∘✩ 30 ✩∘

Lucas végigvezet New York utcáin, az ablakon keresztül bámulom a várost. Az ég feketeségén fénylő apró csillagok a fejünk felett mosolyognak, hangulatosabbá téve az éjszaka nyugalmát. Minden csöndes, sehol egy ember, hangforrás, a lombok lágy susogásán kívül semmi nem hallatszik a sötétben. Alszik mindenki, alszik az egész világ.

– És most? – érdeklődik Lucas, miközben lassan gurulunk végig egy lakóházakkal tömött utcán.

– Fogalmam sincs – felelem őszintén. Nem tudom, mivel üssük el az időt a napfelkeltéig. Egy gondolat hatására elmosolyodom, Lucas érdeklődve kapja felém a fejét.

– Mi az? – kíváncsiskodik.

– Elmehetnénk... sétálni – bököm ki. – Szívesen megnézném New Yorkot közelebbről is – utalok arra, hogy autóból szemlélni egy várost teljesen más, mintha két lábon tenné az ember.

– Oké, akkor keresek parkolóhelyet – mered előre a szélvédőn keresztül, fejét ide-oda forgatva.

– Ott van – mutatok előre. Tiszta szerencse, hogy kiszúrtam egy szabad helyet.

Lucas odagurul, és leállítja a motort. Kiszáll a kocsiból, én pedig türelmesen a helyemen ülve várok, mivel már tudom, mi fog történni. És így is lesz. Lucas átjön az én oldalamra, és kitárja előttem a jármű ajtaját, én pedig kiszállok a kocsiból. Azonnal felfelé nézek, és a csillagos ég látványa mosolygásra késztet. Gyönyörű.

Elindulok a járdán, tekintetemet végigjáratom a kivilágított városon, amiből bár nem látni sokat, még így is varázslatosnak tűnik. Lucas mellettem sétál, pillantását magamon érzem, mire kérdőn fordulok felé.

– Mi az? – érdeklődöm. A szél az arcomba fúj néhány szabad tincset, a karom libabőrös a pulcsim alatt, testemen borzongás fut végig.

– Semmi – rázza meg a fejét. – Nem fázol?

– Nem – ellenkezem. A hűvös szél egyáltalán nem zavar, inkább felpezsdít, izgatottá, energiadússá tesz. – Menjünk – indulok meg előre. – Kíváncsi vagyok New Yorkra.

Lucas elindul mellettem, csendben haladunk egymás mellett. Nem érzem szükségességét, hogy állandóan beszélgessünk, helyette kiélvezem a kellemes csöndet, ami közöttünk lappang.

Sétálgatunk, egyre csak haladunk előre, amerre a lábunk visz, hirtelen a Central Parknál lyukadunk ki.

– Menjünk be – szaladok előre lelkesen, és belépek a világhírű parkba.

Annak ellenére, hogy sötét van, a parkban így is tisztán kivehetőek a tavak, sétányok, játszóterek és az egyszerű füves területek is. Gyönyörű az egész hely.

Lassan sétálok a füvön, ide-oda kapkodva a fejem, hogy mindent jobban szemügyre tudjak venni. Világéletemben szerettem a parkokat, Bostonban is gyakran töltöm az időmet a terebélyes lombú fák alatt ücsörögve, így a Central Park is nagy hatással van rám, szépségét megspékelve azzal, hogy világszinten is ismert helyszín.

Hátrafordulok, tekintetemmel Lucast keresem, aki mögöttem álldogál, zsebre dugott kézzel, és engem figyel. Széles mosollyal az arcomon lépek oda hozzá, egyáltalán nem zavarva, hogy az érzelmeim teljes egészében leolvashatóak az arcomról.

– Ez gyönyörű – szólok izgatottan, a gyomrom bizsereg a látványtól és talán egy kicsit Lucas jelenlététől is. – Ugye?

– Igen, az – biccent, de valamiért nem foglalkozik a parkkal, tekintetét még mindig rajtam tartja.

– Gyere – intek –, nézzünk szét!

Elindulok, és hallom, hogy Lucas követ. Előreszaladok, széttárva a karom, kezemen megakad az éjszakai szellő, hűvös légáramlata megborzongtat, felpezsdít. A fejemről lehull a pulcsim kapucnija, láthatóvá téve összefogott hajamat, amiből a szél lágyan kiszedegeti a tincseket, arcomba fújva sötétbarna fürtjeimet. Kisöpröm a szememből a hajamat, és kirántva belőle a hajgumit, előrehajolva megrázom a fejem, majd felegyenesedve hagyom, hogy a vállamra omoljon az egész hajzuhatag.

– Milyen hosszú a hajad!

Meglepetten fordulok hátra. Lucas alig pár lépésnyire áll tőlem, arcán döbbent kifejezés ült. Közelebb sétál, és óvatosan felém nyúlva végigsimít a hajamon.

– Miért nem hordod soha kieresztve? – érdeklődik, mire megvonom a vállam.

– Összefogva egyszerűbb – magyarázom, miközben magamban próbálok visszaemlékezni, miért is kezdtem ennyire semmibe venni a hajam. Azt tudom, hogy a nyári buli miatt, de hogy mi is volt az indok, ami miatt elkezdtem ezt az egészet, az nem rémlik. Csak annyi, hogy csúnyának, jelentéktelennek és visszataszítónak akartam tűnni. Hogy elkerüljem az emberekkel való kommunikációt, a bárminemű kapcsolatot. Azért nem foglalkoztam a kinézetemmel, mert előtte annyit tettem, aminek meg is lett az eredménye. És azt az „eredményt" soha nem akarom újra átélni. Ezért hanyagoltam el magam ennyire. És még csak nem is zavart. Annyira hihetetlenül nagy trauma történt velem a nyáron, hogy konkréten a kinézetem volt a legutolsó dolog, ami érdekelt. Leszartam. Leszartam, hogy nézek ki, mert nem érdekelt. Mert kurvára nem érdekelt. Nem akartam szép lenni, nem akartam jól kinézni, nem akartam vonzónak tűnni. Akkor már nem.

A visszatérő gondolatok egy pillanat alatt elrontják a hangulatomat, oda a jókedvemnek, a felszabadultságomnak.

Idegesen meredek Lucasra, akaratlanul is mérges vagyok rá a kérdése miatt. A nyugodtság apró szilánkokra törik bennem, átadva a helyét valami fojtogató, maró érzésnek. Lehangolt vagyok. És feldúlt. Kétségbeesett. Zaklatott. Levert. Nyugtalan. Felkavarodnak bennem a gondolatok, előtörnek, főként azok, amiknek a felszín alatt kellene maradniuk. Na, nem azért, mert ott a helyük. Hanem, mert onnan könnyebb szembenéznem velük.

– Mit akarsz? – kérdezem ingerülten.

– Mi? – csodálkozik, amit meg is értek. A hangulatom pillanatok alatt fordul az ellenkezőjére, és mivel fogalma sincs gondolataimról, azt sem tudja, honnan jön ez a hirtelen témaváltás.

– Mit akarsz tőlem? – ismétlem meg a kérdést.

– Tőled? Semmit.

Ezt nem értem.

– Akkor miért vagy itt? Miért vagy velem? Miért vagy állandóan velem?

– Boldoggá akarlak tenni.

_________________________

to be continued
08/29

•

kedves olvasóim!
köszönöm, hogy ismét elolvastátok az új részt, és remélem, elnyerte tetszéseteket. ha így volt, kérlek hagyjatok nyomot magatok után vote/komment formájában (nagyon hálás volnék).

következő fejezet pénteken!

további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites

sok puszi <3