéltem az előbb, hogy egy fiú jön értem, és hogy egy fiúval kell eltöltenem a következő perceket az autóban. Próbálom magam meggyőzni, hogy ne a nemük alapján ítéljem meg az embereket, hanem a viselkedésük szerint. Mert attól, hogy valaki fiú, nem feltétlenül egy perverz állat, mint akivel a múlt nyáron dolgom volt.

Hirtelen egy autó fényszórója világítja meg előttem az utat, majd megáll előttem a jármű, és kiugrik belőle Lucas. Azonnal felém siet, és aggódó arckifejezéssel áll meg előttem.

– Jól vagy? – kérdezi halkan.

Összefonja maga előtt a karját, és úgy méreget. Nem ér hozzám, nem ölel meg, nem fogja meg a karom. Tiszteletben tartja az érzéseimet, amiket még a suliban történt incidens napján mutattam felé.

Vállat vonok, és a cipőmet bámulom. Nem tudok a szemébe nézni. Egy ideje már nem vagyok képes emberek szemébe nézni, legfeljebb csak egy nagyon rövid ideig. Igen, a szorongás egyik jele. Igen, tisztában vagyok vele.

– Gyere – int, és megfordul.

A kocsihoz siet, én pedig viszolygás nélkül követem. Valahol legbelül, a szívem mélyén megbízom benne, annyira, hogy az még engem is megrémít.

Beülök az anyósülésre, Lucas pedig a kormány mögé. Nem indul el rögtön, helyette a kormányra szorítva az ujjait töpreng, majd felém fordul.

– Vacsoráztál már?

– Nem – szalad ki a számon. – De nem vagyok éhes – teszem hozzá gyorsan, mert nem akarom, hogy beüljünk valahova enni. Csak haza akarok menni.

– Ne hülyéskedj – rázza meg a fejét, és beindítja a motort. Lassan elvezet a DriveThru részig, és beáll a sorba.

– Mit csinálsz? – képedek el, mire mosolyogva megvonja a vállát.

– Kaját veszek. Te nem kérsz?

– Nem – vágom rá azonnal, mire jelentőségteljesen rám néz.

A karomat a mellkasom előtt összefonva dőlök hátra az ülésben, miközben felsóhajtok.

– Oké, talán egy sajtburgert.

Bólint, majd közelebb gurulunk a kiszolgálóablakhoz. Lucas rendel, én pedig közben az ülésbe süppedve rágom a számat, és a kezeimet morzsolgatom. Van még bennem egy kis remegés a történtek után, és egy kis szorongás amiatt, mert Lucasszel vagyok egy légtérben, egyedül, de mindez kibírhatónak tűnt. Rosszabbra számítottam, amikor azon töprengtem, felhívjam-e.

A kocsi ismét arrébb gurul, miközben Lucas előveszi a pénztárcáját, mire megrázom a fejem.

– Én kifizetem az enyémet.

– Hagyd csak, meghívlak – int, és nem veszi el a pénzt, amit a kezemben tartva nyújtok felé.

Elfordul, és fizet. Vállat vonok, és elrakom a pénzt. Újabb gurulás, mire elértünk a felszolgálóablakhoz, ahol kiadják nekünk a rendelt kaját tartalmazó csomagokat.

– Köszönöm – veszem át a sajátomat.

Lucas csak megrázza a fejét, jelezve, hogy semmiség, aztán kigördül a McDonald's elől, és indexelve rátért a főútra.

– Miért nem eszel? – fordul felém egy pillanatra, miután feltűnik, hogy az ölemben szorongatom a zacskót.

– Ha eszem mozgó kocsiban, rosszul leszek – magyarázom egyszerűen.

– Hajtsak vissza a parkolóba? – érdeklődik.

Azonnal ellenkezem.

– Inkább menjünk rögtön haza.

– Ahogy akarod – egyezik bele, és megkérdezi a címem.

A telefonján beütöm a térképbe, és megmutatom neki az útvonalat.

– Mire hazaviszlek, kihűl a kajád – pillant a kijelzőre.

– Nem gond – vágom rá.

– Figyelj, biztos nem akarod, hogy megálljak valahol? Nyugodtan ehetnél, aztán hazaviszlek – javasolja, majd miután látja, hogy tiltakozni készülök, gyorsan hozzáteszi. – Nem vagyok emberrabló, ha emiatt aggódsz.

Elfojtom a mosolyom, és megrázom a fejem.

– Csak haza szeretnék menni – suttogom, mire felém pillant, és a tekintetéből süt az aggódás.

– Megértem – bólint. – Kapcsoljak zenét? – érdeklődik egy kis idő után, mikor csendben ülve utazunk.

Beleegyezek, így bekapcsolja a rádiót. Megszólal egy szám, nem ismerem. Az ablaknak döntve a fejem bámulom az utcákat, és a gondolataimba merülve utazom. Nem szólalunk. Egyikünk sem. Én azért nem, mert nincs mit mondanom, Lucast pedig leköti a vezetés. Vagy csak nem akar beszélni. Valamelyik a kettőből. Talán.

_________________________

to be continued
05/26

•

kedves olvasóim!
itt is volnék egy újabb fejezettel, remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3