∘✩ 3 ✩∘

Véget érnek a tanórák, a szekrényemnél megállva elpakolok, majd elhagyom a sulit. Nem megyek rögtön haza, csak nézem, amint elhajt a busz. Előveszem az AirPodsomat, elindítom az egyik lejátszási listám, és megindulok a járdán. A Nap melegen süt, de engem nem zavar, tudomást sem veszek arról, mennyire forróság van.

Végigmegyek az utcán, befordulok a sarkon, majd újabb utca, újabb sarok következik, s végül megérkezem. Besétálok a kapun, és végiglépkedek a sírok közötti ösvényen, egészen hátra, a kerítésig. Ahogyan meglátom a sírt, szomorú mosolyra húzom a szám.

– Szia, anyu.

Leveszem a hátamról a táskám, és a földre ledobva leülök rá. Átkulcsolom a karommal a térdemet, és magam elé bámulva nézem a sírt, elolvasva a gránitba gravírozott nevet.

– Hiányzol – sóhajtok egy hatalmasat, és legördül egy könnycsepp az arcomon.

Pár éve veszítettem el az anyukámat. Hatalmas vihar volt kint, ő autóval jött haza, de megcsúszott az úton, és nekiment egy villanyoszlopnak. Nem élte túl, mikor kiértek a mentősök, már halott volt.

13 éves voltam, amikor mindez történt, most 16 vagyok. Kezdetben képtelen voltam elfogadni, hogy anyu nincs többé, mindig úgy viszonyultam hozzá, hogy mi van, ha majd visszajön, ha ez csak egy rémálom, nemsokára felébredek belőle, és minden rendben lesz.

De nem, nem ébredtem fel belőle, és nem lett minden rendben.

Ketten maradtunk apuval, akire egy rossz szavam sem lehet, úgy érzem, mindent megtett és meg is tesz, hogy jó életem lehessen. Én viszont képtelen vagyok hálát mutatni ezért. Nem arról van szó, hogy nem lennék hálás, hanem egyszerűen nem mutatom ki, olyan mintha képtelen lennék rá. Pedig nem volt ez mindig így. A legelső hónapokban, miután anyu meghalt, apuval nagyon közeli kapcsolatba kerültünk, és igyekeztünk megteremteni magunknak azt az életet, amit látva anyu is büszke lenne ránk, hogy milyen jól talpra álltunk nélküle. Aztán... a nyár. Az akkor történt események annyira tönkretettek testileg és lelkileg egyaránt, hogy képtelen vagyok kigyógyulni belőlük. Senkinek sem mondtam el, mi történt. Senkinek sem beszéltem róla. Senki sem tudja. Csak én. És anyu. Akihez általában mindennap kijövök, leülök a sírja mellé, és beszélgetek vele. Elmesélem, milyen napom volt, mi történt velem, mesélek az álmaimról, félelmeimről, gondolataimról, magamról. Anyu az egyetlen, aki tudja, mi is történt aznap.

Összekulcsolt karomra támasztom az állam, tekintetem végigsiklik a virágokon, amelyek a sírt díszítik. Frissnek tűnnek, ezek szerint apu nemrég járhatott itt. Ő nem tud róla, hogy szinte minden délutánomat a temetőben töltöm. Azt hiszi, a barátaimmal vagyok. Na, hogyne.

– Ma volt a suli első napja – kezdem halkan a beszámolót. – Reggel volt egy kis pánikrohamom – utalok a korábbi eseményekre. – Képzeld, apu csinált nekem kávét. Még van belőle. – A táskámhoz nyúlok, előveszem belőle az üvegem, és kortyolok egyet a már teljesen kihűlt italból. – A buszon szerencsére nem ült mellém senki – folytatom. – És jól figyeltem, de senkit sem hallottam, hogy arról beszélt volna. A suliban nekimentem egy srácnak. Nagyon kínos volt – fogom a fejem. – És, pechemre a mellettem lévő padban ül angolon. Lucas. Seggfejnek tűnik – minősítem le rögtön, holott még csak nem is ismerem rendesen. – Láttam ma Grace-t – váltok témát. – A szekrényeknél. Szerencsére nem vett észre, mert valakivel beszélgetett. Nem sejt semmit. Senki sem sejt semmit. Azért kicsit hiányzik – térek vissza a volt legjobb barátnőmre. – Jóban voltunk általánosban. De hiszen tudod, te is szeretted – mosolyodom el szomorúan az emlékek hatására. Anyu, amint a konyhaasztalnál ülve beszélget Grace-szel, palacsintát süt neki, betakarja, amikor nálunk alszik. – Grace most valaki mással haverkodik – jegyzem meg keserűen. – Sophie. Magas, szőke és totál bunkó. Nekem egyáltalán nem szimpatikus, de, úgy tűnik, Grace-szel jól kijön. Láttam őket nevetni, meg együtt is ültek órákon – suttogom. – És veled mi van? Nagyon remélem, hogy jól vagy. Ne aggódj miattunk, velünk apuval minden rendben. Többnyire – helyesbítek, majd megrázom a fejem, és felfelé nézek, nehogy kicsorduljon akár egy könnycsepp is. – Vagyis apu jól megvan. Én nem. Nem tudom, miért, de nem tudom elfelejteni a történteket. Képtelen vagyok kitörölni őket a fejemből. Éjszaka próbálok aludni, és egyre csak azok a rémképek villannak be. Meg hallucinálom az érintéseit. Mint ma reggel. Nem bírom ezt sokáig. És nem tudom, mit csináljak, hogy elmúljanak – motyogom magam elé, miközben a könnycseppek egymás után gördülnek végig az arcomon, és az ölembe potyognak. – Bárcsak itt lennél, anyu. Elmondani nem tudom, mennyire hiányzol. Bárcsak tényleg hallanád, amit mondok, és tudnál valahogy segíteni. Hihetetlenül szükségem van rád.

Elhallgatok, elfogynak a szavaim. Felkapom a fejem, mert úgy érzem, nem vagyok egyedül. Körülnézek a temetőben, keresem azt, aki megzavarta az anyuval töltött perceimet. Tekintetem a temető túlsó felére téved, majd elkerekedik a szemem. A kapun Lucas lép be. Az utolsó ember, akivel ma találkozni akarok.

_________________________

to be continued
04/21

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy elolvastátok az újabb fejezetet, remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3